DR. FÜZESSY TIBOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Rendkívül meggyõzõ volt számomra az igazságügy-miniszter úr indokolása - amelyet Szájer József képviselõtársam is további, meggyõzõ érvekkel támasztott alá - arról, hogy miért kell ezt a törvényt most, olyan idõszakban tárgyalnunk, amikor a Parlament küszködik a gazdasági, politikai és társadalmi átalakulás igen súlyos problémáival. Remélem, hogy ezek az érvek a Parlamentre figyelõ közvélemény számára is meggyõzõek voltak. Én csak annyit szeretnék ehhez a gondolathoz hozzáfûzni, hogy igenis, idõt kell fordítanunk ennek a problémának, ennek a törvényjavaslatnak a megtárgyalására, de úgy gondolom, hogy semmivel sem több idõt, mint amennyi feltétlenül szükséges. Azt hiszem, szerencsés lett volna ezt a törvényt a legszélesebb körû érdekegyeztetés, pártok közötti megbeszélés és teljes konszenzus után a Parlament elé hozni. Ha azonban már így került sor a törvényjavaslat tárgyalására, akkor úgy gondolom, nagyon erõsen meg kell fogadnunk, hogy nem fordítunk több idõt a témára, mint ami feltétlenül szükséges. Az elmúlt negyven év ügyvédségének két, elõttem, az én szememben igen ellentétes értékelése hangzott el az elõttem hozzászólók szájából. Elhangzott az, hogy az ügyvédség az elmúlt rendszer kiváltságos rétege volt, és elhangzott egy olyan ítélet is, amely szerint az ügyvédség az elmúlt rendszer áldozata volt. Én egyik álláspontot sem tudnám magamévá tenni. Én úgy gondolom, hogy sem az egyik, sem a másik felfogás az ügyvédségrõl nem fogadható el. Az én szememben az ügyvéd egy olyan, viszonylag jól keresõ, jól szituált réteg volt, amelynek azonban igen erõsen és igen keményen meg kellett dolgozni azért, hogy ilyennek tarthassa és ilyennek tekinthesse magát. Én úgy gondolom, hogy az ügyvédség sokat szenvedett olyan keretek között, amiket én nem is sztalinista keretekként határoznék meg, hanem a szellemi munkát céhrendszerben zsugorító rendszerként és keretekként. Én az elmúlt negyven év ügyvédségének azt a vonását értékelném legtöbbre, amit az igazságért és a törvényességért való küzdelemre fordított. Az elmúlt idõszaknak a legkülönbözõbb hatóságai az ügyvédektõl igen gyakran és igen sokszor kívántak meg bátor kiállást, olyan kiállást, amelyik nem-egyszer a saját létüket és a saját szabadságukat is veszélyeztette. Igaz, hogy én nyomorgó ügyvéddel az elmúlt negyven évben nem találkoztam, de az is igaz, hogy találkoztam ennek a testületnek nagyon sok meghurcolt áldozatával. Ami a törvényjavaslat koncepcióit illeti, csak néhány kérdéshez szeretnék hozzászólni. Teljesen egyetértek azzal, hogy az ügyvédség intézménye és a jogállamiság fogalma egymástól elválaszthatatlan. A törvényjavaslat az ügyvédkedést alanyi jogként kívánja szabályozni és meghatározni. Úgy gondolom, hogy az alanyi jognak minden megkötöttség nélkül való érvényre juttatása és végigvitele azonban egy kicsit átcsúszást jelentene a ló másik oldalára. A kereszténydemokrata felfogás az alanyi jogokat mindig csak a közjó szempontjából tudja felfogni és értékelni, és általában minden alanyi joggal kapcsolatban - kivéve természetesen az emberi jogokat - az a véleményünk, hogy az alanyi jogokat a közjó érdekében - ha szükséges, akkor - korlátozni kell. Azt hiszem, hogy a törvényjavaslat néhány helyen az alanyi jogok korlátozását meg is valósítja. Ilyenként fogom fel azt a szabályozást, amely szerint külön jogszabályban meghatározott szakvizsga letételéhez köti az ügyvédkedést. A külön jogszabály nagyon széles körû lehetõséget vet fel. Az alanyi jog korlátozása a 65. életév is, az is, hogy nyitva marad a lakás megfelelõségének és más törvénnyel, vagy más javaslattal, intézkedéssel, kamarai határozattal való meghatározási lehetõsége annak, hogy mit tekintsünk, mit tekintettünk megfelelõ lakásnak. Még egy gondolatot megfontolandónak tartanék: lehet, hogy alapvetõen ellenkezést szül, amit mondok, de megfontolandónak tartanám a létszámkorlátozásnak bizonyos leszûkített módját és lehetõségét is. Az 1937. évi IV. törvénycikk, amely az ügyvédi rendtartásról szólt, egy olyan megoldást tartalmazott, amit én a magam részérõl kifogástalannak és kifogásolhatatlannak tartok. Eszerint az illetékes Kamara javaslatára az igazságügy-miniszter az illetékes bíróság elnökének és a Kamarák Országos Szövetsége - akkor más volt az elnevezése - elnökének meghallgatása után korlátozhatta adott területen az ügyvédi létszámot, és itt a korlátozás feltételét szó szerint idézném: "Ha az a lakosság számához és gazdasági helyzetéhez mérten túlságosan magas, és ennek folytán a tisztességes ügyvédi munkából való megélhetést is tartósan lehetetlenné teszi." A tisztelt fiatalabb jogász képviselõtársaim olyan idõszakban nõttek fel, amikor a kereslet mindenben, nemcsak az élelmiszerekben, iparcikkekben, szolgáltatásokban, hanem szellemi szolgáltatásokban is - beleértve az ügyvédi szolgáltatást is - messze meghaladta a kínálatot. Én azonban már éltem olyan idõket is, amikor egészen más volt, amikor fordított volt a helyzet. Azt hiszem, hogy a piacgazdaság kibontakozása után egy adott területen hány iparosra, gyárosra, vállalkozóra, kereskedõre van szükség, azt csalhatatlan pontossággal fogják szabályozni a piacgazdaság vastörvényei. Azt, hogy egy adott társadalomnak hány íróra, költõre, festõre, szobrászra, színészre vagy más mûvészre van szüksége, igénye, azt meghatározza a saját szellemi és anyagi befogadóképessége. Az ügyvédeknél azonban egészen más a helyzet. Természetesen most, a szabályozás életbelépése után nem lehet létszámot korlátozni. Úgy érzem, hogy a társadalmi igények úgy alakulnak, hogy minden ügyvédre szüksége lesz a társadalomnak. Egyrõl azonban nem szabad megfeledkeznünk. Az ügyvéd, ha nem egészen tiszta eszközökkel dolgozik, akkor tud magának keresletet teremteni. Azt, hogy egy iparcikk vagy szolgáltatás nem megfelelõ vagy megfelelõ, azt elbírálják a megrendelõk, a felhasználók. Egy ügyvéd esetében azonban ezt nemigen és nem mindig, vagy talán azt is mondhatnám, hogy általában nem tudjuk elbírálni, hogy egy ügyvéd munkája minõségileg megfelelõ-e, azt a megrendelõ, az ügyvéd rendszerint nem tudja elbírálni. Az ügyvéd - ismétlem - ha nem teljesen jóhiszemû, tud magának ügyet teremteni. Tud magának kis ügybõl nagy ügyet csinálni, tud ügyet elhúzni, és tud a társadalmi igénynek meg nem felelõ ügyészi munkát teremteni. Annyira közismert anekdota, hogy nem is idézném, csak hivatkozok rá, célzok arra az ügyvéd atyára, aki a fiának mint kezdõ ügyvédnek egy vaskos iratcsomót adott át, és amikor egy hónap múlva a fiatal ügyvéd örömmel jelentette, hogy az ügyet elintézte, akkor rászólt az atyja: "Te szerencsétlen, ebbõl éltünk 20 évig, ebbõl neveltettelek, ebbõl taníttattalak, és te most ezt az ügyet elintézed." Sok igazság van ebben az anekdotában, éppen ezért én szükségesnek és megfontolandónak tartanám, hogy a létszámkorlátozás kérdése és lehetõsége valahogy nyitva maradjon. Az egyéb jövedelmezõ tevékenységeknek az ügyvédi tevékenységgel való összeférhetetlenségét a javaslatnál körültekintõbben kellene szabályozni. véleményem szerint a javaslat 3. § (1) bekezdésnek a szövege ellentmondásban van a miniszteri indoklással. A javaslat megfogalmazását lekorlátozzák a 40 év alatt szûkre szabott lehetõségek, és így valójában a javaslat nem számol az új gazdasági, társadalmi rendszerben adódó sokfajta kereseti lehetõséggel, elsõsorban a gazdasági társaságokban viselhetõ tisztségekkel, a vállalkozásokból származható nyereségekkel. Ezért kizárólag a munkaviszonyt tartanám indokoltnak összeférhetetlenné tenni, ezek közül is kivéve azokat, amelyeket a javaslat felsorol: tudományos, mûvészeti stb. és egyéb munkaviszonyokat, továbbá még egyet, a helyettes ügyvédi munkaviszonyt. Ebben a vonatkozásban teljesen egyetértek Szájer József képviselõtársammal, de úgy gondolom, hogy a kérdés bõvebb kifejtése a részletes vitára tartozik. Összegezve, az a véleményem, hogy a törvényjavaslat bizonyos feltétlenül indokolt és szükséges módosításokkal elfogadásra alkalmas, ezért annak az elfogadását javaslom. (Taps.)