HERCZEG JÁNOS (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Többször elgondolkodtam azon, akik itt ülünk körben ebben a Házban, tulajdonképpen megszállott emberek vagyunk. Megszállottai annak a fanatikus gondolatnak, hogy egy romhalmaz után, a múlt rendszer által gazdaságilag, erkölcsileg romba döntött Magyarország után egy új Magyarországot akarunk építeni. Megszállottai, fanatikus hívõi vagyunk. Vállaljuk népünk elõtt a népszerûtlenséget is azért, mert a múlt rendszer által ácsolt keresztet felvesszük és visszük. Visszük a keresztet zokszó nélkül vagy hittel, akarással, azt a keresztet, amelyet elõttünk ácsoltak nekünk azok, akik igyekeztek a nép életszínvonalát úgy megtartani, hogy most a nép egy része az áremelések miatt siratja a régi rendet. Mi kénytelenek vagyunk árat emelni, azt a rosszat is viselni, vinni, amit örököltünk. Fanatikus hittel hiszünk mégis abban, hogy itt lesz egy új Magyarország, a romhalmazon, a gazdasági csõdön, gazdasági válságon keresztül egyszer eljutunk oda, hogy mégiscsak megindul egy normális élet. Rettentõ nehéz helyzetben vagyunk. Visszük a keresztet, ugyanakkor sokan hálátlanok ebben az országban, szidnak, minket köpködnek le, azokat, akik visszük a keresztet és nem azt, aki csinálta a keresztet. Elérkeztünk nagy hitünk, nagy akarásunk jelentõs állomásához, a gazdasági rendszerváltáshoz. Eddig alkotmányos rendszerváltás volt, alkotmányos dolgokat mûveltünk, most azonban már hozzányúlunk a gazdasági élet komolyan megoldásához. Az ország szekere kátyúban van, sajnos nagy kátyúban. Engedjék meg nekem, hogy egy kicsit aggodalommal nézzem, ahogyan nekigyürkõzünk a kátyúból való kiemelésnek. Miért? Ahhoz, hogy jogszerûen valamit eredményesen véghezvigyünk, ahhoz átgondoltság kell, megfelelõ nekikészülés kell. Mi nem ezt csináljuk. Jó, igaz, mentségünkre szolgáljon az, hogy az idõ sürget, törvények halmaza áll elõttünk, amit meg kellene hoznunk, meg kellene teremtenünk, azonban mégsem fogadható el igazán ez a mentség. Nem lett volna szabad ilyen két nagy horderejû kérdést, mint kárpótlás kérdése és a földkérdés, egyszerre, együtt tárgyalni. Két komoly dolog, ami két külön tárgyalási vonalat követel. Mit csinálhatunk? Itt van egy törvénytervezet ezzel a két nagy komoly problémával elénk rakva. Vessük el, utasítsuk el, ne szavazzuk meg? Mi történik, mikor lesz itt újból egy ehhez hasonló törvénytervezet beterjesztve? Közben a parasztság várja a földet, foglalja el a földeket. Tárgyalnunk kell, elõ kell vennünk, véleményem szerint azt kellett volna csinálnunk, hogy fontossági sorrendet tegyünk a két nagy kérdés között. Én nem tehetek róla, de mindig külön gondolkozom a kettõrõl, a kárpótlás és a földkérdés helyretételérõl. Fontossági sorrend szerint véleményem szerint elõször a földkérdést kellett volna elõrevenni, mivel a magyar mezõgazdaság ilyen bizonytalanságban nem tartható tovább. A termelõszövetkezetek, a gazdaságok nem tudják, hogy mit csináljanak, szántsanak, vessenek, mi lesz velük, hogy tervezzenek, nem beszélve a parasztságról, amelyik várja a földet. Immár egy év eltelt a rendszerváltás óta, és nem érti meg, hogy miért nem oldjuk meg ezt a kérdést, hiszen szántani, vetni kellene, mert pár hét múlva itt a tavasz. Fontossági sorrendben ezt kellett volna elõször tárgyalnunk, tehát a földkérdést, kapcsolva a szövetkezési törvénnyel és az általános gazdasági hitel kérdésével. Ha azonban itt van ez az összetett törvényjavaslat, próbáljuk meg úgy csinálni, alakítani, formálni a javaslataink folyamán, hogy az elfogadható legyen. Ez össze van csapva a kárpótlási törvénnyel, azzal egybe van véve. Amikor a kárpótlási törvényre gondolok, engedjék meg képviselõtársaim, hogy elsõsorban megemlítsem - mint ahogy Zimányi Tibor barátom javasolta -, azok, akik börtönben voltak, internáltak voltak, egy kicsit többet érdemelnének, mint aki ezt nem szenvedte végig. Ezeket az embereket a régi rendszer kiemelten sújtotta, ezeknek az ügyét nekünk is kiemeltebben kell kezelni az általános ügynél, abból kiindulva, hogy ezen emberek jórésze már sírban van, akik pedig még élnek, azok életük túlnyomó részét kórházakban töltik, alig van valami hátra a számukra. Adjuk meg nekik azt az érzést, a kárpótlást, ha õket kiemelten sújtotta a régi rendszer, akkor mi próbáljuk egy kicsit kiemelten kezelni az õ kárpótlási ügyüket. Ezt feltétlenül a figyelmükbe ajánlom a tisztelt képviselõtársaimnak. Másik oldala a dolognak, amit az elõbb is hangsúlyoztam: a kárpótlási törvénynek ez a kárpótlási része bennem mindig így él: kezeljük õket kiemeltebben, mint a közönséges kárpótlás. A dolog másik oldala: a gazdasági oldal, a mezõgazdaság kérdését helyretenni nagyon sürgõsen, pár héten belül vetni kellene. Sürgõsen talaj kell a magyar parasztság lába alá, várja, hogy a saját földjére tegye rá a lábát, mert az az övé volt, övének akarja tudni a jövõben. Nem lehet bizonytalanságban hagyni a parasztságot, az egész országot. Magyarország agrárállam, nekünk ipari nyersanyagunk nincs, iparunk mondvacsinált lehet bármikor is - eddig is az volt. A mi kincsünk, aranyunk, nyersanyagunk a föld, azt ilyen bizonytalanságban nem tarthatjuk, mert amíg helyre nem tesszük, addig az ország nem áll stabil lábakon. Vissza kell adni a parasztnak a földet, ahol lehet, amelyik az övé volt, a tanyáját, amely az övé volt, igyekezzünk úgy igazítani ezt a kárpótlási törvényt, hogy minél elõbb és minél gyorsabban végrehajthassuk. Ha már itt van ez a javaslat, akkor ne dobjuk el, próbáljuk úgy csiszolni, formálni gondolatainkkal, javaslatainkkal, hogy elfogadható legyen, mert mire újabb javaslatot adnánk be - ha ezt elutasítjuk -, akkorra már nyár vagy õsz lesz, Isten õrizz, nem is merek belegondolni. Javaslom, hogy adjuk hozzá a javaslatainkat, fogadjuk el, mert ez a jövõ útja. Köszönöm szépen. (Jobb oldalon taps.)