VITÁNYI IVÁN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A Szocialista Párt nem jelentette ki ugyan, hogy nem kíván részt venni a részletes vitában, de valóban, nem kívánunk belebocsátkozni részletes kérdésekbe. Ezért arra kényszerülünk, hogy a szavazás elõtt, összefoglalóan, még egyszer megismételjük álláspontunkat. A kárpótlási törvény döntéshez közeledik, és ezzel a jelen Országgyûlés története is egyik kritikus pontjához. Fontos és irányjelzõ része ez a javaslat és ez a döntés a privatizáció egyszeri és megismételhetetlen folyamatának. A döntés akármi is lesz, minden bizonnyal jelentõsen befolyásolni fogja a gazdaság megújulásának egész folyamatát. A törvénytervezetekben, az ellenjavaslatokban és a vitában ugyanis szerfelett éles formában jelentkeznek azok az ellentmondások, amelyek más ügyek tárgyalásánál sokszor rejtve maradtak. Az ellentmondást az adja, hogy két, minden szempontból megalapozott, a maga logikája szerint tiszta igazság áll egymással szemben. Az egyik azt mondja, hogy mivel a tulajdon szent, és mivel ha akárki - még ha az állam is - megsértette, elégtételt kell szolgáltatni: a tulajdont vissza kell adni. Illetve ezen a nagy igazságon belül két részigazság is áll egymással szemben. Az egyik, amely a törvényjavaslatban konkrétan, ebben a formában nem szerepel, de szellemében ott van, hogy a tulajdont változatlanul vissza kell adni, és csak akkor szabad ettõl elállni, ha valami okból teljességgel lehetetlen. A másik kárpótlást kíván adni, ami szûkítést jelent, ugyanakkor egyben szélesítést is, mert lehetõség nyílik a kárpótlásban részesülõk körének kiterjesztésére. Szinte korlátlan lehetõsége a kiterjesztésnek, mivel csaknem mindenki szenvedett valami kárt: a tulajdonos mint tulajdonos, a paraszt mint paraszt, a bérmunkás mint bérmunkás, a tisztviselõ mint tisztviselõ és az értelmiségi mint értelmiségi. Az igazságnak ezzel a csokrával szemben egy másik, markáns igazság áll, amelyet a FIDESZ-nek volt erkölcsi bátorsága kimondani. Nem akarom megismételni érveiket - a magamét teszem hozzá. Az elutasító válaszban a kérdés jogi igazsága mellett megjelenik a történelmi igazság. A kérdés, amely túlnõ a kárpótlási vitán, így hangzik: mikor és mennyire lehet visszaforgatni a történelmet? Különösen idõszerû kérdés ez az olyan idõszakban, mint a miénk, amikor egy megelõzõ korszak radikális, ám elkövetõi által forradalminak hitt változásai végképp zsákutcába vitték a gazdaságot. Mit kell ilyenkor tenni? Hátat kell-e fordítani, és vissza kell-e térni az elágazáshoz, ahol utat tévesztettünk, vagy úgy kell tekinteni, hogy megtörtént, ami megtörtént, és feltöretlen úton, rögös és sokban ismeretlen talajon, de az adott helyrõl egyenesen elõrehaladva, tehát mielõbbi erõteljes és következetes privatizációval, de reprivatizáció nélkül kell visszacsatlakozni a fejlõdés útvonalához. Ha a történelmet faggatjuk, szofisztikált képet kapunk. A nagy, felforgató revolúciók utáni restaurációkban jöttek olyanok, akik valóban vissza akartak térni az elágazáshoz, és abban a hitben voltak, hogy meg is teszik. Késõbb azonban rendre kiderült, hogy nem ugyanoda érkeztek vissza. Politikailag még igen, de gazdaságilag ez jobbára lehetetlennek bizonyult. A francia forradalom, majd Napóleon bukása után polgár-királyság következett. Ha azt akarjuk mondani, hogy a történelem 1949 óta is úgy ment elõre, mint az úthenger, nem mondanánk újat, mert a történelemnek mindig ez a szokása. Sokan úgy látják, hogy keresztül is ment rajtunk, ám ugyanakkor tovább is taszított, elõre is lökött bennünket - ha nem is éppen az optimális módon. Változások sora következett be, amelyek átalakítottak embert, földet, gépet. A változások egy része olyan volt, amelyeknek bármilyen fejlõdés keretében be kellett volna következniük. A +49-es kisparaszti mezõgazdasági szerkezet például semmi körülmények között sem lett volna tartható. Nem térhetünk tehát vissza a +45- ös, +47-es vagy +49-es gazdasági és tulajdonszerkezethez, mert annak az elmúlt negyven évben akkor is gyökeresen át kellett volna alakulnia, ha hazánk nem kerül a Szovjetunió fennhatósága alá. Mindazonáltal a Szocialista Párt abból indult ki, hogy mindkét felfogásnak megvan a maga létjogosultsága. Emberek milliói szenvedtek kárt - akár mert elvették tulajdonukat, akár mert elvették munkájuk ellenértékét, akár mert megakadályozták lehetõségeik megvalósítását. De mert ez az igazság nem feltétlen, meg kell keresni az ésszerû kompromisszumot, mely kárpótlást nyújt anélkül, hogy pótolhatatlan kárt okozna. Ezért a Szocialista Párt elsõ felszólalójaként Nyers Rezsõ nyilvánosságra hozta a párt fenntartásait és feltételeit, amit más hozzászólók is megismételtek, nevezetesen hármat. 1) A kárpótlás ne rójon elviselhetetlen terhet a lakosságra, mert új kárvallottakat teremtünk azokból, akik nem tehettek semmit. 2) Ne zilálja szét a mezõgazdaságot. 3) Ne csak a tulajdonosok, hanem a munkavállalók is kapjanak belõle, mivel a mai nemzeti vagyon jelentõs részét õk teremtették meg. Mindez együtt a lakosság nagyobb részének erkölcsi és anyagi védelmét is jelenti. Az emberek milliói, a rendszertõl függetlenül, az elmúlt évtizedekben is tisztességesen és szorgalmasan dolgoztak. Az általuk létrehozott értéket ha eladják, megilleti õket a részesedés. Úgyszintén kárpótlás illeti a mi véleményünk szerint is azokat, akiket +49 elõtt ért a törvénytelenség - akár a Horthy-korszakban, mint a zsidótörvények által, akár a második köztársaságban, mint a németek dolgában -, valamint azokat, akik '49 elõtt és után nem tulajdonukat, de személyi szabadságukat vesztették. A vita eddigi menete azt bizonyította számunkra, hogy a feltételek nem teljesültek, a kompromisszum nem lehetséges. A három kormányzópárt egyeztetett módosító javaslata ezt újfent világossá tette. Valójában az a véleményünk, hogy itt voltaképpen nem is a lényegi kompromisszum megteremtéséért folyt a parlamenti harc, hanem egy másik részleges kompromisszumért. A jogi érvek, az emberiességre, az igazságosságra és a népre hivatkozó eszmefuttatások mögött egy közvetlen hatalmi kormányzati kérdés állt, két koalíciós párt nászának vagy válóperének voltunk tanúi. Az volt a tét, hogy vajon megmaradnak egy ágyban, egy asztalnál, vagy mindkettõtõl szétválnak. (Elnök közbeszólása: Megkérem Vitányi Ivánt, legyen tekintettel arra, hogy a részletes vitát folytatjuk. - Jobb oldalon taps. - Közbeszólások: Úgy van.) Sajnálattal kell megállapítani, hogy ekkora horderejû kérdés, mely egész jövõnket befolyásolja, ilyenképpen kormányzati hatalmi ügynek lett közvetlenül alávetve. A kétféle igazság között tehát nem jött létre kompromisszum, választani kell közöttük. Az MSZP-frakciónak az a határozott véleménye és meggyõzõdése, hogy a történelmi igazság az erõsebb, mellette kell dönteni. A vita bebizonyította, hogy a kárpótlási törvény elfogadása egy túlságosan szûk rétegen túl senkinek sem jó. Nem jó, csalódást fog okozni azoknak, akik kapják, mert tulajdonuk helyett egy kisebb értékû papírt kapnak a kezükbe, amelyet további elértéktelenedés fenyeget, és nem jó azoknak, akik adják, mert súlyos terheket ró azokra a rétegekre, akik amúgy is vállukon hordják az ország terhét. Mindez nem javítja a társadalmi igazságosság szintjét, hanem rontja. Sokan úgy beszélnek a 49-es tulajdonosokról, mint az elmúlt negyven év egyértelmû kárvallottairól. Szociológiai vizsgálódások tucatjai bizonyították azonban, hogy ennek a rétegnek még tulajdona elvétele után is jobb lehetõségei voltak, mint másoknak. Rendelkezett ugyanis azzal a kulturális és politikai kapcsolatokban megnyilvánuló tõkével, mely az érvényesülésben nem kevésbé fontos az anyagi tõkénél. A régi tulajdonosi réteg, köztük a 45 elõtti uralkodó osztály és a tehetõs parasztság (zaj) gyermekei változatlanul nagyobb számban kerültek az egyetemekre, az ipari és tsz-vezetõségekbe, az értelmiség soraiba, majd az úgynevezett második gazdaságba, mint az egykori kisparasztok, segédmunkások, kistisztviselõk leszármazottjai. Sajátos helyzet alakult. Azok a képviselõtársaim, akik tiszteletre méltó pátosszal védelmeztek egy réteget, akik elvesztették tulajdonukat, és szólnak egy másik ellen, akik úgymond a Kádár-rezsimben is talpon tudtak maradni, nem vették észre, hogy a kettõ lényegében ugyanaz. A kárpótlási törvény jegyében majd sapkát cserélnek, átmentésük új útja nyílik meg, amit én, már mint az átmentést nem kifogásolom, mivel gazdaságilag igen aktív tehetséges rétegrõl van szó, csak éppen a megoldás e módját tartom egyszerûen feleslegesnek. Valójában tehát annak adatik majd, akinek van, akinek pedig nincs, attól elvétetik, amije van. Hol van hát az igazság, ha van igazság? Ha igaz az, amit valamennyien vallunk, hogy a sztálini abszolutizmus egész gazdasági fejlõdésünket korlátozza, hogy valóra váltsák azokat a lehetõségeket, amelyeket helyzetük, korábbi fejlõdésük már kitermelt, akkor valóban ugyanolyan kárvallott az egyetemi tanár, a köznevelés pedagógusa, a mérnök, a munkás, a tisztviselõ, a mezõgazdasági dolgozó. (Zaj, közbeszólások: Ez obstrukció! - Az elnök közbeszólása: Egyfelõl megkérem képviselõtársaimat, hogy engedjék a szónokot beszélni, másfelõl megkérem a szónokot, hogy a részletes tárgyalás menetéhez illeszkedjék.) Mindjárt befejezem, egyébiránt mások is kitértek általános kérdésekre. Az igazság tehát amellett szólna, hogy mindenki kapjon kárpótlást. Ez azonban egyrészt megvalósíthatatlan, másrészt a mindenki számára nyújtott kárpótlás szükségszerûen saját ellentétébe fordul. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mindenki senkivel lesz egyenlõ, az egész társadalmat pedig nem kárpótlási jeggyel, hanem a gazdaság felvirágoztatásával lehet és kell kárpótolni. Ha ezek után az igazságot makacsul keresve mégis meg akarjuk jelölni azt a szûkebb réteget, amelyet kárpótlás illet, egyetlen réteget jelölhetünk meg, az öregeket, nyugdíjasokat. Õk mindenképpen kárvallottak, mert a kárvallás idején õk voltak az elsõ sorban, õket érte a legtöbb sérelem, az õ életük roppant össze leginkább, és most, ahogy a gazdasági helyzetrõl szóló jelentéseket nézzük, még ígérni sem ígéri nekik senki, hogy a helyzet az õ életükben lényegesen javulni fog. A még munkaképes rétegek számára lehet perspektíva, és rajtuk is múlik, hogy mennyi valósul meg belõle, de az idõsebb nemzedékek, akik már a legtöbbet vesztették, nem kaphatnak semmit. Ezért, ha az igazságosság elvét akarja a tisztelt Országgyûlés alkalmazni, egyet még tehet, ha ugyanakkora összeget, melyet a kárpótlási jegyekre akar fordítani, a nyugdíjasok helyzetének a gyökeres rendezésére használja fel. Mindezek alapján megismétlem a Szocialista Párt álláspontját (zaj), jelen formájában a kárpótlási törvény elfogadása véleményünk szerint pótolhatatlan kárt okoz, ezért a frakció a törvényjavaslat elfogadását nem tudja támogatni, hanem meggyõzõdése szerint ellene fog szavazni. (Bal oldalon taps.)