DR. SZÁJER JÓZSEF (FIDESZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Meg akarom nyugtatni valamennyi jogászt, aki holnaptól ügyvéd akar lenni, ha nem is holnaptól, de rövidesen lehet ügyvéd. Az igazságügyminiszter- jelölt Balsai dr. 1990. május 22-én mondotta ezeket az optimista szavakat. Akkor alig pár hete képviselõk a Kormány megalakulása elõtt még joggal reménykedhettünk abban, hogy ez a holnap nem egy egész esztendõt fog majd jelenteni. Akkor még a törvényhozás viszontagságaiban alig edzett lelkesedéssel és optimizmussal néztünk a magyar jogrendszer gyorsan átalakulni vélt jövendõjébe. A mostani Parlamentben ügyvéd képviselõtársaink lelkiismeret-furdalástól gyötörve lobbizták bele a parlamenti napirendbe a hosszú hónapokkal ezelõtt benyújtott 568. sz. törvényjavaslatot. Az aggódás oka az volt, hogy egy ilyen törvényjavaslat az ország számára oly fontos gazdasági törvények elõl venné el az idõt. Ezért azután minél rövidebben meg kell oldani a javaslat vitáját, és minél kevésbé legyen feltûnõ. Nem osztom ezt az aggodalmat. Jómagam ügyvéd nem vagyok, de jogászként megértem, képviselõként pedig egyszerûen elengedhetetlennek tartom a jelenleg fennálló feudális jogi képviseleti rendszer átalakulásáért folytatott erõfeszítéseket. Nincs oka senkinek lelkiismeret-furdalásra egy olyan törvényjavaslattal kapcsolatban, amely ezt célozza meg. Egy piaci elven mûködõ egységes jogi képviselet elengedhetetlen segítõje a gazdasági átalakulásnak. A szabad jogi képviselet éppen olyan infrastrukturális feltétele a gazdaságnak, amennyire egy jól mûködõ telefonrendszer vagy egy korszerû úthálózat. A jogászság története is mutatja, hogy a nagy piaci, gazdasági jellegû fellendülések során mindig megszülettek a termékeny történelmi szövetségek, az értelmiségi alapú jogászság, az ügyvédség és a felfelé menõ, gyarapodó polgárság között. Az ügyvédség által közvetített jogi tudás a piacgazdaság zökkenõmentes mûködését segítette, s egy modern gazdaság elképzelhetetlen az ügyvédi mesterség szabad ûzése nélkül. A Parlament a többi gazdasági és infrastrukturális feltétellel összehasonlítva még könnyebb helyzetben is van az ügyvédség tekintetében, mint egy telefonhálózatnál. Telefonhálózatot jogszabállyal létrehozni nem lehet. Egységes, céhes kötöttségektõl mentes, a szabad piacot szolgáló és kiszolgáló ügyvédség kialakulásának feltételeit néhány avítt jogszabály eltörlésével meg lehet teremteni. Hogy ez milyen egyszerû, ahhoz elég a szomszédos Csehszlovákiába átmennünk, ahol ezt a lépést már majdnem egy évvel ezelõtt megtették. Hogy mi eddig miért késtünk, lehet magyarázni a törvényhozás eddigi terheivel, de azt már nehezen tarthatom magyarázhatónak, hogy csaknem egy év elteltével az 568. sz. javaslatot illetõen még mindig csak egy bevallottan következetlen átmeneti megoldással bajlódunk. A javaslat indoklása így szól: "A távlati cél a jogi képviselet egységes jogi szabályozása, ennek kidolgozása azonban hosszabb elõkészítést igényel." Tudomásom szerint itt már nagyon hosszú elõkészítés folyt. Nem értem, hogy az Igazságügyi Minisztériumban még a mostani Kormány hivatalba lépése elõtt az egységes jogi képviseletrõl folytatott szakmai elõkészületek tapasztalatait, a lefolytatott érdekképviseleti és tudományos egyeztetés eredményeit miért ne lehetne hasznosítani. A Kormány a javaslat benyújtásakor már sejthette, hogy annak napirendre vétele el fog húzódni. A jogásztársadalom úgy tudta, hogy már tavaly szeptemberben el fogjuk fogadni az átmeneti törvényt. A Kormány fél év alatt már elõállhatott volna - a benyújtás óta - egy végleges javaslattal, s közben visszavonhatta volna a jelenlegit. Az egységes magyar jogi képviseleti rendszer ügye lehet, hogy még további éveket fog késni, mert a mostani javaslat nem teremti meg ezt az egységes rendszert. Mindez egy olyan területen, ahol néhány tollvonással meg lehetne oldani a gondok jelentõs részét, a kapkodás, az átgondolatlan ütemezés példájával állunk tehát most is szemben. Nem értek egyet a miniszter úrnak azzal a véleményével, hogy azért nem lehet az egységes jogi képviseletet megvalósítani, mert az egész igazságügyi koncepció hiányzik. Véleményem szerint az ügyvédi törvénnyel külön is lehet foglalkozni ebben a tekintetben, és a késõbbiekben hozzá lehet igazítani ezt a kérdést, s meg lehetett volna már most oldani az egységes ügyvédi képviseletet. Nem értem, hogy egyes, az ügyvédi kényszerközösségekhez kapcsolódó céhes monopóliumokat miért õrzünk meg még mindig a jogrendszerünkben, s azt sem értem, hogy egy majdnem 60 paragrafusból álló törvényerejû rendeletet miért módosítunk annak 35 paragrafusát érintõ javaslattal. Ennyi erõvel már egy teljesen új törvényt lehetett volna alkotni, európai szintût vagy akár csak a magyar jogi hagyományokhoz mérhetõt. Aggasztó, hogy a javaslat átmeneti megoldásai többször szinte leplezetlenül még mindig egy piacellenes, elkényelmesedett, monopolisztikus szemlélet konzerválását szolgálják. Nyíltan kimondva, a jogászság egy eddig privilegizált rétege, azon belül is inkább annak egy része csak réseket akar nyitni az eddig kényelmes véderõkön a jogászság többi része számára, látván, hogy ezt mindenképpen ki kell nyitni, de ha lehet, akkor minél szûkebbre hagyjuk ezt a rést. Meggyõzõdésem, hogy ma már az ügyvédek között is csak egy szûk, elkényelmesedett réteg érdeke lehet, az ügyvédek többsége a béklyóktól szeretne megszabadulni, s nem a diszkriminációt akarja fenntartani. Már többször elhangzott, hogy a jó ügyvéd a piaci viszonyok között is fenn fog maradni, a gyengéért pedig nem kár. Nem kétséges, hogy ez a javaslat elõrelépés az eddigi szabályozáshoz képest, ezt nem vitatta senki az elõbbiekben sem, s én sem vitatom. Ma már azonban ez kevés. A javaslat egyik legfõbb hiányossága az ügyvédi tevékenység és a munkaviszony tekintetében merül fel. Ennek egyik ága az, hogy az ügyvéd nem állhat munkaviszonyban. Ezt a diszkriminatív szabályt az ügyvédi függetlenség hamisan értelmezett doktrínájával, valamint a társadalombiztosítási szabályozás gyakorlati nehézségeivel igyekeznek alátámasztani. Az ügyvédi függetlenség elve nem képzelhetõ el a bírói függetlenségnek az analógiájára, ez ugyanis egészen más. Az ügyvéd nem független, azért fizetik, hogy valaki érdekét szolgálja, s ettõl a kenyéradójától függ, vagyis az ügyféltõl. Függetlenségének csak annyiban van jelentõsége, hogy ügyfele ügyének intézésekor más, harmadik, külsõ tényezõ ne befolyásolja. Ez az ügyfél-ügyvéd viszonyon kívül esõ munkaviszony természetesen lehet olyan, ami zavaró függést jelent, de ez az, ami inkább kivételes. Az esetek többségében teljesen irreleváns, hogy a nekem szerzõdést író jogász délelõtt egy vállalatnál jogtanácsos. Ez a szabály épp a munkaviszonyban lévõ, jelenleg jogtanácsosokat zárja ki a szabad jogi képviseletbõl, de más, jogvégzett embereket is - holott azok jogszabályi követelményeknek megfelelnek, szakmai tudásuk, képzettségük, felkészültségük nem feltétlenül különbözik az ügyvédekétõl. Ugyanazon szakmai tudást két mércével mérünk a mostani javaslat szerint: az egyik dicséretes jogi tevékenység marad, a másik pedig zugírászat, amit a büntetõjog üldöz. Ez a tilalom diszkriminatív és értelmetlen. Hadd idézzek néhány sort ismét a tavalyi bizottsági meghallgatásból, amelyben a miniszter úr elmondja azt, amit már itt is hallottunk: "Az nem lehetséges, hogy valaki délelõtt munkaviszonyban van és délután már ügyvéd. Ilyen elképzelésem nekem legalábbis nincsen. Azt hiszem, ez a józan észnek és mindennek ellentmondana." És itt jön az érdekes rész: "Látom a bólogatásokból, hogy ez remélhetõleg elfogadható lesz - úgy látom, inkább az ügyvédek bólogatnak, de a jogtanácsosi munkaközösség tagjai is hasonlóan kell, hogy gondolkodjanak." Nem véletlen, hogy a bizottságon belül a bizottság ügyvéd tagjai bólogattak erre a kérdésre. A magyar jogi hagyományban van példa arra, hogy bizonyos típusú munkaviszonyoknál és bizonyos ügyeknél tiszta, nem diszkriminatív összeférhetetlenségi szabályokkal megoldható a kérdés. Elég elõvenni az 1937. évi ügyvédi rendtartásról szóló törvényt. A jelenlegi javaslat, annak érdekében, hogy néhány nyilvánvalóan helytelen összefonódást kiküszöböljön, a jogászság egy egész osztályát zárja ki a szabad jogi képviseletbõl, és egyben - zárójelben megjegyzem - ezzel egy potenciális versenytársat is semlegesít. A társadalombiztosítási szabályozás nehézségeire utaló érv azért nem tartható, mert bizonyos munkaviszonyok - és erre miniszter úr is utalt -, például a mûvészeti, sport-, oktatási és egyéb tevékenységek mégis fenntarthatók az ügyvédi állás mellett. Nem munkaviszony, de hasonló, szokatlan megoldás szükséges az országgyûlési képviselõk alkotmányjogi jogviszonyára. Hogyha ezeknél ez megoldható volt jogtechnikailag, akkor én nem látom semmilyen akadályát, hogy a társadalombiztosítási jogállást más területeken nem lehetne megoldani. Ezzel az egyik érvet máris kivettük az ezt támadók kezébõl. A munkaviszony kérdésének egy másik ága is van, hogy magát az ügyvédi tevékenységet - a mostani tervezet szerint - nem lehet munkaviszonyban folytatni. A magyar jog a háború elõtt ismerte a "helyettes ügyvéd" intézményét. A helyettes ügyvéd egy ügyvédi irodának, az ügyvédséghez szükséges minden egyéb feltétellel rendelkezõ, munkaviszonyban foglalkoztatott alkalmazottja. Külön névjegyzékük volt a helyettes ügyvédeknek. Számos nyugati országban elképzelhetetlen egy nagyobb ügyvédi iroda ilyen alkalmazott ügyvédek nélkül. A kezdõ ügyvédeknek, akiknek saját iroda nyitására vagy a partnerré válásra nincs elegendõ anyagi erejük, vagy ahhoz, hogy bekerüljenek egy ilyen közösségbe, nincsen megfelelõ összeköttetésük, tipikusan így kezdõdik az ügyvédi karrier. Késõbb aztán, természetesen, beveszik õket a közösségbe, az irodába partnernek. Ilyen alkalmazás lehetõségének hiánya fontos problémája a javaslatnak - legalábbis ebben az irányban lehetne keresni a jövõ útjait. Ez leginkább a fiatal, pályakezdõ jogászok érdekeit sérti, de nehezíti a modern ügyvédi irodai rendszer kiépülését is. Tisztelt Ház! Távirati stílusban néhány további gond. A felügyelet kérdése - ezt az igazságügy-miniszter úr szintén említette. Miközben a közigazgatási szervek által ellátott törvényességi felügyeletet ahol csak lehet, bírósági felügyelet váltja fel a magyar jogrendszerben, e javaslatnak éppen az a jellemzõje, hogy fenntartja ezt, illetve létrehoz egyet az ügyvédség tekintetében, az igazságügy-miniszterhez telepített felügyeleti jogkörrel. Ahol pedig bírósági utat nyit meg a tervezet, ott is ellentmondásos a fórumrendszer. A javaslat hierarchizálja, nem azonos rangúként kezeli a megmaradó munkaközösségi formát és az egyéni ügyvédet. Ez szintén diszkriminatív - az egyéni ügyvéd hátrányára. A kamarai vagyon felosztására vonatkozó, nagyon vázlatos szabályozás pontosabb fogalmazással megelõzhetett volna számos vitát. Ilyen például, hogy mi legyen a már nyugdíjba vonult ügyvédek általi vagyongyarapodással. Ennek eldöntését a törvény a Kamarára delegálja. A munkaközösségi és kamarai vagyon tekintetében a 35. § (2) bekezdése véleményem szerint alkotmányellenes: tulajdonjogot sértõ rendelkezést tartalmaz, hiszen a Kamara hatáskörébe adja a munkaközösség vagyona feletti rendelkezési jogot, így a Kamara akár el is vonhatja azt a vagyontárgyat, holott nem õ a tulajdonosa. Mindez csak néhány nyilvánvaló gyengéje a törvényjavaslatnak. A javaslat elfogadása ugyan még mindig jobb, mint a semmi, de ne gondoljuk, hogy akár még átmeneti funkciókat betölteni képes törvényt hoztunk. Mint már oly sok törvény kapcsán elmondhattuk: most is kényszerpályán vagyunk. Örömre, akár jogászok, akár ügyvédek, akár a jogban eligazodást váró polgárok vagyunk, semmi okunk. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)

Homepage