MÁDI LÁSZLÓ (FIDESZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy olyan törvényrõl vitatkozunk most éppen, amely mind jogi szempontból, mind a törvény minõsége szempontjából az egyik legproblémásabb alkotás, s amin a Parlamentünk az utóbbi röpke egy évben a legkeményebb munkát végezte, - talán. Annak ellenére mondom ezt, hogy a jogszabályt szerte az országban óriási várakozás övezi. Miért mondok sommásan ilyen lesújtó véleményt? Azért, mert a törvény egyes fejezetei teljességgel összehangolatlanok, a meglévõkön belül pedig a koncepciótlanság s a tanácsi szabályozás áporodott, dohos levegõje érzõdik. Azért is kényszerültem e rövid kis népjóléti fejezethez nyolc módosító indítványt is benyújtani, és a továbbiakban ezek védelmére szeretnék néhány szót szólni. Az 1871-es számon kiosztott módosító javaslatom 1) és 2) pontja egy lépést kíván tenni az eddig oly szigorúan érvényesülõ, a törvény által most is továbbélésre ítélt ellátási területek rendszerén, hiszen teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozza a szociális létesítményekkel rendelkezõ települések önkormányzatait, hiszen a létesítmények bõvítésérõl is kötelesek gondoskodni, nemcsak a hozzájuk utalt állampolgárokról. Én egy lépést szeretnék tenni a piaci irányba, amennyiben a választás lehetõségét és az automatikus kötelezõség megszüntetését kezdeményezném. Ezt azonban úgy javaslom, hogy egyetlen rászorult sem eshet ki az intézmények rostáján, hiszen a bírósági határozat, amennyiben az illetékes két önkormányzat nem tud megegyezni, kötelezõ erejû döntést hozhat. A 3) pontban a 139. § c) pontjához a társadalombiztosítás védelmében fûztem javaslatot, hiszen az "aki fizeti a révészt, az parancsol" elv alapján a külföldiek gyógykezelésérõl nem rendelkezhet az önkormányzat, mivel a gyógyító-megelõzõ ellátást a társadalombiztosítás fedezi. A józan logika szerint itt csak az általam javasolt ajánlási lehetõség van a társadalombiztosítás felé. A kézi gyógyszertár kötelezõ fenntartásának az elve megint csak a régi gyakorlat továbbélését jelenti, s ezért is javasoltuk Pokorny képviselõtársammal párhuzamosan a magángyógyszertárak mielõbbi elterjedését is, remélve ezen értelmetlen, bürokratikus intézmény eltörlését. A 4) pontban javasolt rendszeres segély és járadék meghatározásáról nem kívánok szólni, mivel ezt a szociális bizottság is támogatta. A 6) pontban javasolt indítványom tartalmilag egyezik a Kövér képviselõtársam által javasolttal, így az õ javára ezúton visszalépek. A Kormány részletes rendeleti szabályozásától - amelynek elhagyására a 7) pontban tettem javaslatot - azért idegenkedem, mert láttam azt a törvénytervezetet, amely a benyújtott törvényjavaslatot megelõzte, s amelyben ezek a szabályozások törvényi szinten lettek volna szabályozva. Sajnos meg kell mondjam, hogy ugyancsak koncepciótlanul, az ötvenes-hatvanas évek jogszabályait összefésülve, szinte változatlan formában kívánta szentesíteni az addigi gyakorlatot. A 8) pontban az Orvosi Kamara szakmai felügyeletét szorgalmazom, hiszen - mint a tisztiorvosi törvény tárgyalásánál is kiderült - a kormányzat a régi, ellenzéki idõkben olyannyira támogatott Orvosi Kamarát mintha háttérbe szeretné kényszeríteni, a maga hierarchikus szolgálatait helyezve elõtérbe. Röviden összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a törvény a jelen formájában nem számol az egészségügy és a társadalombiztosítás átalakulásából adódó új helyzettel, a szabad orvosválasztás és a magán gyógyszertárak késõbbi lehetõségének nem nyit kaput, ami pedig a szükséges lépés lett volna a múlt meghaladására. Így csak abban reménykedem, hogy az ésszerû és elõremutató módosító indítványok elfogadásával lényegesen tudunk még javítani a törvényen. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)