DR. LUKÁCS TAMÁS (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! "Vétkes mulasztás nem alkotni törvényt, mely szabad és boldog polgárok számát szaporítsa, de oly törvényt alkotni, mely azok eddigi számát is kevesítve meg azokat is, kik a sors kedvezése által törvényeink engedelme vagy legalább elnézése által magukat jobb sorsra emelték, nemcsak mulasztás, hanem oly cselekedet, melyet hazának áldása nem követ." Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Képviselõtársak! Ezek a szavak egyszer már ebben a teremben, ebben a Parlamentben elhangzottak. Nem véletlenül hivatkozom a haza bölcsére, mert igen nagy bölcsességre volna szükségünk ahhoz, hogy azt a nemzeti konszenzust megteremtsük, amivel egy új tulajdoni rendet kialakíthatunk, és a kárpótlás kérdéseit megoldhatjuk. Nem jelentkeztem volna hozzászólásra, ha az eddigi érveket ismételném meg bármilyen új formában, és nem törekednék arra, hogy ebben a kérdéskörben megpróbáljak ismereteim szerint valami kitörési pontot megjelölni. Mirõl is van itt szó? Rögtön a törvény preambulumából kiderül, hogy nagyon szerencsétlen módon egy erkölcsi és egy gazdasági elv keveredett össze, amelyet célszerûségi szempontból is sokkal inkább szét kellett volna választani, nevezetesen a kárpótlás, kártalanítás, kártérítés kérdéskörét a privatizációs kérdéskörhöz kapcsolni, míg a földkérdést, szövetkezeti átalakítási törvényt a mezõgazdasági hitelpolitikai koncepcióhoz kapcsolni, és megteremteni minél gyorsabban a mûködõ mezõgazdaságot. Induljunk ki most abból a helyzetbõl, hogy a két kérdés között logikailag azt állíthatjuk, hogy van közös pont, és ebbõl a törvénytervezetbõl van-e olyan kitörési pont, amely alapján azt állíthatom, hogy igenis, följavítva vagy módosító indítványokkal ez a törvény megszavazható oly módon, hogy se az erkölcsi elv ne sérüljön, mind pedig a mezõgazdaság minél gyorsabb mûködõképessé tétele kötelezettségének eleget tegyünk. Igen, én úgy gondolom, hogyha elvi alapokról indulunk ki, semmilyen kérdéskörben nem lehet abból az álláspontból engedni, hogy akit egyszer kár ért, annak valamiféle kárpótlást adok, de mégis úgy gondolom, hogy ennek a kérdésnek van egy megoldása akkor, ha fölteszek Önöknek egy hatásköri kérdést, amit ebben a teremben, ebben a vitában még senki nem tett föl. Ha jogállamot akarunk, melyik az a szerv Magyarországon, amely jogosult eldönteni egy meglévõ vagy idejétmúlt törvényrõl, hogy vajon az alkotmánysértõ-e? Ez szerv - Hölgyeim és Uraim! - nem az Országgyûlés. Ez a szerv az 1989. évi XXXII. törvény alapján az Alkotmánybíróság. Engedtessék meg, hogy amirõl valahogy megfeledkeztünk a felkészülés során, vagy sokak figyelmét elkerülte, hadd olvassam föl a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának 1057/1990. határozatának 4. pontja bizonyos részét: "Az Alkotmánybíróság értelmezése a jogilag hibátlan állami tulajdonra vonatkozik." Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy folyamatban van elõtte különbözõ államosítási jogszabályok alkotmányosságának vizsgálata. Engedtessék meg, hogy ezt a szakaszt ne olvassam föl egészében, hanem csak hivatkozzak rá abban a téves feltevésben, hogy a képviselõtársaim mindegyike ismeri, hogy mirõl van szó. Itt van az a pont, ahol állítom, hogy ennek az egész kérdéskörnek valamilyen megoldása lehetséges, és nem fogunk továbbjárni körbe-körbe, mint a nyomtató lovak, úgy, hogy közben rajtunk van a szemellenzõ. Ha elfogadjuk azt az alkotmányos tételt, hogy nem a tisztelt Ház, hanem az Alkotmánybíróság jogosult arra, hogy meghatározza az egyes jogszabályok szégyenteljes vagy nem szégyenteljes, igazságos vagy nem igazságos, jogos vagy jogtalan voltát, akkor igenis azt állítom, hogy nem sérülhet az az erkölcsi elv, hogy akit kárt ért, annak kártalanítás jár. Különösképpen nem abban az esetben, ha - ismereteim szerint 1949-tõl 1971- ig a vizsgált idõszakban - kilenc olyan jogszabállyal rendelkezünk, amely azzal a klauzulával zárul, hogy az állam az elvett vagyonért a polgárokat kártalanítja. Ebben az esetben pedig az Alkotmánybíróságnak kell állást foglalnia arról a kérdésrõl, hogy vajon ez a kötelezettség hogyan és miként kötelezi a mai államot. Van egy gyakorlati álláspont, hogy ennek az országnak ma nincs pénze, vigyázni kell arra, hogy az ország gazdasági mûködõképességét megoldjuk. Én ezzel tökéletesen egyetértek egyfelõl. De egy pragmatikus gondolkodással és a pragmatizmusból ne próbáljunk elveket alkotni, mert azok soha nem elvek lesznek, hanem egy gyakorlati kérdés. Azt állítani, hogy ezt a kérdést így nem tudjuk megoldani, ebbõl nem állíthatunk olyan elvet, hogy akit kártalanítás illet meg, akkor õt a kártalanítás - véleményem szerint - legalább háromszoros degresszióval illeti csak meg. Háromszoros degresszióval, mert ezek a szorzókulcsok teljesen önkényesek és nem alkalmazhatók. Amikor a Magyar Statisztikai Hivatal a jogszabály-elõkészítõk rendelkezésére bocsátotta, egy szocialista statisztikát örökölt, az értékarányokat, az árarányokat eltérítették, és csak egy példán hadd mutassam be: egy ház ért 30 ezer forintot négy és félszeres szorzóval, nem hiszem, hogy valaki komolyan gondolná, hogy 150 ezer forintot ér a ház, amit két és félmillió forintért tudok eladni. Nyilvánvaló, hogy ez egyszeres degresszió. A másodszoros degresszió a százalékos kulcs alkalmazása. A harmadik pedig nyilván az a kérdéskör, hogy csak a damnum emergens, a tényleges kárban gondolkodik a törvényalkotó. Ennél fogva ez lenne a harmadik degressziós lépés. Ennek ellenére azt állítom, hogy igenis ezekben a kérdéskörökben gondolkodva és a lehetõségeink határain belül, amit nyilván a Pénzügyminisztérium és a pénzügyminiszter úr ismételten végig fog gondolni - engedtessék meg, hogy itt az általános vita keretein belül egyetlen dolgot hadd mondjak -, ma nem ismerjük az állami vagyon értékét, idézek a pénzügyminiszter úrtól; van egy könyv szerinti értékünk. Elnézést kérek: amikor privatizálni fogunk, akkor nem könyv szerinti értékben privatizálunk, hanem forgalmi értékben. Márpedig csak azonos minõség vethetõ össze azonos minõséggel. Ezzel szemben, ha elfogadom a Statisztikai Hivatal szorzószámait, ami nem a forgalmi értéket fejezi ki, az egy kérdés. A másik oldalról: amikor privatizálni fogunk, akkor forgalmi értékben gondolkodunk. Ebben a körben úgy érzem, hogy jelentõsen fel kell javítani a törvényt a lehetõségek határain belül, és így megteremteni azt a nemzeti konszenzust, ami elfogadhatóvá teszi a károsultak körének, hogy ezt a törvényt elfogadja, és egy konszenzuson alapuljon, azzal a feltétellel, hogy nem igazi kérdésfeltevés a privatizáció- reprivatizáció kérdésfeltevése annyiban, hogy az Alkotmánybíróság ezt követõen is kimondhatja jogszabályokról, hogy mindazokban a jogszabályokban, ahol az állam a klauzulákkal kártalanítást vállalt, ott köteles helytállni, amikor a fizetõképessége ezt megengedi, vagy meg kell várnunk ezzel az Alkotmánybíróság döntését. Nem látok más kitörési pontot, hogy a kártalanítás elve ne sérüljön. Miért állítottam, hogy nem vitás, hogy van egy pontja a földkérdésnek és a kártalanítás kérdésének - itt a logika egy kicsit visszafele mûködött, hiszen volt egy meghirdetett program, és a meghirdetett programtól, a földkérdésbõl érkeztünk el a kártalanítás kérdéséhez -, ami nem túl szerencsés. Úgy gondolom, hogy talán szerencsésebb lett volna egy olyan csomagtervben tárgyalni a földkérdést, ahol a földkérdés mellett a földhasználat, a földvédelem, akár a vadvédelem, vadgazdálkodás, erdõgazdálkodás, szövetkezeti átalakítási törvény és - a végére teszem, de az elejére kellett volna mondanom - a mezõgazdasági hitelfeltételek kerülnének tárgyalásra. Ebben a körben tudnám hova kötni a földtulajdon kérdését, elismerve azt az igényt, hogy igenis, ahhoz, hogy a mezõgazdaság mûködõképes legyen, tulajdonos kell a földnek. Ezért engedtessék meg, hogy itt egy tamáskodásomat kifejezzem: ha a visszaigénylõk nagy többsége - nem akarok direkt számokat mondani - olyan nagyságrendet igényel vissza, ami mai ismereteink szerint a mûködõképes gazdaság és a modern gazdaság kialakítására nem alkalmas, akkor nekünk rögtön mellé kell lépni egy törvénnyel, hogy ez a föld valahogy kiegészíthetõ legyen, és milyen módon egészíthetõ ki annak érdekében, hogy valóban egy mûködõképes gazdaságot teremtsünk. Még az általános vitában engedjék meg, hogy elmondjam - amirõl az általános vitában ebben a teremben még nem beszéltünk -, ideje volna az új Parlamentnek az új gondolkodásban és a piacgazdaságban arról is beszélni, hogy mit értünk a politika, a jog és a gazdaság kapcsolatán. Mert én nem hirdetnék meg ma olyan programot, hogy Magyarországon farmergazdaság kell, és nem hirdetnék meg olyan programot, hogy Magyarországon szövetkezeti gazdaság kell, a következõ miatt. Engedjék meg, hogy egy kártyás hasonlattal éljek. A politika vegyen részt a lapok osztásában, a jog vegyen részt a licitrendszerben, de csak a kártyások, a játékosok, a tulajdonosok, a gazdaság szereplõi legyenek ott a kártyaasztalnál, és csak õk játszhatnak. Mit jelent ez a mezõgazdaság szempontjából? A mezõgazdaság szempontjából azt jelenti, hogy én el tudok fogadni egy virágzó farmergazdaságot, de el tudok fogadni egy dán típusú szövetkezetet is. Nem tudom elfogadni a kolhozt. De ne mi határozzuk meg, hogy mi lesz itt, hanem határozza meg a gazdaság. Mi a játékfeltételeket határozhatjuk meg a jog oldaláról. És ezért úgy gondolom, mindenképpen tisztázandó kérdés, mi az, amit mi akarunk, és mi az, amit tehetünk ezekben a kérdésekben. Hölgyeim és Uraim! Én úgy gondolom, nagyon sokféle vélemény hangozhatott el, vagy közelálló vélemény a Kereszténydemokrata Néppárt frakciójából, és mi nagyon kemény mûhelyvitában, egymást is gyõzködve azon igyekszünk, hogy a közeljövõben egy egységes csomagtervet adjunk be, amit a frakció többsége vagy egésze elfogad annak érdekében, hogy valóban ebben a kárpótlási törvényben minél hamarabb megpróbáljuk megteremteni azt a nemzeti konszenzust, amivel kialakíthatunk egy új tulajdoni rendszert ezzel a kárpótlási törvénnyel, fönntartva azt az álláspontot, hogy természetesen mindazokban az esetekben, amikor az Alkotmánybíróság másként dönt, akkor az Alkotmánybíróság döntését mint törvénytisztelõ törvényhozó mindig tiszteletben fogjuk tartani, és akként kell eljárni. Én úgy érzem, hogy ebben az áldatlan vitában ez lehet egy olyan kitörési pont, ahol a privatizáció-reprivatizáció kérdésköre már nem gyakorlati kérdéskör lesz, hanem ezzel egy új tulajdoni rendszernek az alapjait lerakhatjuk, ugyanakkor másik oldalról nem sérül az az erkölcsi elv, hogy akit kár ért, annak nem részleges kárpótlás jár, hanem akit kár ért, annak járhat - elvileg fönnáll a lehetõsége -, ha az arra alkalmas és arra létrehozott szerv ezt kimondja. És én nem a felelõsség elõl akarok menekülni ezzel a gondolattal, hanem a jogszabályokat kívánom betartani - hangsúlyozom - mint törvénytisztelõ törvényhozó, hiszen a felolvasott szakasz szerint az Alkotmánybíróság ezzel a kérdéssel foglalkozik, és úgy gondolom, az Alkotmánybíróságnak is kötelessége vállalni a felelõsséget, és kötelessége állást foglalni mindezekben a kérdésekben, és megnyugtatóan, a társadalom javára lezárni ezeket a vitákat. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Kis taps.)