DR. ZÉTÉNYI ZSOLT (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Sajnos, nem tudom megtenni azt, amit az elõttem szólók, többek között azért sem, mert elhangzott a biztatás, hogy ne mondjunk le a szólás lehetõségérõl. Mindenesetre ígérem, hogy a felét fogom elmondani annak, amit eredetileg szerettem volna. Figyelmesen hallgattam az elhangzott felszólalásokat, és tanulmányoztam a módosító indítványokat, valamint az Alkotmánybíróság idevágó döntését, s az irodalomban fellelhetõ különbözõ fejtegetéseket. Ezek után a hályogkovács helyzetében éreztem magam, annak a hályogkovácsnak a helyzetében, aki, miután a nagynevû professzor elmagyarázta neki, hogy hályogmûtét elvégzése számtalan komplikációval, nehézséggel, veszéllyel, a beteg megvakulásával járhat, soha többet nem mert beteg emberhez nyúlni és mûtétet végezni. A különbség csak annyi, hogy nem bírunk gyakorlattal a most tárgyalt 1020. törvényhez hasonló helyzetekben és ügyekben követendõ célszerû eljárás tekintetében, tehát még csak a kedvezõ tapasztalatokra sem hivatkozhatunk. Mélységesen mély a múltnak kútja, mondja az írás. Mondhatjuk mi is, hogy mélységesen mély az igazságtalanságok és sérelmek kútja. Ebben az országban megbántott emberek milliói tekintenek egymásra, olyanok, akik körül a döntõ többség a megbántott helyzetében, a kisebbség pedig a sérelemokozó helyzetében érezheti magát. Világosan látható, hogy nehéz gazdasági, pénzügyi viszonyok között a szegénység valóságával szembenézve igen nehéz valódi jóvátételt adni a sérelmet szenvedetteknek, tehát az egész országnak. Mégis, milyen elveken alapulhatna az ilyen jóvátétel? Legalább három alapelven: az igazságosság, a jogszerûség és a politikai célszerûség elvén. Az együttesen említett három elv közül - ez már jól látható - a törvény elsõsorban a politikai szempontot veszi figyelembe. Játék lenne a szavakkal, ha azt állítanánk, hogy a törvény minden tekintetben megfelel az igazságosság igényének, ha pedig ezek után az a logikai következtetésünk, hogy a politikai ésszerûség és célszerûség szabja meg teendõinket, különös tekintettel a szûkös gazdasági viszonyokra és lehetõségekre, akkor a kétszer ad, ki gyorsan ad elvére helyezkedve kell meghatároznunk a leglényegesebb pontokat a kárpótlásban két tájékozódási pont figyelembevételével. Az egyik tájékozódási pont a parasztság termelõeszközhöz juttatása. Hangsúlyozom: termelõeszközhöz, nemcsak földhöz juttatása. A másik pedig a történelmi igazságtétel ügye. A két világháború között egyik jelentõs szellemi irányzatunk nagy politikusa könyvcímben írta le: egyetlen út a magyar paraszt. Ma már szomorúan tudjuk, hogy ezt a magyar parasztot a történelem viharai olyannyira megrázták, megtépázták, sárba taposták, hogy az egykorú író nem ismerne rá. Mégis, az a véleményünk, hogy a parasztság, helyesebben a földmûvelõk, az ország számára döntõ fontosságú szerepet - mondhatjuk: hivatást - töltenek be. A vállalkozó-Magyarországnak a kert-Magyarország gondolatára is kell épülnie, és ennek a vállalkozó-Magyarországnak legerõsebb oszlopát kell hogy adják a mezõgazdsági vállalkozók. Minden kárpótlási törvény elsõ vizsgája, hogy eleget tesz-e annak a követelménynek, amely szerint a mezõgazdasági vállalkozót földhöz, termelõeszközhöz, megélhetéshez kell juttatni. Úgy látjuk, hogy ez a törvény a maga szabályozási körén belül, a módosításokat figyelembe véve alkalmas kiindulás lesz a földmûves réteg számára reprivatizációt nyújtani, azaz a földtulajdon nagy hányadát visszaadni, oly módon, hogy a mezõgazdaságban dolgozó 900 ezer ember érdekeit össze kell hangolni az onnan kiszorítottakéval, azokéval, akik a volt tulajdonos vagy a leszármazás jogán követelnek életet a magyar földön. A föld, a mezõgazdaság nem válhat viszálykodások színterévé, nem verhet gyökeret benne az élõsdi, a spekuláló, üzérkedõ, árfelhajtó, munka nélkül pénzt keresõ szellemiség. Reméljük, hogy a magyar földmûvesek józansága és valóságérzéke hamarosan bebizonyítja az ilyen törekvések alaptalanságát. Reméljük, hogy e törvény révén a magyar mezõgazdaság további fellendülése, öntudatos vállalkozói réteg megerõsödése, az egészséges vidéki Magyarország jelentkezése lesz tapasztalható, s nem lesz igazuk a vészharangot kongatóknak. A másik nagy tájékozódási pont a történelmi igazságtétel: ezen tág értelemben minden olyan sérelem reparálását, illetve annak jelképes kísérletét kell értenünk, amely az elmúlt rendszer kártékony, jogellenes, társadalomellenes intézkedései miatt sújtotta népünk széles tömegeit. Amikor kárpótlási törvényt csinálunk - és tesszük ezt, kényszerûen, nem szigorú jogi alapokon, hanem a politikum primátusának elismerésével -, és nem terjesztünk elõ egy idõben a történelmi igazságtétel anyagi vonatkozásait érintõ törvénytervezetet, nem csodálkozhat a törvényalkotó, ha megjelenik az igény, a követelés: miért nem adtok kárpótlást - ha nem is teljes mértékût - a megtiportaknak, a megalázottaknak, a derékba tört életûeknek? Ezt a kérdést fel kell tennünk és fenn kell tartanunk mindaddig - ismerve a többször elhangzott ígéretet is -, amíg nem helyezik el arra illetékesek a megtiportaknak kárpótlást nyújtó törvénytervezetet a Ház asztalára. Ezért támogatom az ebben a tárgyban benyújtott módosító javaslatot. Végül engedjenek meg néhány megjegyzést! Bizonyos vagyok abban, hogy vannak még olyan helyzetek, olyan személyek, olyan életviszonyok, amelyek megkövetelik az anyagi kárpótlást. Ezért a törvény 1. §-át csak úgy tudom értelmezni, hogy a törvény részleges kárpótlást nyújt a felsoroltaknak, akik az 1. számú mellékletben meghatározott jogszabályok alkalmazása által szenvedtek sérelmet, de nyitva hagyja a lehetõséget - ismétlem: nagyon fontosnak tartom azt, hogy nyitva hagyja a lehetõséget - a késõbbi jogalkotás számára, nyugodtabb, gazdaságilag kiegyensúlyozottabb, társadalmilag alkalmasabb viszonyok közepette az újabb, a teljesebb, az igazibb kárpótlásra - figyelemmel a jogbiztonság elvére. Csak kiragadható kérdés, hogy mennyiben érte kár a magyar állam polgárait nemzetközi szerzõdések folytán. Mire gondolok? E törvény 2. § (5) bekezdése szerint nem illeti meg kárpótlás azt, akinek igényét nemzetközi szerzõdés már rendezte. Remélem, hogy megtörténik az összes nemzetközi szerzõdés rendszeres, módszeres áttekintése abból a szempontból, hogy ezek a szerzõdések megfelelnek-e a jogállamiság követelményeinek, és nem tartalmaznak-e olyan kitételeket, amelyek magyar állampolgárokat méltánytalanul sújtanak, jogaiktól megfosztanak. Egy példát mondanék csak, az 1946-os magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. Az 1946. évi XV. törvényt remélem, hogy a becikkelyezés idõpontjával veszik figyelembe, és nem az 1949-es Csorba-tói jegyzõkönyv alapján, mert ez a jegyzõkönyv azt a szégyenletes kitételt tartalmazza, hogy a magyar állam lemond a lakosságcsere-egyezményben a magyar állampolgárokat megilletõ valamennyi igényrõl. Nyilvánvaló, hogy ezek a kérdések rendezendõk, és azért említettem meg, mert ezt a Csorba-tói jegyzõkönyvet 1949. július 25-én, tehát a törvény hatálya alá esõ idõben írták alá. Ez a törvény nem tartalmaz nemzetközi szerzõdésekre vonatkozó kikötést, és nem kívánom a jogalkotók helyzetét nehezíteni azzal, hogy ilyen indítványt tegyek. Továbbá, nem akarom az idõveszteséget sem elõidézni. Végül meg kell jegyeznünk, hogy az igazságtalanságok tömege kimeríthetetlen, a megsértett emberek igazságért kiáltanak, és tartozunk nekik azzal, hogy kimondjuk az igazságot, és elmondjuk e kárpótlási törvény vitája során is: nem azért maradtak ki a kárpótlás körébõl, mert az õ sérelmük kisebb, mint a törvényben megjelölteké és jogszabályok által érintetteké, hanem azért, mert ez a törvény szûkös gazdasági helyzetben, egy bizonyos idõszak kárvallottainak szeretne részben valóságosan, részben jelképesen kárpótlást nyújtani. Remélem, hogy ezt a törvényt további jogalkotás, sürgõsen elõterjesztendõ törvények követik. Ez a legkevesebb+ (Az elnök csenget.) +, ami megilleti a történelmi igazságtalanság valamennyi kárvallottját 1949. június 8-a elõtt ugyanúgy, mint 8-a után. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)