SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Nemrégiben az egyik külföldi fõvárosban járván a magyar nagykövettel beszélgettünk a koncessziós törvényrõl, illetve törvénytervezetrõl. Ez a nagykövetünk abbéli reményének és meggyõzõdésének adott kifejezést, hogy amint a Parlament meghozza a koncesszióról szóló törvényt, elhárul minden akadály a világkiállítás megrendezése elõl. Nos, én úgy gondolom, hogy ennek a nagykövetünknek nagy csalódást fogunk okozni. Ez a koncesszióról szóló törvényjavaslat ugyanis nem az, amelyre mind a külföldi, mind a belföldi vállalkozók oly rég s oly türelmetlenül vártak. Ez a törvényjavaslat nem az, ami a világkiállítás megrendezése elõtt tornyosuló útakadályokon a legkisebb rést is nyitni volna képes. Ez nem az, amitõl autópályák gyors épülését és telekommunikációs infrastruktúrák látványos javulását várnánk oly sokan. Ez a törvényjavaslat bizony nem az, ami elé oly nagy várakozással tekintettünk. Mielõtt azonban ezen csalódottságunknak konkrét okairól szólnék, engedjék meg, hogy magáról a koncesszió intézményérõl ejtsek pár szót. A végletesen etatizált szocialista rendszerek gyarmatosításnak minõsítették, s teljes elutasításban részesítették - a maguk logikája szerint egyébként érthetõen - a koncessziót, vagyis azt a gazdasági intézményt, mellyel az állam vagy most jelesül az önkormányzat ellenszolgáltatás fejében lemond egy tevékenység elvégzésének kizárólagos jogáról, meghatározza, hogy azt helyette ki végezheti el, s ezáltal egyúttal közvetve beismeri, hogy az adott területen a magántõke nagyobb hatékonysággal mûködik, mint az állami. Többet a piacnak, kevesebbet az államnak - lehetne akár a koncesszió jelszava is. Ez azonban az igazságnak csak az egyik oldala, hisz azt is látni kell, hogy minél liberálisabb egy ország, annál kevesebb szerepe van a koncessziós jogok szabályozásának, annál kevesebb területet hagy meg koncesszionáltnak, avagy koncessziókötelesnek az állam. Nem véletlen, hogy valaha, hajdanán, a szocializmus építésének kezdeti idõszakában még maga Lenin is lehetõvé tette koncessziók kiadását. A koncesszió ugyanis - míg kétségtelenül egy piaci karakterû intézmény, ugyanakkor - arról szól, hogy az állam rendelkezik a saját tulajdona felõl. Így tehát ami koncesszióba kerül kiadásra, az bizonyos, hogy állami tulajdont, és nem magántulajdont jelent. Más szóval azt is mondhatnánk, hogy minél tágabb a koncessziós területeknek a köre, minél tágabbra bõvítjük ezen területek körét, annál inkább bõvítjük az állami tulajdont a magántulajdon rovására. Így tehát érthetõ, hogy minél liberálisabb egy állam, annál inkább a privatizációt preferálja a koncesszióval szemben. Helyesebb tehát, ha a konceszsziót, élve egyébként a törvénytervezet egyik alkotójának hasonlatával, egy olyan hídnak nevezzük, amely átvezet minket egy állam monopóliumokkal megvert, és súlyosan megterhelt gazdaságából a liberalizáltabba. Ez a híd mindenesetre nem kikerülhetõ, s majdan felégetnünk sem lesz szükséges. Ezen a hídon külföldiek fognak hozzánk bejönni pénzzel, technológiával, szabadalmakkal, na meg persze belföldi vállalkozók is, akiknek egyaránt jogi biztonságra, pénzügyi biztonságra, mûszaki biztonságra és közbiztonságra van szükségük. A jogi biztonság, melynek elsõ kicsiny lépését épp e törvénnyel szeretnénk megtenni, azonban nemcsak a befektetõk, de a társadalom, a lakosság érdekeit is kell, hogy majdan szolgálja. Hisz a koncesszióba adás - mint ahogy arról Vékony képviselõtársam is említést tett - politikai aktus is, ugyanis az emberek ettõl fogva fizetni fognak mindazért, ami eddig ingyenes vagy legalábbis közel ingyenes volt, s ezt õk csak akkor fogják elfogadni, ha bizonyosak lehetnek afelõl, hogy több és jobb szolgáltatást kapnak majd, mint eddig. Ugyanakkor a vállalkozóknak pedig természetesen élniök kell. Így tehát az egész intézmény, a koncesszió intézménye csak együttmûködve és nem szembenállva lesz mûködõképes. A koncesszió jogi keretei tehát tulajdonképpen az egyensúlyteremtés mûvészetét jelentik. Az egyensúlyét az állam ellátási felelõssége, a jogosult, vagyis a vállalkozó eredményérdekeltsége s a lakosság komfortérzete között. Mindent összevetve, nem egyszerû ügyrõl van tehát szó. Visszatérve most már az elõttünk fekvõ törvénytervezethez, a nemzetközi gyakorlat általam ismert szeletében nincs a mienkhez hasonló jellegû általános kerettörvény. Sem az olasz, sem a spanyol, sem a francia, sem a német jog általános koncessziós törvényt megalkotni nem tartott szükségesnek. S mindez nyilván nem véletlen. Hisz a túlságosan általános kerettörvénynek kevés a gyakorlati haszna, míg a részletesebb pedig azzal a veszéllyel jár, hogy a különbözõ ágazatok koncessziós szabályainak mozgásterét szûkítheti le feleslegesen és túlzó módon. A törvénytervezetnek nincs egyébként elõzménye a magyar jogalkotásban sem, mint azt Balsai miniszter úr is említette. Így elmondható, hogy jobb híján legfeljebb önmagához és az általa maga elé kitûzött célokhoz mérhetõ. Az eredmény véleményem szerint így is lesújtó. Úgy gondolom, hogy ez a törvénytervezet méltán tarthat igényt gazdasági jogalkotásunk legszerényebb teljesítményei közé történõ besorolásra. Ez pedig már valami, hogy a pesties szlenggel éljek, hiszen ez a fogalom meglehetõsen devalválódott az utóbb idõk során. Ha az a sok rossz törvénytervezet, ami a Parlament elé került az utóbbi idõben, tõlünk mind visszautasításra találna, akkor bizony meglehetõsen megritkulna a napirend elõttünk. Természetesen ezt nem tehetjük, hiszen a törvényalkotási munkának mennie kell, ezért vállalnunk kell annak ódiumát, hogy rossz törvénytervezetekkel sokat bíbelõdve, sok-sok fáradságot és idõt rááldozva alakítsuk õket viszonylag elfogadható törvénnyé. Nos, azt hiszem, legfeljebb most is errõl lehet szó. De mindennek ellenére, ha nem ismerném Kormányunk azon következetességét, mellyel minden hibája és tévedése mellett is büszkén kitart, akkor feltétlenül javasolnám a törvénytervezet egyetlen, de határozott mozdulattal történõ visszavonását. Mivel viszont ezt ismerem, így illúzióim sem lehetnek. S ehelyett megelégszem a legfigyelemreméltóbb hiányosságok csokorba szedésével. Kezdjük tehát az általánosságokkal. Mindenekelõtt le kell szögezni, hogy a törvényjavaslat nem teremti meg a nagyon várt koncessziós szabályozás mûködõképes rendszerét, s ez a koncessziós befektetés lehetõségére várók között súlyos zavarokat okozhat. Mindenkinek világosan látnia kell, hogy ennek a törvénynek az esetleges megszületése még egyetlen koncessziós szerzõdés megkötésére sem ad lehetõséget mindaddig, amíg meg nem születnek az ágazati törvények, melyek a részletes és konkrét kérdéseket szabályozzák. Egyik barátom - egyik jogász barátom - a jogterületrõl vett analógiát használva azt mondta, olyan ez, mint hogyha a Büntetõ Törvénykönyv általános és különös része külön törvény formájában kerülne szabályozásra, azaz külön állapítanánk meg, hogy mi a bûncselekmény fogalma, majd ennél jóval késõbb és külön másik törvényben rendelkeznénk afelõl, hogy mi a lopás, emberölés törvényi tényálladéka. Hát valami hasonló lehet ebben az esetben is. Továbbmenve: egy általános törvénytõl igazán elvárható lenne, hogy az általa használt fogalmak definícióját megadja. Ehelyett itt a fogalmi zûrzavart még a terminológia zûrzavara s a végig nyomon követhetõ pongyola megfogalmazások is súlyosbítják. Nem kívánok erre most példákat mondani, bõséges lenne a tárház. Nem tudjuk meg például azt sem, hogy tulajdonképpen mit is kell értenünk a koncesszió, a koncessziós szerzõdés, az ágazati törvény, a koncesszióköteles tevékenység és egyéb fogalmak alatt, hol van a világos határvonal az állam és az önkormányzatok koncessziós kompetenciája között. Hisz ez a kettõ, nagyon jól tudjuk, sajnos, súlyos konfliktusba is kerülhet egymással. Különösen nagyobb területre vonatkozó, mondjuk, országos jelentõségû infrastrukturális koncessziós jogok odaítélésekor. Tovább menve, mint az közismert, bizonyos feltételek mellett a társasági jog alapján állami monopoltevékenységeket, vagy mostantól nevezzük így, koncesszióköteles tevékenységeket már eddig is folytathattak vállalkozók. Nem derül ki ebbõl a törvénytervezetbõl, hogy mi lesz ezen vállalkozások sorsa a koncessziós törvény megszületését követõen. Nemcsak a társasági törvényhez való viszony nem világos azonban, de az sem, hogy miként fog harmonizálni az önkormányzati vagyonról szóló törvénnyel, vagy éppen a földtörvénnyel. Vélhetõen zavarok okozója lesz továbbmenve az a tény is, miszerint megállapíthatatlan, hogy a törvényalkotók a koncessziós szerzõdést magánjogi vagy közjogi természetûnek vélik-e. Külföldön a koncessziós szerzõdések egyre inkább a közjog irányába tolódnak el, ami a közérdeket képviselõ, és annak védelmére hivatott koncessziót adónak persze számos elõjogot biztosít ugyan a jogosulttal szemben, de ugyanakkor a szerzõdés közjogi természete utóbbinak biztonságot is ad, hisz nincs szüksége például semmiféle hatósági engedélyekre, mint azt jól tudjuk, ebbõl a törvénytervezetbõl kiderülõen nálunk van, mármint szükség van ilyen külön engedélyekre. Külföldön ez a koncesszió megadásával automatikusan biztosított. Ezen általános jellegû észrevételek után rátérve most már a törvénytervezet konkrét hiányosságaira, az alábbiakat kívánnám elmondani. Köztársaságunk Alkotmányának 10. § (2) bekezdése kimondja, hogy - idézem -: "Az állam kizárólagos tulajdonának, valamint kizárólagos gazdasági tevékenységének körét törvény határozza meg." Ilyen törvény azonban nincs. Így azt sem lehet tudni, hogy az 1. §-beli felsorolás vajon ezt a hiányt pótolja-e taxatív jelleggel, avagy netán a kizárólagos jogosítványok köre ennél jóval bõvebb, melybõl a törvényalkotó csak szemezget, mikor kijelöli a koncesszióba adható tevékenységek itt található listáját. Mellékesen jegyzem meg, itt elõttem van a Polgári Törvénykönyv, az 1959-ben meghozott és máig is érvényes Polgári Törvénykönyv, és annak a 172. §-a az állami szocialista tulajdonjogról, illetve az állami szocialista tulajdon tárgyairól szól, illetve ezeket sorolja föl. Nos, ez távolról sincs összhangban a koncessziós törvényjavaslattal. De nem olyan értelemben, amely értelemben esetleg önök gondolnák, hanem pont ellenkezõ értelemben. A Kormány ugyanis elõterjesztette a Polgári Törvénykönyv módosításáról szóló törvényjavaslatát, és abban szûkíteni kívánta az állami tulajdonnak ezen Ptk.- ban felsorolt körét. Tudomásom szerint - képviselõtársaim mesélték - az alkotmányügyi bizottság nem fogadta el ezt a módosítást azért, mert a módosítást még mindig túl tágnak tartotta, úgy értve, hogy a módosításban meghagyott állami tulajdonok, monopóliumok körét még mindig túl tágnak tartotta, azt tovább akarná bõvíteni. Márpedig az elõttünk fekvõ koncessziós törvénytervezet még ennél az eredeti, 59-es Ptk.-ban a szocialista tulajdonjogban felsorolt cikkeinél is bõvebb körét jelöli meg az állami tulajdonnak. Nyilvánvaló, hogy nehéz érdemben a konceszszióról addig vitatkozni, míg az állami tulajdon kizárólagos köre nincs egyértelmûen rögzítve és tisztázva. Továbbmenve: talány, hogy a törvénytervezet miért korlátozza a koncesszió körét az állami, illetve önkormányzati tulajdonban álló dolgok mûködtetésére és bizonyos monopoltevékenységek gyakorlására; miért nem terjed ki a törvény hatálya a tárgyi feltételül szolgáló létesítmények megépítésére is, amelyekre a Ptk. és egyéb más jogszabályok vonatkoznak továbbra is. Ha mindehhez még hozzágondoljuk az ágazati törvények megszületését, akkor válik igazán csak világossá, hogy milyen zavartalanul él tovább az a - idézõjelben mondom - "remek" jogszokás, hogy adott tevékenységre vonatkozóan csak sok és különbözõ helyeken fellelhetõ joganyagból lehet tájékozódni. Tudomásom szerint a jogforrás-hierarchiát tekintve törvényeink egymással egyenrangúak, természetesen persze az Alkotmányt kivéve, amely elsõ az egyenlõk között. Így nem mondható szerencsésnek az 1. § (1) bekezdésének az az elve, miáltal más törvények, azaz az ágazati törvények autonómiáját ezen törvény kifejezett felhatalmazásától tesszük függõvé. A törvénytervezet 2. §-a szerint koncesszió vagy közigazgatási aktussal, azaz koncessziós célra alapított állami vagy önkormányzati intézmény, szerv létrehozásával, vagy koncessziós szerzõdés megkötésével jön létre. Elõzõ esetben azonban a teljesen alárendelt kategóriájú közüzemi vagy kommunális vállalattal van dolgunk, melynek alárendeltsége attól, hogy a jövõben a koncessziós törvény hatálya alá vonjuk, természetesen mit sem változik. Ráadásul az sem világos, hogy ez esetben is kell-e koncessziós szerzõdést kötni, vagy a jogosulti kötelezettségek magában az alapító határozatban jelennek-e meg. A törvényjavaslat 4-11. §-ig terjedõ része a koncessziós pályázatról rendelkezik. A szabályozás teljesen üres, a pályázati feltételek felsorolása rendkívül hiányos, még akkor is, ha figyelembe vesszük a 10. § azon rendelkezését, miszerint az ágazati törvények további szabályokat állapíthatnak meg, ami persze egyúttal a jogosult részére üzenet arról is, hogy a szigorítás irányába lépve még bármi elképzelhetõ. Rögzíteni lenne szükséges viszont, hogy a pályázatok elbírálásának és minõsítésének alapjául szolgáló kritériumokat, preferenciális szempontokat a pályázati kiírásnak tartalmaznia kell, hiszen a 11. § azon megfogalmazása, miszerint a pályázatnak az a nyertese, aki a legkedvezõbb ajánlatot tette, tág teret ad utólagos vitákhoz, és óhatatlanul a döntéshozók tisztességének megkérdõjelezéséhez vezethet. Gondoljunk csak a nemrégiben nagy vihart kiváltott telefontender ügyére. Teljes egészében elfogadhatatlannak tartom az 5. §-nak azt a rendelkezését, mikor is az önkormányzatokat érintõ egyes koncessziós kérdésekben csupán az adott önkormányzat véleménynyilvánítási jogát állapítja meg. Ha most az egyes ágazati szabályokat is magában foglaló jogszabálytervezet feküdne elõttünk, szükségtelen lenne nehezen megfogható és körülhatárolható területekrõl vitáznunk, pontosan megfogalmazhatnánk azt, hogy melyek azok a területek, ahol az önkrományzatok jogosultak a koncesszió adására, melyek azok, ahol kizárólag az állam, és melyek azok, ahol együttes koncesszióadásra van lehetõség; ilyen esetben hogyan egyeztesse érdekeit az állam és az adott önkormányzat. Ha ez az elõterjesztésben szereplõ rendelkezés törvényerõre emelkedik, tág tere fog nyílni annak, hogy az önkormányzatok gazdálkodási jogait az állam, azaz a mindenkori kormány sértse, hiszen a véleményalkotási jog, mint tudjuk, nem sokkal több a semminél. A koncessziós szerzõdések idõtartamára általános szabály nehezen lenne állítható, mivel különféle külföldi példák alapján tudjuk, hogy nem ritka az 50-70 vagy még több évre szóló szerzõdés sem, felesleges lenne nekünk 35 évben korlátozni a koncesszió maximális idõtartamát. Indokoltnak tûnik ezért a tól- ig határok felsõ limitjét 10-20 évvel megemelni. A 21. §-ból megtudhatjuk, hogy a koncessziós társaság csak kizárólagosan a koncesszióval összefüggõ tevékenységet folytathat. Ez lehet épp indokolt is, de hogy ez a tilalom mellérendelt szankció nélkül semmit sem ér, az bizonyos. A koncesszió intézményének megnyugtató és gyors rendezése alapvetõ érdekünk. Részben ennek elmúlt idõszakbeli hiánya okozza most például azt is, hogy a szovjet csapatok kivonulása után az anyagi követelések rendezése olyan nehéz feladat, mint amilyen. A jogi háttér ugyanis nem tisztázott, hiszen tipikusan a koncessziós szabályozás hatálya alá kellene tartoznia többek között minden olyan esetnek is - így a szovjet példának is -, amikor egy állam vagyoni értékû területhasználati jogokat enged át egy másik államnak. Jelen törvénytervezet mostani állapotában az alkalmatlanság érzetét kelti. Bõségesen akad tehát rajta javítanivaló. Hogy ez majd mennyire sikerül, azt a meghozandó törvények, az ágazati koncessziós törvénymeghozással és a gyakorlattal való szembesülés fogja megmutatni. Köszönöm türelmüket, és egyúttal elnök úrnak szeretném bejelenteni, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének módosító indítványcsomagja ugyan elkészült, de úgy tudom, hogy az általános vita ma nem kerül lezárásra, ezért nem szükséges azt még ma beadni. Köszönöm türelmüket. (Taps.)

Homepage