KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy gyászjelentésrõl olvasom fel Ady Endre sorait: "Életet és hitet üzen egy halott nektek, fiatal, elhagyott testvérek. Az olvasztó tüzet küldi a hamu, s láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el, március van, s határtalan az élet." Rákoskeresztúron ebben az órában temették el Krassó Györgyöt. Századunk hivatásos forradalmárai lejáratták a forradalmár eszményét. Krassó György a múlt század romantikus forradalmárainak volt utóda és lelki rokona egy olyan korban, amely ellenkezõ értelmûvé próbálta változtatni a forradalom szót, forradalminak nevezvén az elnyomást, és ellenforradalomnak az ellene vívott szabadságharcot. A megtorlás és az álságos megbocsátás váltófürdõje után a magyar nép nagyobbik része elfojtotta emlékezetében 1956 forradalmát. A társadalom tudatában végbement az a jelenség, amelyet a szamizdatként megjelent Bibó-emlékkönyvben Csurka István találó kifejezéssel Bibó-felejtésnek nevezett. Még a börtönbõl szabadultak többsége is felejteni és megbékélni igyekezett. Krassó hét év rabság után alighogy elhagyta a gyûjtõfogházat, nyomban emlékezni és emlékeztetni akart. Le is tartóztatták újból, és csak rendkívüli éberségének és a lenyûgözõen furfangos jogászi észjárásának köszönhette, hogy nem ítélték el megint hosszú évekre. Emberöltõnyi csend után tudomásom szerint õ volt az elsõ, aki 1981 októberében a forradalom 25. évfordulóján nyilvános megemlékezést szervezett - egy magánlakásban, hogyan is lehetett volna akkor másképpen - népes hallgatóság és kellõ számú besúgók elõtt. Az utóbbiak jelenlétére vall, hogy a következõ napokban több tucat résztvevõt állítottak elõ, hallgattak ki és fenyegettek meg. Súlyosabb megtorlásra nem került sor, a Kádár-rendszer végjátéka már megkezdõdött. A forradalom élõ emlékét védelmezve a pártállami rendszert és liberálisnak mondott magyar változatát támadva Krassó mindig, mindennel és mindenkivel vitában állt. Vitázott a forradalom értelmiségével, mert számára a forradalom elsõsorban és igazából csakis az utca forradalma volt, a pesti srácoké. A vitában, bocsáttassék meg neki, sebeket okozott, és - követtessék meg emléke - sebeket kapott. Vitázott a másként gondolkodók fiatalabb nemzedékével, amelyre óhatatlanul is hatott a kádárista propaganda, és kételkedett benne, hogy egyértelmûen demokratikus volt-e a népfelkelés. Krassó makacsul vallotta: a magyar október teljes elfogadása nélkül nincs magyar demokrácia. Vitázott azokkal, akik a reformkommunistákban bíztak, de vitázott a demokratikus ellenzék tekintélyeivel is. A rendszert nem lehet megreformálni, és nem lehet vele társadalmi szerzõdést kötni - állította. A rendszert csak megdönteni lehet, és meg is lehet dönteni, ha eljön majd Kelet-Európa népeinek s köztük az orosz népnek a mindent megváltoztató nagy forradalma. 1989 eseményeire gondolva kézenfekvõ a kérdés: nem neki volt-e igaza? Úgy vélem, igaza volt, ahogy a hitvallóknak és remetéknek is mindig igazuk van a politikus püspökökkel szemben. Olyan igazság ez, amely magányosságra kárhoztatja hirdetõjét, és amely a látszat ellenére nem cselekvésre buzdít, hanem eltántorít a tartalmas cselekvéstõl. Olyan igazság, amelynek mindig jelen kell lennie a világban, de amely nem követhetõ. Ez a fajta absztrakt igazság tartotta vissza Krassó Györgyöt attól, hogy elfogadja a kialakuló parlamenti rendszert, és ez volt az oka, hogy nem ült itt közöttünk. A régi makacsságával hangoztatta, hogy nem történt rendszerváltás. Saját feladatunkat, a választóinktól kapott felhatalmazásunkat tagadnánk meg, ha ebben igazat adnánk neki. De el kell ismernünk - és mind többen látják ezt így valamennyi pártban -, hogy illúzió volt a rendszerváltást dátumokhoz kötni, és azt hinni, hogy az Alkotmány módosításával beteljesül az alkotmányos forradalom ígérete. A rendszerváltás hosszú folyamata nem mehet végbe a radikalizmus, nem az üres, a melldöngetõ, hanem a bátor, kockázatot is vállani kész radikalizmus nélkül, melyet Krassó képviselt. Ez a radikalizmus nem lehet a magyar demokrácia vezérlõ eszméje, de régen rossz volna a magyar demokráciának, ha eszméi közül teljességgel hiányozna. Tegnap a budapesti Városházán ezren tisztelegtek Krassó György ravatalánál. Azok jöttek el elsõsorban, kiknek szolgájuk nincsen, akiket édeskevéssé érdekel, hogyan döntünk a kárpótlás ügyében, mert nem volt mit elvegyenek tõlük, sem 38-ban, sem 49-ben, de nem volt semmijük 56-ban sem, amikor fegyvert fogtak a szabadságért, és nem lett semmijük azután sem, amikor megúszva a kötelet, kiszabadultak a börtönbõl. Eljöttek azok, akik ott voltak június 16-án, nemcsak 1989-ben, hanem 1988-ban is. Eljöttek mind az elégedetlenek, kis csövesek éppúgy, mint a csalódott értelmiségiek, és eljöttek a pesti srácok utódai, a mai dühös fiatalok, akikben Krassó mindig is kedvenc irodalmi hõsének, Victor Hugo Gavroche-ának, a barikádon elvérzõ párizsi utcakölyöknek a megtestesülését látta. Temetése órájában tisztelegjünk mi is itt a Parlamentben a Parlamenten kívüli ellenzék legjelentõsebb alakja elõtt. Õrizzük meg emlékezetét nemcsak a tudatunkban, hanem a szívünkben is, ahogy ez kijár a romantikus forradalmárnak, és hadd tegyem hozzá, az elragadó széptevõnek, aki Petõfi kettõs jelszavát hirdette és követte: "Szabadság, szerelem." (Taps.)