DR. BOROSS PÉTER belügyminiszter: Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõ Úr! Igaza van a tisztelt képviselõ úrnak, nincs mindenkirõl pontos, részletes adat. Sok irányú és hosszú idõt igénybe vevõ irattári azonosító, kutatómunka szükséges egy-egy adat kiderítéséhez. Ez a munka azonban folyik a Belügyminisztériumban, és a hivatalos megkereséseknek rendszeresen eleget teszünk, ha tudunk. Az utóbbi években a Belügyminisztérium igen nagy számban bocsátott adatokat, részben azok részére, akik személyesen kérték, részben a Kártérítési Hivatalon keresztül. Ezek az igazolások fõleg munkajogi jellegûek és társadalombiztosítással kapcsolatosak voltak. Ugyancsak a Belügyminisztérium nyilvántartásainak segítségével sikerült összeállítani névsorokat, temetési helyek adatait. Így vált lehetõvé, hogy igen sokan méltó végsõ nyughelyre kerüljenek, akik életüket vesztették egy rossz emlékû korszak áldozataként. A +45-tõl +63-ig terjedõ idõ politikai áldozatainak exhumálásával, azonosításával és újratemetésével kapcsolatban a korábbi kormány 1989. március 13. napján tartott ülésén hozott elsõ ízben határozatot arról, hogy akiket az +56-os események miatt, az +56-os szabadságharc eseményei miatt politikai okokból kivégeztek, azonos elbírálásban részesüljenek másokkal. Eszerint a kérelmezõ családtagoknak meg kell adni az exhumálási engedélyt, az állam viselje az exhumálási és azonosítási költségeket, végül a Pénzügyminisztérium a Fõvárosi Tanács részére pótlólagos forrásként biztosítsa az exhumálások költségeit. A kabinet 1990 januárjában hozott határozatát kiegészítette azzal, hogy +56 elõtt politikai okokból kivégzetteket illetõen is hasonló módon kell eljárni. A kihantolás, azonosítás, visszatemetés költségei ugyancsak az államot terheljék. 1990. december hónapjával bezárólag 250 politikai okból kivégzett személy kihantolása történt meg. 1991-re fõleg a +45-+56 közötti idõszakban politikai okokból kivégzettek hozzátartozóinak kihantolási kérelmei várhatók. Az exhumálási engedélyek kiadása ma már nem igényel külön intézkedést, mert a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka a múlt év elsõ felében általános érvényû engedélyt juttatott el a temetkezési intézetekhez. A tényállás teljessége érdekében megemlítem, hogy a feladatok teljesítését szinte lehetetlenné teszi az, hogy nemcsak a kivégzett, hanem a börtönben meghalt személyeket is jeltelen sírban temették el. A mosonmagyaróvári perben kivégzett Tihanyi Árpád, Zsigmond Imre, Gulyás Lajos, valamint Földes Gábor földi maradványait például a sopronkõhidai rabtemetõvel szomszédos ingatlanon, szintén jeltelen sírban földelték el. A kivégzettek nyughelyére vonatkozóan semmiféle nyilvántartási adat nem állt rendelkezésre, az állítólagos szemtanúk sem tudtak értékelhetõ adatokat szolgáltatni, ezért a kutatás hosszú ideig eredménytelen maradt. Kizárólag az ásatásokat irányító Bajnóczki István orvosszakértõ és Tomka Péter régész áldozatos munkájának volt köszönhetõ, hogy a feltárás és azonosítás végül eredményesen végzõdött. A külföldön élõ hozzátartozók részérõl is érkeztek kérelmek, de a sírhely megtalálására irányuló kutatások - a már hivatkozott okból - részben eredménytelenek maradtak. Jelenleg folyamatban van a Kerepesi temetõben a 298. parcella feltárása és az ebben a parcellában jeltelenül elhantoltak azonosítása. Több kivégzett személy vonatkozásában az azonosítás eredményes volt. Teljes mértékben tudatában vagyunk a határainkon kívül elhunyt magyarok emléke iránti felelõsségnek, és az érintett országokkal fenntartott hivatalos érintkezésben is folyamatosan napirenden tartjuk a kérdést. A most készülõ magyar-szovjet alapegyezmény szándékaink szerint tartalmazni fog olyan pontot, amely e kötelezettség teljesítéséhez is kellõ feltételeket teremt. A szovjet, illetve ukrán illetékesekkel folytatott megbeszélések alapján úgy tûnik, megértésünkre talál kérésünk az Ukrajna területén elhunyt magyarok emlékhelyének létesítése ügyében. A megbeszélések már a konkrét helyszín kijelölésérõl, technikai részletekrõl szólnak. Ismeretes, hogy Kárpátalján az onnan elhurcolt magyarok szintén létrehoztak méltó emlékhelyet a táborokban elhunyt halottaiknak. Ami a jugoszláviai repressziók áldozatait illeti, abból indulunk ki, hogy megfelelõ emlékhelyek létesítése, a végtisztesség megadása itt is a kölcsönös megbecsülés, a humanizmus, a megértés építését szolgálja. Ilyen értelemben, megfelelõ tárgyalási fórumokon több ízben is tettünk kezdeményezõ lépéseket. Az ügy történelmi értékelését a létezõ, mûködõ történész vegyesbizottság keretében kell és lehet megteremteni. Kérem, hogy ebben a kérdésben ennél részletesebb választ ne igényeljenek tõlem. Ez nem jelenti azt, hogy törekvéseink során az áldozatok iránti kegyelet nem vezérli lépéseinket. Engedjék meg, hogy visszatérõen példát hozzak az iratok sorsára. +45-+49 között mûködött a debreceni hadifogoly-átvevõ bizottság. Ennek iratanyaga nem a Belügyminisztériumban, hanem az új magyar Központi Levéltárban van. Ezt is érdemes kutatni. De mûködött egy hazahozatali kormánybizottság is, amelynek feladata a hadifoglyok felkutatása és hazahozatala volt. Ennek iratanyagai 1956-ban, az Országos Levéltár más irataival egyetemben elégtek. Intézkedéseket tettem, hogy a minisztérium irattári szinten lévõ dokumentumanyaga átfogó, levéltári szakmai szempontokat kielégítõ módon rendezésre kerüljön. A szakmai segítséget minden hivatott szervezet részérõl elõre is köszönöm. Mélyen egyetértek azzal, hogy az emlékmû vagy emlékmûvek õrizzék azok neveit, akik életüket vesztették a hazáért - bárhol is nyugszanak jeltelen sírokban. Erre már számtalan szép példa volt az elmúlt években, községi, megyei összefogással. Ígérem Zimányi képviselõ úrnak s mindenkinek, hogy ehhez a fájdalmas, utólagos kegyeleti gesztushoz a minisztérium minden segítséget megad. Hölgyeim és Uraim! Tájékoztatásul még annyit, hogy mikor beosztásomat átvettem, mintegy 200 kérelem volt a Belügyminisztériumban, irattári kutatás érdekében. Ezeknek jelentõs része - alapos gyanúm szerint - inkább politikai ponyvaregényírás célját szolgálta. Ezért Kosáry Domokos akadémikus úrral megállapodtam abban, hogy minden kutató kérelmét az Akadémia létrehozott bizottsága abból a szempontból elbírálja, hogy megfelel-e a kutató és a kutatás szakmai, személyi feltételeinek, és vajon a cél valóban e szomorú tények feltárása-e. Minden segítség, szervezeti segítség ezen az úton, amely akadémiai elbírálás szempontjából is megfelelõnek találtatik, nálam készséges fogadásra talál. Kérem válaszom elfogadását. (Taps a jobb oldalon.)