BORZ MIKLÓS (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársak! Hölgyeim és Uraim! A társadalmi szervezetek 1991. évi költségvetési támogatásáról szóló országgyûlési határozati javaslathoz 2012, és ezt kiegészítendõ 2021 számon módosító javaslatot nyújtottam be. Ezt szeretném most a tisztelt Ház elõtt megindokolni. A második világháború és az 1956. évi szabadságharc hadirokkantjai az elmúlt rendszerben súlyos, hátrányos megkülönböztetésben részesültek, és egyesek szinte háborús bûnösként voltak kezelve, különösen értem ezt az 56- osokra. Rokkanttámogatást, mint azt pár hete a tárgyban benyújtott interpellációmban már részleteztem, alig-alig kaptak. Az 56-osoknak még az sem volt tanácsos, hogy rokkantságuk okát felfedjék, mert esetleg az bírósági eljárást vonhatott maga után. A hadirokkantaknak ez ideig semmiféle szervezetük, érdekképviseletük nem volt, a Kádár-rendszer ezt nem engedélyezte, sõt határozottan tiltotta. A második világháború után a több mint félmillió hadirokkantból ma még körülbelül 150 ezer rokkant életben van. Újonnan alakítottak egy szervezetet, a Magyar Hadirokkantak Szövetségét. A Fõvárosi Bíróság VI. tk. 62120/2 iktatószám alatt 1990. április 27-én szervezetüket bejegyezte. Azonban a szervezetük mûködésképtelen, mert semmiféle anyagi alapjuk nincs. Pénzalapok nélkül nem tudják mûködésüket elkezdeni sem. És így nem tudják a hadirokkantaknak nagyon is szükséges érdekképviseletét elkezdeni. A tisztelt bizottság olyan szervezeteknek kiosztott súlyos milliókat, amelyek milliós vagyonnal rendelkeznek, és tagdíjakból önfenntartóak tudnának lenni. A tisztelt Ház tagjai - egyesek, nem mindenki - a múlt heti ez ügyben tett felszólalásomat nem értették meg. Olyasmire hivatkoztak, hogy a rokkantak gondozása társadalombiztosítási feladat. Nem értették meg azt, hogy itt most nem segélyezésért könyörgünk, hanem egy szervezetet akarunk mûködõképessé tenni, hogy annak a 150 ezer embernek, aki eddig csak gyalázatban részesült, most valamit adni is tudjunk. A támogatásokat elosztó parlamenti ad hoc bizottság egy, mindnyájunk által ismert tervezetet nyújtott be a 400 milliós költségkeret és pénzalap elosztásáról. Ebben - mint elõbb említettem - súlyos milliókat osztanak fel, nem tudni, és elgondolkoztatóan nem tudni, hogy milyen elvektõl vezéreltetve. Megdöbbenéssel olvastam a tervezetben, hogy például a Magyar-Szovjet Baráti Társaság jogutódja, a Nemzetek Háza 4 millió forintot kap. Olyan, amelyik az egész Magyar-Szovjet Baráti Társaság vagyonát örökölte. A Szilágyi Erzsébet fasorban székelnek egyébként. A Társadalmi Szervezetek Szövetsége - amelyrõl Csépe Béla képviselõtársam már említést tett az elõbb, és amely most úgy érzi, hogy gyónni kell, hogy õ már nem az a Hazafias Népfront, ami volt, de az apparátusa ugyanaz, kérem tisztelettel, a vagyona ugyanaz, mint a Hazafias Népfrontnak a vagyona volt, mert õk a jogutódok - és ennek a szervezetnek, kérem, 26 milliót óhajtanak kiosztani. Kérdem én azt, mire fogják ezek fordítani azt a 26 milliót. Mik azok a célok, mik azok az indítékok, aminek az érdekében ezt a 26 milliós horribilis összeget fel kívánják használni? Hogy más példát is mondjak: sóhivatal-jellegû, hatáskör nélküli szervezetek, mint például a Fogyasztók Országos Tanácsa, amely legfeljebb csak bólogat, és azt mondja, hogy Nono!, annak egymillió-kétszázezer forintot adnak. A múltkor említettem, hogy egy állatvédõ egyesület, amely az állatok érdekképviseletét fogja ellátni, ötmilliót kapott a bizottságtól, nem tudom, milyen elv alapján. Egy másik állatvédõ szervezet, amely a madarak érdekképviseletét fogja ellátni, 3,2 milliót. Én nagyon szeretem a madarakat és az állatokat, de még jobban szeretem az embereket! Érthetetlen elõttem az, hogy a hadirokkantak ügyében eddig ilyen közömbösség tapasztalható nemcsak az országban, ha - szégyellem kimondani - még a tisztelt Házban is. Minden kultúrnemzet a háborús rokkantjait, veteránjait megkülönböztetett tisztelettel gondozza, és megkülönböztetett elbánásban részesíti, ápolja és segélyezi õket, és ezt állami feladatnak tekintik. Ezt tette egyébként a pártállam is, mert saját veteránjait õ igenis gondozta és ápolta, külön juttatásokban részesítette. A külön juttatásokat, a gondozást a jogállamok azért teszik, mert ezek az emberek a kötelességteljesítés és a nemzet fennmaradásáért vívott harc áldozatai, és teszik azért, hogy megmutassák a jövõ nemzedékének, hogy a haza, a nemzet megbecsüli azokat, akik kötelességteljesítés közben testi épségüket, egészségüket és az életüket áldozták fel. Képviselõtársaim többsége még nem látott, legfeljebb csak moziban és televízióban háborút. Adja az isten - ezért imádkozom -, hogy ne is lásson soha. Ebbõl kifolyólag nem tudja, hogy milyen érzés az, amikor a mellette harcoló bajtársának aknaszilánk szakítja le a kezét, vagy repülõbomba repeszdarabja a lábát. Az elõzõ, Kádár-rendszernek a hadirokkantak problémája csak púp volt a háta közepén. Struccpolitikát folytattak ebben az ügyben. Azt, hogy amirõl nem beszélünk, az nem létezik, az nincs. Ha a hadirokkant végsõ elkeseredésében esetleg koldulni merészelt a Nagykörút sarkán, bevitte a rendõr azonnal, mert árt a szocializmus jó hírének, mert a szocializmusban nem létezhet koldus. Képviselõtársaim! Kérem, nézzék el nekem, hogy talán egy kissé szenvedélyesebben beszéltem, mint ahogyan ez a Ház falai között illõ lett volna. Én átéltem a háborút. Szerencsére csak könnyebben sebesültem, nem vagyok rokkant. Láttam viszont sok bajtársamat meghalni, és súlyosan megsebesülve maradandó rokkanttá válni. Kérem Önöket, hogy érezzék át ennek a sokat szenvedett, még élõ 150 ezer hadirokkantnak az eddigi megaláztatását és szenvedését. Szavazzák meg a 2012-ben kért és a 2021-es számon átcsoportosítani kért, benyújtott módosító javaslatomat. Adják meg azt a tízmillió forintot a Magyar Hadirokkantak Szövetségének, hogy egyáltalán elkezdhesse a mûködését, és elláthassa annak a 150 ezer embernek az érdekképviseletét. Elõttem valaki azt mondta, hogy minden szervezetnek a taglétszáma alapján kell megállapítani azt, hogy milyen támogatást kap. Azt hiszem, a hadirokkantaknál nagyobb létszámú szervezetet nemigen találunk ebben az országban. Szégyen, gyalázat! Az a háromszázezer forint, amivel ennek az igen nemes célt szolgáló érdekképviseleti szervezetnek a szemét ki akarják szúrni, amivel még a mûködésüket sem képesek megkezdeni. Képviselõtársaim! Próbáljunk ebben az ügyben európai módra, jogállamként dönteni úgy, hogy ezt a világ és Európa, amelyhez csatlakozni akarunk, egy kultúrnemzettõl elvárhatja. Elnézésüket kérem az erõs hangért, köszönöm, hogy meghallgattak. (Gyér taps.)