KARSAI PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Bács-Kiskun megye 10-es választókörzetének 52 ezer lakosát képviselem, ugyanis tavaly tavasszal a választópolgárok többsége rám adta a szavazatát. De a sok szavazatot nyert Kisgazda vetélytársam is hasonló földprogramot hirdetett, így tehát földügyben nemcsak az MDF-nek, hanem szinte az egész körzetnek egy évvel ezelõtt megfogalmazott, majd a választók által szentesített akaratát kell most is képviselnem. Erre késztet politikai meggyõzõdésem, s erre késztet a szótartást megkövetelõ becsületem is. Nem hamisíthatom meg azok akaratát, akik bennem bíztak. Szeretnék felsorolni néhány alapelvet, amelyekre módosító javaslataimat is felépítettem, s amelyekrõl azt gondolom, hogy elnyerik képviselõtársaim többségének helyeslését. Közhelynek tûnik, de egy évezred bizonyítja, hogy akié a föld, azé az ország. Ez igazság miatt ontották vérüket a középkor és a török kor magyar seregei, a földért váltak élõ vagy halott hõsökké 1848-49 frissen szabadult jobbágyai, ezért szavazta meg, majd védte szinte körömszakadtáig Ideiglenes Nemzetgyûlésünk és népünk az 1945-ös földreformot. S most is ezért folyik a látható vagy láthatatlan, de mindent kockára tevõ küzdelem. Ha már országunkat harmadára zsugorította ez a viharos és baljós század, legalább mostani földünk minél nagyobb hányadának meglegyen a felelõs, többet el nem ûzhetõ gazdája. Nem várja senki, hogy pénzért, üzemért, gyárért, autóért vagy bármely más vagyontárgyért bárki is az életét kockára vesse. De a földért, amelynek mennyiségi összegzése a haza, ha úgy hozza a sors, meghalni is kötelesség. A különleges kötelesség pedig különleges jogokat, eltérõ jogalkotást vindikál. És ugyanebbõl a történelmi okból fakad az az igényünk is, hogy idegen ország nem magyar anyanyelvû állampolgárai részére - a legminimálisabb szükségleteket leszámítva - a magyar föld nem adható el. De ugyanebbõl a történelmi okból fakad az az igényünk is, hogy azon hatalmas földterületeket, amelyeket sem elûzött vagy már föld alá költözött egykori tulajdonosaik, sem utódaik nem tudnak birtokba venni, a mai, föld nélküli tsz-parasztok ezrei vehessék birtokba, legyenek õk annak felelõs gazdái, hûséges, késhegyig menõ õrzõi. A kárpótlási törvényjavaslatunk csak a régi gazdák jogait van hivatva elismerni, de ezt nyomban követnie kell egy új szövetkezeti törvénynek is, amely továbbviszi az 1991-es igazságtevõ törvényeinket. És amit elmondtam hazánk földjérõl, bár kisebb sugarú körben, érvényes az elvett családi házak tízezreire is. A földért õseink vérüket, verejtéküket ontották, a családi tûzhelyeket magukba ölelõ házakért munkájukat, álmaikat adták. Elrablásukkal a bolsevizmus még a saját, 1952-es törvényeit is semmibe vette. Csak egyetlen példát hadd idézzek. Községemben, Jánoshalmán 160 családi házat államosítottak. Akkor, amikor az egész községben egyetlen bérház nem volt, amikor 3-4 hatszobás ház ha akadt. S hogy legalább ezt a határt elérjék, a község akkori basái a kamrákat, a hombárokat, sõt néhol még az istállót is szobaként számolták. Az államosított házak többségébõl kiûzött családok rokonoknál vagy nyomorú bérleményekben húzták meg magukat. Éveken, némelyek évtizedeken át. Az elrabolt családi házakban pedig tanyát vertek az új intézmények, ezek vezetõi, a szuronyok erején felszínre dobódott elvtársak siserahada. Ez már a házak elvételekor is olyan nagy igazságtalanság volt, hogy még Kádárék is meghátráltak tõle, s a 160 államosított ház nagyobbik hányadát, inkább csak a tulajdonjogát, visszaadták, de még mindig odamaradt 30, amelyekben a tsz-központok meg a községi vagy a pártfunkcionáriusok ragadtak meg. Majd utódaik. Aztán némelyikük se ingyen, se pénzért a házat meg is vette, sõt, nagy haszonnal túl is adott rajta, s most orgazdaként dõzsöl benne, míg az, aki építette, vagy nagyapjától örökölte, a szomszédba oson, hogy a kerítésen beágaskodva leshesse, mikor bontják le a górét, mikor tüzelik el az ólat, hogyan pusztul a fal a leomlott vakolat helyén. Az ilyen családi házak közül még igen sok ma is állami tulajdonban van, de ez az állam már nem a rablók állama. Így ezeknek a házaknak egykori gazdái vagy ezek gyermekei már nem érhetik be puszta reményekkel, nekik nemcsak jóvátétel, hanem igazságtétel is kell, s akár a tulajdonjog azonnali visszaadásával. (Taps a Kisgazdapárt padsoraiban.) Az õket ért szenvedés, meggyalázottság és anyagi kár így is csak kis részben törlesztõdik, a degresszívnél is degresszívebben. Ha ezt nem tennénk, az minden polgári és vallási erkölcs, minden emberi igazságérzet arculcsapása lenne. Alkotmányunk, amelyet még akkor is tisztelnünk kell, ha nem mindenütt egyértelmû, elõírja az állampolgárok esélyegyenlõségét. Ebbõl egyenesen következik, hogyha kárpótlásról van szó, s a gazdaságunk alacsony teljesítõképessége miatt ez csak részleges lehet, akkor minden kárpótlás részleges, amennyiben és ahol lehetséges, degresszív legyen. Ahol lehetséges. Vannak azonban olyan területek is, ahol a degresszivitás sem százalékban, sem forintban meg nem határozható. Ez esetekben be kell érnünk azzal, hogy bár a részleges kárpótlás alapelvén állunk, a lemondandó kárpótlási rész nagyságát nem tudjuk számok közé szorítani. Ilyen terület a termõföld, hiszen megállapodott piaci értéke nincs még, ezért képtelenség a károsodás valódi mértékét még csak hozzávetõlegesen is meghatározni. De az bizonyos, hogy aki a kárpótlási jegyéért visszaváltja egykori földjét vagy földbeli örökségét, közel sem kap teljes értékû kárpótlást, hiszen nem kapja meg a harminc-negyven éven át elmaradt, földjáradékkal csökkentett értékû haszonbért, ami már magában is a föld egykori értékével érne fel. De nem kapja vissza a földdel együtt beadott számos jószágait, földmûvelõ eszközeit, sem a beadást követõ években kipusztított szõlõjét, gyümölcsfáit, kivágott erdejét. Ezek a nem kárpótolható és kárpótlásra nem is tervezhetõ károk mind-mind részlegessé teszik a föld visszajuttatásával célzott kárpótlást. Az aranykorona figyelembevétele a szükségképpeni egyetlen támaszpont. De ha azt nézzük, hogy a mûvelésre visszaváltandó földek a tulajdonosítandó földeknek csak töredékét teszik, úgy azt kell mondani, hogy a mezõgazdasági kárpótlás nagyobb hányada azokra jut, akik végül is nem effektív, hanem csak tulajdonjogot és kárpótlási jegyet nyernek. De milyen forintértékkel? A törvényjavaslat az ezerszeres szorzót javasolja forinttá változtatni, s ilyen értékben kíván kárpótlási jegyet juttatni. Egy kataszteri hold termõföld átlagos értéke körülbelül 20 ezer forintra tehetõ, ami - bár nincs még földpiac, a már meginduló szórvány eladási eseteket figyelembe véve - rendkívül alacsony árfolyam. Földjeink ennek a többszörösét is megérik már, és ezt az árat még degresszív százalékokkal csökkenteni is már képtelenség lenne. Ne feledjük, hogy szüleink, nagyszüleink családostól egy-két évig dolgoztak, mire egy-egy hold földet össze tudtak ragasztani. Most meg mi a 20 ezer forint? Még kéthavi fizetésnek is kevés. És hol van az évtizedeken át elmaradt földjáradék vagy bérleti díj? Az szintén a kárt növeli. Képviselõtársaim! A földekkel kapcsolatos kártalanításhoz nem kellene a degresszív sáv. A kártalanítás mértéke még így sem éri el a valódi értéknek talán felét-harmadát sem. Ami pedig a közigazgatási határok átlépését illeti: akik azt óhajtják, hogy csak az válthasson viszsza földet, aki a tsz színhelyén lakik, azok kizárólag város-, faluképekben tudnak gondolkodni, gazdaságtörténeti szemléletük erõsen revideálásra szorul. Nem tudják például azt, hogy a termelést kiterjesztõ századunk elsõ évtizedeiben, de még az 1945-ös földreformkor is a szegényparasztság rajokban lépett át a szomszédos települések felparcellázott nagybirtokaira, ott tanyás szántóföldi mûvelést vagy nagyszerû szõlõ- és gyümölcskultúrát létesített. A földek és a tanyák elvétele után a többség kénytelen volt az eredeti településére visszaköltözni. Nemcsak furcsa volna, de jogi nonszensz is, ha most az ottfelejtett közigazgatási határ miatt nem mehetne vissza dolgozni - ha akar - a néhány kilométerre esõ földjére, szõlõjébe. Azt sem árt figyelembe venni, hogy fél évszázaddal ezelõtt fél vagy egy óra alatt lehetett kikocsizni, netán gyalogolni a szántóföldre, szõlõbe. Ma ugyanennyi idõ alatt - gépkocsin vagy munkagéppel - akár a szomszéd megye is elérhetõ. Egyébként is, ha valaki elvállalja, hogy a föld megmûvelésérõl kötelezõen gondoskodik, az õ gondja, hogyan fér hozzá. Amikor annak megmûvelésére vállalkozik, ezzel is bizonyára számot vet, sõt, ha nagyon belegondolunk, rájövünk, hogy a föld sok éven keresztül még csak munka- és áldozatvállalás színtere lesz, nem pedig a haszonszerzésé. Tisztelt Képviselõtársaim! Módosító javaslataim nagyobb része a kárpótlási törvény végrehajthatóságára vonatkozik. Ha e törvényjavaslat most elõterjesztett formájában kerülne megszavazásra, a megyei, kerületi hivatalokra a kárpótlás iránti kérelmek tízezres nagyságrendû tömege zúdulna. Szervezhetõ-e olyan hivatal, amely ezeknek elbírálását magára vállalná? Nem három hónap, de három év alatt sem volna képes megoldani! Mint ahogy a várható kárpótlási igények - legalábbis vidéken - nagyobbik fele mezõgazdasághoz kapcsolódik, s mert a földeket nyilvántartó irattárak és ezek hiányában a szavahihetõ tanúk és tanúsító önkormányzatok is a falvakban, községekben vannak, egyetlen megoldási lehetõségként az kínálkozik, ha a földekkel kapcsolatos kártérítési ügyek lebonyolítását a mezõgazdasági üzemekre, az érdekelt igénylõkre és a helyi önkormányzatokra bízzuk, legalábbis a munka tömegét jelentõ elsõ fokon. Másodfoknak szervezõdjön az országos kárrendezési hivatal, és az oda jutott ügyek ott nyerjenek jogi egységesülést, megyei kárpótlási hivatalokból fellebbezések következtében oda került degresszíven sávos más ügyekkel. Még valamit. Nemcsak magyar népünk jelentõs részét, nemzetiségeinket is jócskán érte sérelem és anyagi kár, különösen a német ajkúakat, akiket a rosszul értelmezett nemzetközi szerzõdésekre hivatkozva, törvényes szabályrendeletek alapján, 1946-ban tízezrével telepítettek ki Németországba, vagy tettek itthon földönfutókká. Õket vagy utódaikat a magyar lakosság kárpótlásával egy idõben, azonos törvények alapján kell kárpótolni. Ezt a kérdést nem bízhatjuk másik, késõbbi idõpontban meghozandó szabályozásra. Saját és nemzetközi becsülésünk is múlik rajta - most kellene rendezni ezt is. Képviselõtársaim! Amikor képviselõjelöltként oly sokszor meghirdettük választási programunkat, azt gondoltuk, egyszerû lesz megoldani, hogy akitõl valamit elvettek, s az a vagyontárgy még megvan, ha a volt gazdája kéri, kapja vissza. (Borz Miklós közbeszólása: Úgy van!) Most pedig azt látjuk, hogy a tömérdek buktató, nemegyszer jogi csûrés-csavarás miatt a kisemmizett ország kárpótlása és vele együtt a megnyugtató történelmi igazságszolgáltatás szinte lehetetlenné válik. Abban mindannyian egyetértünk, hogy országunk demokrácia felé haladó kocsiját a fegyveres erõszak és a Rákosi-klikk 1949-ben letérítette az útról, s a lejtõn a szakadékig jutottunk. Ez a kisiklatás egyben tömegével szülte a jogfosztottságot, az igazságtalanságot. Persze nem mondhatjuk azt, hogy a múltat vissza kell hozni, de országunk szekerét mégiscsak vissza kell valahogyan juttatni az elhagyott útra, és - képletesen bár - ott folytatni, ahol letérítették. Másként sosem lesz Európa felé haladás. De az akkori útra való visszatalálás feltételezi az akkori évek igazságtalanságainak mostani, európai módú helyrehozatalát is. Tudjuk, hihetetlenül nehéz feladat ez. Mindazonáltal bízom abban, hogy felsõ lázadások, törvénytelenségek nélkül is elérhetõ még a magyar termõföld magántulajdonba adása, a szövetkezeti gazdasági forma megújulása és más területek lehetõség szerinti kárpótlása. Ha nem hinnék benne, nem nyújtottam volna be többek között módosító javaslataimat sem. Kérem, majd támogassák azokat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon és középen.)

Homepage