BALOGH GÁBOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársak! Sokan és sokfélét elmondtak már a kárpótlási törvényjavaslatról, és elsõ látásra úgy tûnik, hogy újat hozzátenni nem lehet, legfeljebb ismételheti magát az ember, azonban ellenzéki kerekasztalos koromban megtanultam, hogy elõször a tárgyalópartnereket el kell zsibbasztani, amikor nem figyelnek oda vagy figyelmük lanyhul, akkor kell gyorsan elõterjeszteni az igazi problémát és a megoldást. Úgy látom, hogy képviselõtársaim is most jöttek elõ a lényeggel, és most gondolták át véglegesen, akár frakciószinten is ezeket a dolgokat. Nos, talán emiatt is jelenthet néhány perces hozzászólásom megrökönyödést a reprivatizáció hívei vagy konzervatív felfogású képviselõtársaim körében. Politikai síkról nézve az Antall-kormánynak két feladatot kell megoldani: 1. Befejezni az államosítást, másszóval lezárni a Horthyval elkezdõdött, Szálasin keresztül folytatódott, majd a Kisgazdapárton keresztül Rákosi, illetve a Kádár-korszakon keresztül folytatódott korszakot. 2. Elindítani ezt az országot a szociális piacgazdaság irányába. Mindezt úgy, hogy az ország mûködõképessége fennmaradjon, profilunk pedig mind a nyugati, mind a keleti térségben kedvezõ hatást váltson ki. Nos, ha ilyen szemüvegen át nézzük ezt a kárpótlási törvényjavaslatot, megállapíthatjuk, hogy olyan pozitívumokkal rendelkezik, amelyek lezárhatnák ezeket a korszakokat, ugyanakkor új irányba is mutathatnak. A korszaklezárás véleményem szerint azáltal jelenik meg ebben a törvényjavaslatban, hogy azok, akiket tulajdonjogi sérelem ért, kárpótlási jegyet kapnak. Most nem kívánok erre kitérni, elemezni ennek jogosságát, etikai elfogadhatóságát, és hogy mennyiben felel meg az igazságosság elvének, és még sorolhatnám, mindössze annyit, hogy a kormánykoalíció többsége, úgy tûnik, politikai megfontolásból felvállalja, hogy kárpótlásban részesíti a tulajdonuktól megfosztott vagy tulajdonukat felajánló személyeket. Mindezt teszik azért, hogy egy olyan réteg felemelkedését segítsük elõ, amely gazdasági téren vetélytársa lehet az elmúlt rendszer gazdasági vezetõ rétegének. Ezáltal, folytatva a békés átmenetet, el lehet érni, ha ebben a kárpótolt réteg partnernek bizonyul, hogy békés eszközökkel, piaci viszonyok között is megtörténhessen a tervutasításos rendszer lebontása és a piacgazdasági rendszer kiépítése felgyorsuljon. Úgy gondolom, hogy rendelkezünk olyan alapvetõ intézményekkel, amelyek a piacgazdaság csírái, de még nagyon távol állunk a gazdasági demokráciától. A kárpótlási törvényjavaslattal kapcsolatban ilyen piacgazdasági csírák az 1990. évi VI. törvény az egyes értékpapírok nyilvános forgalombahozataláról és forgalmazásáról, valamint az értékpapír tõzsdérõl. Kérdésként merül fel, hogy a jelenlegi javaslat hogyan illeszthetõ az értékpapírtörvényhez. Egyes képviselõtársaim már szót ejtettek errõl. Ezekhez annyit fûznénk hozzá, hogy az elõttünk fekvõ törvényjavaslatot vétek lenne nem ehhez a már meglévõ értékpapírpiachoz illeszteni. Úgy vélem, hogy akkor, amikor értékpapírokról vagy új értékpapír kibocsátásáról van szó, a Parlament alapvetõ feladata, hogy mint alaptörvényhez, az 1990. évi VI. törvényhez igazítson mindent. Éppen ezért, miután meghatároztuk és leírtuk a kárpótlási jegy alaki kellékeit, értékpapír specifikumait, kizárólag csak a kibocsátásáról és az értékpapír forgalomképességérõl szóljon a törvény. Ha a jogosultak körét veszem figyelembe, mindenképpen szükséges, tudniillik rendkívül sok külföldi vagy állampolgárságától megfosztott külföldi állampolgár is jogosult lenne erre, ha összességében nézem, tehát mindenképpen szükséges, hogy a tulajdonosok tisztában legyenek azzal, hogy a kárpótlási jegy belföldi forgalomra szánt értékpapír, amelyet nemzetközi forgalomba hozni nem lehet. Ugyanígy tudnia kell a tulajdonosnak, hogy idõben meddig forgalomképes, illetõleg tõzsdén jegyezhetõ-e, ha igen, arra az állami garancia kiterjed-e. Mindenképpen fontosnak tartom, hogy a kárpótlási jegyen keresztül a kívánt célt minél hatékonyabban tudjuk elérni, ezért nem szabad néhány odavetett, az értékpapír törvények szellemétõl idegen szakaszokkal öszvér-törvényt hozni. Éppen ezért javaslom, hogy külön ágazati törvények szabályozzák a beválthatóság, például a privatizáció során, vagypedig az életjáradékra való átválthatóságuk részletes szabályait, nem pedig ez a törvény. Ennek következtében a jelenlegi javaslatból kerüljenek ki azok a paragrafusok, amelyek rendszeridegenek, így gondolok az állami vállalatok gazdasági társaságokká való átalakulásának feltételeit szabályozó részekre, továbbá a termõföld tulajdonszerzési vonatkozásaira. Ha képviselõtársaim méltányolják ez irányú javaslataimat, akkor az elfogadás következményeit vizsgálva nem hallgathatom el, hogy ezáltal a parlamenti demokrácia sajátos eszközeivel is élünk, mégpedig, hogy nemcsak a Parlament gyakorol nyomást a Kormányra meghatározott törvények elõterjesztése érdekében, hanem az a hatalmas réteg is, aki sürgeti a gazdasági változásokat, és a kárpótlási jegy birtokosa lesz. Más szavakkal, kettõs garanciát kap a Parlament. A Kormányt kettõs nyomás alá helyezi: 1. a parlamenti törvényhozás tekintetében, 2. alulról, a népakarat által nyilvánul meg. Úgy gondolom, hogy egy parlamentáris demokráciában tisztességesebb megoldás nem képzelhetõ el, függetlenül attól, hogy ezt a javaslatot mint a laza kormánykoalíció egyik parlamenti tagja teszem. Köszönöm a figyelmet. (Jobb oldalon taps.)