TÓTH IMRE LÁSZLÓ (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Olyan eseményrõl kell megemlékeznem a mai napon, mely ugyan 750 esztendeje történt, ám a hozzá vezetõ folyamatok és az azt követõ szigorú történelmi idõszak eseményei igen alkalmasak arra, hogy a kézenfekvõ párhuzamokra figyelmeztessünk, illetve a nemzet megmaradásáért folytatott küzdelmeknek jeles példáira rámutassunk. A muhi csatával betetõzött országromlásról van szó, az azt több mint fél évszázaddal követõ reményteli felvirágzásról, de legfõképpen pedig annak az útnak a tanulságairól, amely a magyar nemzet szempontjából további 500-600 esztendõre, tulajdonképpen a XIX. század közepéig meghatározónak bizonyult. Amikor a Sajó torkolatánál Ónod és Muhi térségében a folyó két partján tábort foglalt seregek 1241. április 11-én megütköztek, többé-kevésbé világos volt, hogy maga a csata szükségszerû magyar vereséggel betetõzése annak a folyamatnak, mely az újítók és a hagyományvédõk között zajlott végig a XIII. századi Magyarországban, s amely elõbb végeláthatatlan lázadások, felkelések, országfelosztási kísérletek formájában, majd késõbb pedig a központi hatalom megerõsítésére tett lépésekkel konszolidáltan, de kérlelhetetlenül az európai fejlõdés fõ áramába állította a magyarságot. A 750 évvel ezelõtti esemény világosan mutatja azt, hogy politikai, világnézeti harcokon, pártviszályokon és személyes torzsalkodásokon csak olyan hatalom emelkedhet fölül, csak olyan hatalom fordíthatja ezeket az indulatokat az ország javára, mely a nemzet történeti hagyományaira támaszkodik, s szilárd tekintélyt szerez magának. Olyan konzervatív személyiségnek kellett ezt a reformot végrehajtania, mint amilyen IV. Béla király volt, aki vérbeli autokrataként, szívós energiával és merész elszántsággal az ország gazdasági, politikai, katonai hatalmát és tekintélyét helyreállította. A királyság régi hatalmának restaurációját kezdetben azonban sokféle politikai érdek keresztezte. Ezek az erõk akkor látták elérkezettnek az idõt a fellépésre, amikor Magyarországot egy, az odáig elképzelhetetlen erejû és az elsõ keleti veszedelem fenyegette. A Muhi melletti síkon szekértáborba zárt magyar sereget a király elleni elégedetlenség indulatai mérgezték. Sokan szinte kívánták a vereséget, csakhogy késõbb rámutathassanak arra, hogy õk már a kezdetekkor figyelmeztettek az alkalmatlanságra, a tehetségtelenségre, a népszerûtlenségre. Természetesen a gyors magyar vereséget követõ menekülés során az ellenfeleket, illetve a királyi hatalmat is egyaránt lebecsülõ fõurakat a tatárok éppen úgy kaszabolták le, mint a királyhoz hû katonákat. A tatárok egyesztendõs uralmuk után teljesen lerombolt országot hagytak hátra. Megszûnt a közhatalom, nem mûködött a gazdaság. A kifosztott és szétzilált ország helyreállítása IV. Béla királyra várt, aki türelmes volt minden hajdani politikai ellenfelével szemben, hiszen oly kevesen voltak magyarok. A legnagyobb szigorral és eréllyel, de keresztényi szeretettel és igazságossággal látott munkához. Szilárd közhatalmat teremtett, stabilitást és állandóságot vitt a politikai életbe. Nem más nemzetektõl másolva, kizárólag saját történelmünk bevált intézményeibõl merítette a példákat. Megerõsítette Magyarországot a védelemben és a gazdaságban, élete végén pedig óvó kezét századokon át a nemzet fölé tartva a magyar királyi házat összekötötte a középkori magyar nagyhatalmat majdan teljesen kiépítõ Anjou-házzal. IV. Bélát sokan tisztelték, de kevesen szerették, mert a korlátlan hatalom elvén alapuló kormányrendszere és a királyi méltóságot és tekintélyt biztosító külsõségek a szívet nem vonzották, csak az értelmet. Legnagyobb alkotó és szervezõ királyaink sorába tartozott, tevékenységével alapozódott meg a XIV-XV. századi magyar nagyhatalom, sõt, lényegében a XIX. század közepéig élõ magyar államszervezet is. Muhi üzenete 750 év után sem lehet egyéb tehát, mint minden viszály és veszély közepette az erõs, a határozott és tekintélyes hatalom szerepvállalása a magyar hagyományoknak megfelelõ intézmények által, az európai fejlõdés áramába való csatlakozás érdekében. Ezért fontos az, hogy Muhi emléke ne feledésbõl álljon elõttünk, mint megannyi sorstragédiája ennek a politikai harcokba immár belefáradt magyar népnek. Köszönöm. (Taps.)