DERDÁK TIBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem frakcióm, hanem a magam nevében szólok önökhöz, bár úgy gondolom, sokan vagyunk itt, akik döbbenettel figyeljük a híreket, az elüldözött kurdok száma ma már az egymillióhoz közelít. Az üldözött kisebbségeknek ez a nagyságrendje nem ismeretlen a számunkra, akárha a 47 évvel ezelõtt meggyilkolt magyar zsidóságra gondolunk, akár a határainkon túl élõ magyarok hányattatásaira. A jelenleg zajló tragédia elõzménye egy háború. Egy háború, amelyre a Magyar Köztársaság áldását adta. Egy háború, amelyet a magyar Országgyûlés emberek odaküldésével támogatott. Egy háború, amelyben a szövetségesek a diktatúra megdöntésére szólították föl az iraki népet. A diktatúra a kurdok számára elsõsorban nemzetiségi elnyomást jelentett. A szövetségesek biztatására a kurd nép fegyvert ragadott, és többségük célja nem is a függetlenség kivívása volt, csupán a kulturális autonómia elérése egy demokratikus Irak keretein belül. Ismerõs célkitûzések. Éppen egy éve annak, hogy Erdélyben hasonló elképzelések miatt kellett lakolnia Sütõ Andrásnak. A világ legjobban felszerelt hadseregét magyar orvoscsoport segítette. Légterünket megnyitottuk, és azóta is nyitva tartjuk az amerikai bombázók elõtt. Az erõseket tehát segítjük. A gyöngék és kiszolgáltatottak érdekében viszont még nem volt egyetlen gesztusunk. Nyilván nincs is anyagi ereje az országnak arra, hogy komoly szerepet vállaljunk egymillió üldözött táplálásában. De ha már van a térségben egy orvoscsoportunk, akiknek végül is nem sok dolguk akadt ebben a rövid háborúban, talán helyes volna õket odairányítani, ahol valóban vannak szenvedõk. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)