DR. FÜZESSY TIBOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Az alatt a - remélhetõleg rövid - idõ alatt, ameddig a Kereszténydemokrata Néppárt a Parlament legkisebb pártja, és így a vezérszónoklás sorrendjében utoljára kerül sorra, állandó és visszatérõ sorsa a vezérszónoknak, hogy az elõtte szólók minden okos gondolatot és minden okosan vitatható kérdést elmondanak. Így számára nemigen marad más, mint böngészés az okos gondolatok között, és csatlakozás vagy vitatkozás az elõtte szólókhoz. Ami a történelmi elõzményekbõl az elõttem szólók után megmaradt, azt talán Montesquieu felidézése, akit már sokszor idéztek ebben a Házban Parlamentünk rövid idõtartama, rövid mûködése alatt is. Sokszor idézték a hatalommegosztási elméletet, egy szempont azonban kevésbé került szóba. Ez a szempont az, hogy Montesquieu a hatalommegosztást nem célként és nem öncélként dolgozta ki és fogta fel, hanem úgy, mint az alkotmányos politikai szabadság garanciáját. Ezt írja: Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság. Továbbá: Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincs elválasztva a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól. És végül: Ha a bírói hatalom a végrehajtói hatalomhoz lenne kapcsolva, a bírónak elnyomó hatalma lenne. Amikor a XVIII. század végétõl kezdve nagyrészt éppen a montesquieu-i elvek alapján sorra alakultak a fejlett világ jogállamai, akkor úgy nézett ki, hogy Montesquieu-nek a hatalmi ágak összekeverése, összekeveredése iránt táplált aggályai alaptalanok. A XX. század totalitárius államaiban azonban beigazolódott, hogy ez a félelme mégsem volt alaptalan. Beigazolódott az, hogy ott, ahol a bírói hatalom elveszti önállóságát, ahol a bírói hatalom beépül az államigazgatásba, a közigazgatásba, vagy ahol megfordítva, a közigazgatás épül be a bírói hatalomba, ott a szabadság azonnal veszélyben forog. Viszonylag korán kialakult az az elmélet is, amely igyekezett rendezni az államhatalmi ágak békés együttélését azáltal, hogy ezt az együttmûködést, együttélést biztosító kontroll-szerepeket talált fel, és kontroll-szerepeket próbált megvalósítani azáltal, hogy a hatalmi ágazatok egymást ellenõrizhessék. Az ellenõrzésnek egyik legfontosabb eszköze a bírói hatalomnak az államigazgatási, a közigazgatási hatalom felletti ellenõrzési joga. A magyar jogtörténetbõl számos szép és tanulságos példa hangzott el. Talán nem volt még arról szó, hogy a törekvések a közigazgatási bíráskodás és ezáltal a közigazgatás feletti kontroll megteremtése iránt jóval elõbb megkezdõdtek, mint az idézett 1883. évi és 1896. évi törvények. Hisz már a bírói hatalomról szóló 1869. évi IV. törvény is felvetette ezt a kérdést, és ennek a törvénynek a parlamenti vitájában a bölcs és elõrelátó Deák Ferenc már elõterjesztett egy javaslatot. Egy javaslatot, amely az Állambíróságnak a felállítására vonatkozott volna, és ennek az Állambíróságnak olyan jogkört szánt, amely ellenõrizte volna a közigazgatásnak a jogszabályi rendelkezéseit is és az egyedi ügyekben hozott döntéseit is, tehát bizonyos alkotmánybírósági és közigazgatási bíráskodási funkciókat egyesített volna. Ezt a javaslatot akkor elutasították. Egy évvel késõbb Tisza Kálmán, akkor még mint ellenzéki képviselõ, a javaslatot újra felvetette, és a kormány képviselõjének, az akkori belügyi államtitkárnak az elvetõ indoka meglehetõsen tanulságos. Azt mondta, hogy a bíróság nem ért a közigazgatáshoz. A bíróság ítéleteiért nem tartozik senkinek felelõsséggel, és azáltal, hogy beleszól, beleavatkozik a közigazgatás folyamatába, amelyért a kormány a felelõs, a bíróság a kormány felelõsségét tulajdonképpen megkérdõjelezi, és kétségessé teszi. Az elmúlt 40 esztendõ jogi szabályozása a miniszter úr által és az elõttem szólók által is ismertetett közigazgatási bíráskodási idõszak után határozott visszafejlõdést jelentett. Ez az idõszak a közigazgatás jogorvoslati rendszerét belterjesen és magán a közigazgatási eljárás keretén belül igyekezett megoldani, és csak kivételesen, a többször és sokat idézett 63/1981-es MT számú rendelet által megszabott kereteken belül akarta elintézni és megvalósítani. Az 1989. évben kezdõdött, azt hiszem, nyugodtan mondhatom úgy, hogy alkotmányozó Ellenzéki Kerekasztal- és háromoldalú tárgyalásokon sok parázs és éles vita után megoldás született azzal, hogy az 1989. évi XXXI. törvény módosító rendelkezése folytán bekerült az Alkotmányba az új 50. szakasz (2) bekezdése, amely szerint a bíróság ellenõrzi a közigazgatási határozatok törvényességét. Nem került sor arra a módosításra, amely az Alkotmány 45. szakasz (2) bekezdésére vonatkozott volna, és amely szerint a törvény az ügyek meghatározott csoportjaira külön bíróságok létesítését is elrendelheti. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akkor a tudománynak és a kidolgozás alatt álló új Alkotmánynak ne lett volna egységes koncepciója és egységes felfogása abban a tekintetben, hogy a közigazgatási bíráskodást nem különbíróság keretében kell megoldani, hanem a közigazgatási bíróság az egységes bíráskodás részét képezze. Ennek az idõszaknak a tudományos irodalmában nagyon sok, tényleg értékes mû szerepel, és ezeknek a mûveknek az alapján én azt a meglehetõsen egységes nézetet olvasom ki, amelyik a bíróság egységessége mellett szól. Elnézést kérek, ha tévednék, talán rosszul emlékezem, de úgy tûnik, mint hogyha Áder János is állást foglalt volna valamelyik cikkében a bíróság egységessége mellett. Az MSZP képviselõjének az álláspontját talán azért nem érzem egészen következetesnek, mert egyik oldalon nyilvánvaló és egyértelmû, hogy a közigazgatási törvénynek a jelenleg elõterjesztett koncepcióját az MSZP, illetve jogelõdje, pontosabban az akkori kormány dolgozta ki. Az akkori kormány dolgozta ki az Alkotmány új koncepcióját is, amely Alkotmánynak a meghozatalára abban az idõben nem került sor, ez átkerült az új Parlament hatáskörébe. De mind az akkor kidolgozott törvénynek, mind az akkor kidolgozott alkotmány-koncepciónak félreérthetetlen, egyértelmû véleménye az, hogy a bíróságnak, a közigazgatási bíróságnak egységesen az egységes bírói szervezetbe kell beépülnie. Hack Péter képviselõtársam talán annak az álláspontnak a képviseletében, amely álláspont az alkotmányügyi bizottságnak a tárgyalásán alakult ki, hogy nem képvisel tulajdonképpen egységes koncepciót, a Kormány nem dolgozta ki a bíráskodás és benne a közigazgatási bíráskodás egységes koncepcióját, talán ennek a felfogásnak a jegyében kéri számon a Kormánytól ezt az egységes koncepciót. Én úgy érzem, hogy a Kormánynak van koncepciója. Pontosan az, amirõl az elõbb beszéltem. Ez a koncepció azonban kétségtelenül eltér a Hack Péter által kifejtett koncepciótól. Tehát nem koncepcióhiányról, hanem koncepcionális eltérésrõl van szó, és ez az eltérés itt a legjobban poentírozódott kétségtelenül abban a kérdésben, hogy a közigazgatási bíróság része legyen-e az egységes bírói rendszernek vagy nem. A sokat emlegetett 1896. évi XXVI. törvénnyel létrehozott közigazgatási bíróság tagjait felerészben a bírói testületbõl, felerészben a közigazgatási tisztviselõk közül választották. Ezzel eleve létrejött egy személyi összefonódás a közigazgatási apparátus és a bírói apparátus között. Ott, azokon a helyeken, ahol külön bíróságok léteznek, ez az összefonódás mindenütt észlelhetõ. Ez az összefonódás egyrészt személyi összefonódás, de másrészt állandóan magában hordozza a függésnek, egy más hatalmi ágtól való függésnek a veszélyét. Hack Péter képviselõtársam egyik halhatatlan érdeme az, hogy az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai során harcolt a katonai bíráskodás akkor élesen elkülönülõ jellegének megszüntetéséért. A katonai bíráskodás is egy ilyen, a bírói hatalom egészébõl való elkülönítést és a végrehajtó hatalomhoz való kötõdést jelentett. Függést jelentett a belügyminisztertõl és függést jelentett a honvédelmi minisztertõl. De az egész magyar jogtörténetben, amikor voltak uzsorabíráskodások, volt devizabíráskodás, volt arbitrage-bíráskodás, volt munkaügyi bíráskodás, ezek az önálló, elkülönülõ bírói szervezetek, bírói apparátusok mindig azt jelentették, hogy ezek valamiféle függésben vannak az államigazgatásnak attól a részétõl, amelyiknek érdekében áll ezeknek a bíróságoknak a létrehozása és fenntartása. Az 1896. évi törvény akkor, amikor keletkezett, progresszív és elõrehaladó volt; akkor a korábbi állapothoz képest óriási haladást jelentett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azóta ne telt volna el száz esztendõ, és hogy ez a száz esztendõ nem azt követelné, hogy most már egy újabb lépést tegyünk elõre annak érdekében, hogy teljesen és százszázalékosan elválasszuk az államigazgatást, a közigazgatást, a közigazgatási hatalmat a bírói hatalomtól. Ennek az elválasztásnak az egyetlen lehetséges útja - véleményem szerint és a kormánykoncepció szerint is - az, hogy a bíróság, a közigazgatási bíráskodás az egységes bírói szervezet keretébe tartozzék. Megemlítette Hack Péter képviselõtársam a gyorsaság szerepét és jelentõségét, az ügyforgalom, az ügyhátralék esetleges növekedésének a veszélyét. Szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy az önálló közigazgatási bíróságnak - mindvégig óriási hátraléka volt, évrõl évre hihetetlen, akkori méretekben hihetetlen restanciával küszködött. Az 1934-36-os években 40 ezernél több volt a hátraléka, tehát képtelen volt a feladataival teljes értékûen és törvényesen megküzdeni. A törvényjavaslattal szembeni aggályokat érdekes módon, úgy veszem észre - legalábbis azokat az aggályokat, amelyek bennem is fennállnak -, nem annyira az ellenzék képviselõi, hanem a kormánypártok elõttem szóló képviselõi vetették fel. Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése szerint "A bíróság ellenõrzi a közigazgatási határozatok törvényességét". A törvényjavaslat szerint, amelyik a bírósági törvényt van hivatva módosítani: "A bíróság - ha a törvény ettõl eltérõen nem rendelkezik - felülvizsgálja a közigazgatási határozatok törvényességét." Én úgy érzem, ez a beszúrás, hogy "ha a törvény eltérõen nem rendelkezik", azt jelenti, hogy kettõ bizony, akárhogy nézzük, akárhogy vizsgáljuk, nem ugyanaz. Ez a beszúrás egy olyan lehetõséget teremt meg, amely szükség esetén akár visszaélési lehetõséggel is, túlságosan széles kaput nyit ahhoz, hogy korlátoztassanak a közigazgatási bíróságok. Mint érdekességet említeném meg, hogy az Alkotmánybíróságnak az a bizonyos, szintén többször említett 32/1990. számú határozata, illetve az ebben felemlített jogeset érzésem szerint az új javaslat alapján nem lenne megnyugtatóan megoldható. Itt arról volt szó, hogy az indítványozó családi háza földrengés folytán lakhatatlanná vált, és ezért részére ideiglenes határozattal kiutalnak egy szolgálati lakást. Ennek a kiutaló határozatnak a felülvizsgálatát kérte az indítványozó, és miután az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kérdés másképp jogilag megoldhatatlan, egyszerûen elsöpörte az útban álló jogszabályt, a 63/1981. számú minisztertanácsi rendeletet. Ezzel megnyitotta a lehetõséget arra, hogy az Alkotmány 50. § (2) bekezdése alapján minden közigazgatási határozat - tehát kivétel nélkül minden ilyen határozat - felülvizsgáltassék. A most elõttünk fekvõ javaslat meghatározza egy viszonylag szûk körben azokat az eseteket, amelyekben nincs mód, nincs lehetõség a közigazgatási határozatok felülvizsgálatára. Ezek között az esetek között szerepel éppen az ideiglenes határozatoknak egy bizonyos köre. Én úgy gondolom tehát, hogy éppen ennek a javaslatnak az alapján nem lenne törvényes lehetõség pontosan az Alkotmánybíróság határozatában tárgyalt jogesetnek a megoldására. Mondjuk, kevésbé jelentõs, de hát több aggály is felmerül azért a törvényjavaslattal kapcsolatban; így például a módosítás érintetlenül hagyja a Polgári Perrendtartás 327. §-át, mely szerint a perindításra az jogosult, akinek a jogát vagy törvényes érdekét az eljárás alapjául szolgáló ügy érinti. Ebbe a megfogalmazásba semmiképpen nem fér bele a köztársasági megbízottnak az önkormányzati törvényben biztosított perindítási joga. A még fel nem sorolt kisebb hibák és hiányosságok ellenére úgy gondolom, hogy a javaslat - módosításokkal - elfogadásra alkalmas. Kiküszöbölendõnek vélem az Alkotmány és a törvényjavaslat közötti - szerintem kimutatható - ellentmondást is, amely vagy az Alkotmány módosításával, vagy a javaslat módosításával következhet be. Szerintem a javaslat megoldása lenne a helyesebb, és bizonyos szûk körben valóban lehetõséget és teret kell adni arra, hogy ne kerülhessen sor a közigazgatási határozatok felülvizsgálatára. Összességében tehát a megfelelõ módosításokal a javaslatot elfogadásra javaslom. Köszönöm. (Taps.)