DR. ZIMÁNYI TIBOR (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Tisztában vagyok azzal, hogy a választópolgári, parlamenti megítélés szerint is a napirend elõtti felszólalásokban mintha túltengés következett volna be. Azzal is egyetértek, hogy csak kivételes események, illetve problémák miatt szabad igénybe venni a törvényhozásra szánt, nagyon szûkös - ennélfogva rendkívül értékes - perceket. Úgy gondolom, hogy az emberi - szûkebben véve: nemzeti - történelmünk bármilyen szempontból kiemelkedõ évfordulóiról szóló megemlékezés a magyar törvényhozás házában, amelynek egyúttal a nemzeti lelkiismeret házának is kell lennie - hiszen minden fontosabb törvényünk cikkelyeibe elkerülhetetlenül beépül múltunk minden rezdülése és a jövõnk szebbé tételének reménysége -, helyének kell lennie a történelmi évfordulókról szóló megemlékezésnek. Legutóbb a csatavesztésrõl elhangzott szavak is elismerésre találtak. Nem mehetünk el szótlanul a felszabadulás évfordulója mellett sem. Azért választottam ezt a napot, mert ez esik legközelett április 13-ához, ahhoz a naphoz, amelyen a hitlerista német hadsereg utolsó katonája is elhagyta országunknak Trianonban megszabott földjét. Nem kívánok itt most arról szólni, hogy vajon milyen érdekekért ünnepeltették az országgal hosszú évtizedeken át ezt az évfordulót - amelynek még naptári idõpontja sem volt igaz. Még súlyosabban kell azonban fölvetni, hogy a tartalma, maga a felszabadulás vajon valóban igaz volt-e, most, amikor egyre-másra halljuk, hogy a lakosság mintegy népi kezdeményezésként el akarja távolítani azokat az emléktáblákat, amelyek így vagy úgy, de az országnak a szovjet csapatok által történt felszabadítását hirdetik. Mi is volt a helyzet? A tisztánlátás érdekében csupaszítsuk le a tényeket! Amikor a hivatalos magyar vezetés belátta, hogy hibásan döntött a Szovjetunió elleni hadbalépésrõl - nem térve ki az akkori német katonai nyomásra és fenyegetettségre -, amikor önálló útra akart lépni, akkor a hitleri Németország egy pillanatig sem habozott, és katonai megszállással vetett véget az addig még úgy-ahogy meglévõ magyar függetlenségnek. Így teljesen egyértelmû a számomra, hogy 1944-ben, azaz 1945 április 13-án a szabad világgal szövetséges szovjet csapatok a hitlerista német megszállás alól felszabadították Magyarországot, és személy szerint - engedjék meg, hogy ezt is elmondjam - engem is, akire akkor nem tudom pontosan, de legalább hat címen a felkoncolás várt. Tehát felszabadultunk - ismerjük el! Meddig tartott azonban ez a felszabadult állapot. Vegyünk néhány alapvetõ tényt: azonnal kiderül, hogy a szövetséges ellenõrzõ bizottság a számunkra nem négytagú, hanem csak egy, mert minden döntõ kérdésben a szövetséges ellenõrzõ bizottság szovjet tagjának a szava döntött. Így például az ugyan szabadnak mondható választásokon való részvételt a pártok számára a Szovjetunió képviselõje engedélyezte, de a kereszténydemokrata beállítottságú pártnak már nem adott engedélyt. Még kirívóbb példa - amit Kéri Kálmán, elõttem ülõ képviselõtársam tud igazolni -, amikor megkezdõdött az ország lakosságának szovjetunióbeli kényszermunkára való hurcolása, Kéri Kálmán jegyzékben tájékoztatta az Ellenõrzõ Bizottság nem szovjet tagjait arról, amit jóvátételi munkának akartak feltüntetni, de valójában egy modern rabszolgaság szörnyû ténye valósult meg általa. A Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság tagjai egyöntetûen elzárkóztak a beavatkozás elõl, volt, aki át sem vette a jegyzéket. A választások után pedig, ugyancsak a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság szovjet elnökének követelésére, az abszolút többséggel rendelkezõ pártnak le kellett mondania a Belügyminisztériumról. Hogy mi lett ennek a következménye, azt úgy gondolom, nem kell részleteznem. A teljesség nyilvánvaló igénye nélkül soroltam fel mindent. Tudom, hogy rossz politikus vagyok, amikor egyszerre utalok a nyugati hatalmak felelõsségére, és ugyanakkor a másik világhatalomnak is a szemére vetni valót emlegettem, de legalább a felszabadulás 46. évfordulóján ne szépítsük a dolgokat. Mindezek után azt a tényt tudom megállapítani, hogy a hitleri megszállás alóli felszabadulásról beszélhetünk. Ennek a felszabadulásnak a ténye azonban csak a német front elvonulásáig tartott, mert a szovjet csapatok bevonulása már gyakorlatilag azonnal egy új megszállás tényét hozta. Ez pedig szembeállította a magyarságot az egykori felszabadítóval, hiszen a törvénysértések végtelen láncolatával tudta csak fenntartani hatalmát, vagy talán helyesebben, az uralmát. Sajnos azt kell mondanom, hogy utólag, vagy talán visszamenõleg elvesztette a Szovjetunió mindazt az erkölcsi tõkéjét, amelyet az országnak a hitleri katonai megszálló csapatok kiûzésével feltétlenül megszerzett. Tudom, hogy a törvényalkotásban nincs visszamenõlegesen érvényesülõ hatályosság, bár épp nemzetközi szinten akad erre példa, de itt nem is jogalkotásról van szó, hanem a történelem egyes eseményeinek utólagos megítélésérõl, és erre már joga van a késõbbi nemzedéknek, mert nem vonhatja ki magát és így értékítéletét a késõbb bekövetkezõ események hatása alól. Ami a világ szabadságszeretõ népeinek egyértelmûen felszabadító jellegû volt, így válik az ellenkezõjére az utólag megélt kétségbevonhatatlan élmények hatására. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a felszabadulást tartalmazó táblákat vagy esetleg emlékmûveket a közvélemény nem akarja látni házaink falán, illetve tereinken. Mindezt a diktatórikus kormányforma, a demokrácia teljes hiánya tette lehetõvé. Ugyanakkor örömünknek kell hangot adni, hogy ma már Németországban demokrácia van, és a Szovjetunió is óriási lépésekkel halad ebbe az irányba. Mindezek elmondása okvetlenül szükségessé teszi, hogy az ilyetén értelmezett felszabadulás értékelésekor emlékezzünk meg a magyar ellenállás tényérõl. Sokan már ott tartanak, hogy az ellenállást a késõbbi Rákosi-féle elnyomás szálláscsinálóinak tekintik. Egyértelmûleg ki kell jelentenünk, bár sokakat bánt, mert esetleg saját magatartásukat látják elmarasztalva, hogy 1944-ben az ellenállás képviselte a magyar függetlenségi gondolatot, az önrendelkezés jogáért való végsõ kiállást. Ez az erõ a sajátos magyar adottságok miatt látszólag vékony volt, de a magyar helyzet teljesen eltérõen alakult a rendszerint példaként felhozott szovjet, lengyel vagy jugoszláv lehetõségektõl. Ezeket a példákat csak azért sulykolták, hogy kisebbítsék a magyar nemzeti öntudatot. Az ellenállás lejáratásához sajnos hozzájárult az a szövetség is, amelyre az egykori állampárt rábízta a magyar ellenállás ügyét, ahelyett hogy feldolgozták volna a tényleges magyar ellenállást, a hazai polgári, katonai és egyházi ellenállást kisebbítették vagy teljesen elhallgatták, a kommunista ellenállást pedig felnagyították. Az ellenállás tényét ennek a szövetségnek az elismeréséhez kötötték, az elismerést pedig az illetékes párttitkárok jóváhagyásától. De most már ezen is túl vagyunk, mert április 12-én megalakult az Új Független Ellenállási Szövetség. Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Mindezeket, remélem, egyetértésükkel, szükségesnek tartottam egyszer megfogalmazni. Egyetlen igazi célom a történelmi tények immár megfelelõ távlatból való tisztázása és az egykori ellenség és barát utódaival õszinte, jövõbe mutató új baráti kézfogás. Ennek szellemében javaslom, hogy 1 perces néma felállással adózzunk az ellenállás hõsi halottainak, az elesett magyar katonáknak és a felszabadulásunkért is elesett szovjet kiskatonák emlékének. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)