DR. ZIMÁNYI TIBOR (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Belügyminiszter Úr! Tisztelt Igazságügy-miniszter Úr! És - külön kérésem alapján - Külügyminiszter Úr! Kérésemet, úgy látszik, az elnökség nem továbbította. Az emberré válás talán legelsõ igazi jele, amikor az ember a halottait nem hagyta magára a puszta földön, ahol éppen összeestek, nem hagyta, hogy a tetemek az állatok martalékává váljanak. Már a történelem elõtti korszakban a legkülönfélébb temetési kultúrák alakultak ki. A természettel szemben a puszta életben maradásért küzdõ embernek mindig volt még annyi ereje, hogy áldozatot hozzon halottai számára az emberi szintnek megfelelõ eljárással, amit összefoglalóan szertartásnak nevezhetünk. Az élõ ember a halottainak tiszteletével önmagát emelte ki abból az alantasabb sorból, amelybõl hosszú- hosszú fejlõdése során az élõvilág legmagasabb szintjére emelkedhetett. Az õsök tisztelete pedig összekapcsolja a múltat a jelennel, végtelen láncolatot alkotva a jövõ felé. Vannak azonban az emberiségnek olyan korszakai, amikor óriási visszaesés következik be az igazi emberré válás máig tartó folyamatában. Az öt évig tartó háború tízmilliós nagyságrendû veszteséglistája sem adhat azonban magyarázatot arra, hogy úgy eldurvuljanak a közállapotok, ahogyan ez bekövetkezett 45-ben, a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt magyarok táboraiban. Tudomásunk szerint hatszázezer ember került erre a sorsra, hazajött kettõszázezer ember. A táborokban meghaltakról - helyesebben elpusztultakról - semmiféle hivatalos adat nem áll rendelkezésünkre, csak történészek magánkutatásaiból tudjuk azt, amit tudunk. A kinti sírhelyek felkutatására meg kellene tenni a hivatalos lépéseket, és elérni, hogy legalább kisebb emlékhelyeket lehessen kialakítani. Ezt össze lehetne kapcsolni a második hadsereg halottairól való megemlékezéssel. Tudjuk, hogy Jugoszláviában a II. világháború befejezése után közvetlenül nagyarányú, kiprovokálatlan terrorintézkedésekre került sor a vajdasági magyarok ellen. Ennek eredményeként - kihasználva a még meg nem szilárdult közállapotokat - minden igazságszolgáltatási eljárás nélkül, mintegy negyvenezer magyar vesztette életét. Eltemetésük helyeinek, a tömegsíroknak a felkutatása a mai napig nem történt meg. Az emberi végtisztességet megadó temetés csak ezután következhet be. Annak érdekében, hogy nyugvópontra jusson a kérdés, az esetleges felnagyítások is kiiktatódjanak, szükséges lenne egy közös magyar- jugoszláv vizsgálóbizottság létrehozása a magyar és a jugoszláv parlament tagjaiból. Az újvidéki terrorakciók tetteseit a magyar hatóságok bíróság elé állították és elítélték, Szombathelyi tábornokot pedig - megítélésem szerint ugyan jogsértõ módon - kiadták Jugoszláviának. Az egyenlõ elbánás mindenképpen indokolt lenne. Joggal feltételezhetõ, hogy a mai jugoszláv vezetés is elítéli a törvénytelen cselekedeteket. Mind a Szovjetuniót, mind Jugoszláviát illetõen ismételten hangsúlyozom, hogy a legkisebb mértékben sem szeretném, ha bárhol és bárki arra gondolna, hogy a szóban forgó kérdés felvetésével a kialakult kapcsolatok baráti jellegén rontani kívánnék, vagy akárcsak a legkisebb fokú elhidegedés lenne a célom. Éppen ellenkezõleg: igazán felszabadult, egyenrangú térségbeli viszony kialakítása a legfõbb elképzelésem. Azt is tisztán kell látnunk, hogy a történelem forgandó. Viharait nem azok keltették fel, akik azután a súlyos tehertételeket, a megpróbáltatásokat elszenvedték. Nem is azok vetették a szelet, akiknek most az elsimítás, a lecsillapítás feladata jut. Az egymás mellett élés elkerülhetetlen sérelmekkel járt, és annak érdekében, hogy a hosszú idõn át takargatott és ezért felhalmozódott feszültségeket lehetõleg végleg kioltsuk, úgy gondolom, hogy a legjobb megoldás, ha megfogjuk egymás kezét, és együtt derítünk fényt mindarra, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, de sajnos tudjuk, hogy megtörténtek, és tudjuk, hogy kölcsönösen. Csak együtt tudjuk megszüntetni az adok-kapok viszonyt, amelynek nem szabad még egyszer elõfordulnia, de ha hallgatunk, attól nem válnak a sötét dolgok meg nem történtekké. A II. világháborút követõen a magyar törvényhozás kifejezte mélységes megrendülését és sajnálatát az 1946. évi XXV. törvénycikkel a zsidóságot ért sérelmeket illetõen. Ilyen közös törvényalkotás lebegett a szemem elõtt a hathatós megbékélés érdekében. Sajnos, hazai viszonylatainkban sem jobb a helyzet. A független és demokratikus Magyarországért politikai okból számosan vesztették életüket. 1945 óta a kivégzettek eltemetése nem európai módon történt, a 301. parcellát leszámítva. Nem mintha ott is minden rendben lenne: nem rendezték a kivégzettek eltemetését. A mai napig valahol a temetõ árkában nyugszanak a recski kényszermunkatábor halottai, a váci börtön és rabkórház halottai, a Batthyány téri volt rabkórház halottai. Nem tudunk semmit az ítélet nélkül, illetve az ítélethozatal elõtt, a vizsgálat alatt elpusztultakról. A rákoskeresztúri köztemetõben még számos tömegsír sejlik fel. Nézzünk konkrét esetet! Somogyi Istvánné Bárdi Magda keresi férjét. A Belügyminisztérium titkárságának 10-2111/1990. számú levelébõl idézek: "A rendelkezésünkre álló iratanyagból megállapítottuk, hogy Somogyi István 1951. április 3-án került Kistarcsára, és 1951. augusztus 24-én az internálótáborban elhunyt. Halálának körülményeirõl, eltemetésének helyérõl kutatásunk során egyéb adat nem került felszínre. Kelt: 1990. július 18-án. Üdvözlettel: Balaskó Sándor, az igazgatási osztály vezetõje helyett". Ugyanígy felteszem a kérdést: Hol van dr. Majsai Emil eltemetve, a váci rabkórházban elhunyt kistarcsai internált? Hol van Mezõfi Károly, Borostóbi József recski kényszermunkás? De folytathatnám tovább, de úgy gondolom, ennyi példa értékû eset elegendõ. A Belügyminisztérium mindig irathiányra hivatkozik. Tudomásom szerint azonban a felvilágosítás adását inkább az iratok rendezetlensége okozza. Megértve a létszám- és munkabérhiányt, a Recski Szövetség, a Történelmi Igazságtétel Bizottság és a POFOSZ nevében is felajánlja segítségét az iratanyagok rendezésében, feldolgozható állapotba való hozatalában. Ennek a kérdésnek a rendezésére okvetlenül ki kellene jelölnie a Kormánynak egy illetékes személyt és szervet, aki és ami összefogná a pártok felett álló problémák minden vetületét. Köszönöm. (Taps.)