KOVÁTS LÁSZLÓ (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim! Tíz hónapja ülünk itt együtt az Ország Házában, és ez alatt az idõ alatt - talán az 1991. évi költségvetést leszámítva - az elõttünk fekvõ törvényjavaslat váltotta ki a legnagyobb vitát. Lassan oda jutunk, hogy Magyarországon több lesz a kárszakértõ, mint a kár. Egy kis hasonlattal élve - elnézést kérek, de ahogy szokták mondani -, Magyarországon mindenki ért a futballhoz; hát lassan a földhöz is meg a kártérítéshez is érteni fog mindenki. Széchenyi István Naplójában olvastam a következõ figyelemre méltó szavakat: "Szavak dagályától szédelgõ nemzet a magyar." Hogy ez mennyire így van, és ez mennyire ránk illik, azt hiszem, nem szorul bõvebb magyarázatra. Az állam által 1949. június 8-a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról szóló - elég hosszú, mert így szól - 1439-es számú törvényjavaslathoz elsõsorban szakmai, majd társadalmi és nem utolsósorban közgazdasági szempontokból szeretnék hozzászólni. A nemzet által hozott áldozatok, ha azok nem oszlanak meg méltányosan, igazságosan és arányosan a nemzetet alkotó egyes osztályok, csoportok, foglalkozási és termelési ágak között, akkor az a társadalmi egyensúly megbontásához, a magukat hátrányos helyzetben levõk áldozatkészségének csökkentéséhez, végezetül a nemzet életében fontos gazdasági kategóriák elsenyvedéséhez fog vezetni. Ez pedig - minthogy minden társadalmi rétegnek megvan a nemzet életében a maga nélkülözhetetlen funkciója - az egész nemzetgazdaság meggyengülését, leromlását fogja maga után vonni. Megítélésem szerint itt nem lehet globális számokkal és adatokkal dolgozni, hanem minden termelõ ágra, minden társadalmi osztályra nézve külön-külön kell megállapítani, hogy az ágazatok arányban vannak-e a teherbíró képességükkel, a más társadalmi osztályok és csoportok által viselt áldozatokkal, és nem veszélyeztetik-e a prosperálásukat, sõt a fennmaradásukat. Mivel ez a törvényjavaslat sok fájó sebet lenne hivatva gyógyítgatni, azért kell ennek a problémának minden mellékszempontot félretéve nyíltan és õszintén a szemébe nézni és úgy tárgyalni. A nemzet a maga egészében ismét tanújelét adta ország-világ elõtt, hogy nem kívánja a tõle idegen pártállamot, és helyébe a magántulajdon elvén alapuló jogállamot és tiszta, jelzõ nélküli demokráciát akar. De a nemzetet összetevõ csoportok, a csoportokat képezõ egyének a maguk emberi természeténél fogva sajnos nem mindig a nemzeti érdekek megszabta határokon belül - hiszen nem könnyû az emberek átlaga számára ezeket a határokat felismerni - a maguk csoport- és egyéni érdekei érvényesítését is keresik. Az egyéni és csoportérdekeknek, jelen esetben a gazdasági érdekeknek ez a keresése - mint mindenütt és mindig - most is, itt is arra vezet, hogy minden réteg és benne az egyének túlnyomó többsége igyekszik a saját részére a teherbíró képesség és az áldozatok arányát megjavítva, és ha lehet, a zavarosban halászni, és a neki konjunktúrát jelentõ úgynevezett munkában részt venni. A Kormány minden arányosítási törekvése ellenére is nem egyenlõen részesednek a polgárok az áldozatokban és az elõnyökben. Tisztában vagyok azzal, hogy a negyvenéves diktatúra alatt bekövetkezett gazdasági áldozatokért nem lehet egyenlõ arányban kárpótlást nyújtani, és az emberi természetben rejlõ okok miatt a Kormány erre teljes mértékben képtelen is lenne. A gazdasági életben ugyanis az elsõ és alapvetõ cél a termelékenység fokozása és a létminimum maximális biztosítása minden állampolgár számára. A Kormánynak egyik fontos, és ma már minden kultúrországban nagy szerepet játszó célkitûzése a kis egzisztenciák erõsítése, a vállalkozások támogatása és az eltömegesedés elleni küzdelem, vagyis annak megakadályozása, hogy a társadalom a szegények nagy tömegének és a gazdagok kicsiny rétegének két, egymástól áthidalhatatlan távolsággal elválasztott osztályára szakadjon. Tisztelt Országgyûlés! Átmeneti idõket élünk, de még élénken él tudatunkban a diktatúra, amelynek megszámlálhatatlan áldozata volt, és a ránk maradt gazdasági csõdjének következményeit a bõrünkön érezzük. Az átmeneti gazdálkodás még politikai megrázkódtatások nélkül is nehéz feladatot jelent mind pénzügyi, mind pedig árpolitikai vonalon. A felgyülemlett egyes rétegekre gondolok. A vásárlóerõ hirtelen piacra tolulása könnyen veszélyeztetheti az áregyensúlyt. A bevezetett kényszer rendszabályok és kötöttségek rendszerét majd csak lépésrõl-lépésre lehet megbontani, ha a felgyülemlett vásárlóerõ levezetése, illetve megfelelõ csatornákba terelése már biztosítva van. Annak érdekében, hogy ez megvalósuljon, foglalkoznunk kell majd a bankjegypolitikával is. A pénzelmélet általában nem eléggé ismert, de a lakosság is megértheti, ha erre felhívják a figyelmet. A gazdasági egyensúly érdekében kisebb elnézéssel kell kezelni a nyílt vagy burkolt inflációs törekvések hirdetõit, még ha hazafias köntösben jelennek is meg. Mint minden kultúrországban, a népsûrûség egy bizonyos fokán Magyarországon is egyre nagyobb jelentõségre tett szert a mezõgazdaság exportra való termelése. Ennek az exportnak a kérdése marad a megoldandó súlyos probléma, amely elsõsorban nem kiviteli, hanem termelési probléma, annál is inkább, mert a mezõgazdaságnak elsõ feladata nem a kivitel, hanem az ország ellátása. Még itt is sok a probléma, ha az életszínvonalat emelni szeretnénk. A mezõgazdaságban csak lassan hajthatók végre az átszervezések és átállítások. De azért az íróasztal mellett - vagy helyesebben mellõl -, még ha valaki egyébként szakember is, nehezen szabhatja meg elõre a gazdák munkáját, mert ez a változó körülményektõl függ. Nekünk csak az lehet a feladatunk, hogy annak elõfeltételeit teremtsük meg, hogy a mezõgazdaság az élet változó körülményeihez és követelményeihez a lehetõ leggyorsabban és legsimábban tudjon alkalmazkodni. Ez áll természetesen a mezõgazdasági exportunkra is. Azt mondják egyes tsz-vezetõk, hogy a gazdálkodásuk ráfizetéses. A mezõgazdaság nem tudja senkire áthárítani a ráfizetését. Megítélésem szerint ez a ráfizetés csak látszólagos, mert egy mesterséges magasságon tartott ipari árszínvonal elsõsorban a mezõgazdaságtól követelt és követel ma is áldozatokat. Ebben ugyan van némi igazság, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a mezõgazdaságunk tetemes része nem bír a világpiaci árakkal versenyképesen termelni, sõt még ehhez is külsõ segítségre, dotálásra lenne szüksége. Ha ugyanakkor az iparra is vonatkozik ez, akkor lelki szemeim elõtt megjelenik két tehén, amelyik egymás tõgyét szopja. (Kis derültség.) Ha az ipar fedezi a mezõgazdaság passzívumát, a mezõgazdaság is az iparét, akkor a nemzet erõforrásai nem szaporodnak, legjobb esetben esetleg stagnálnak, és így ez csakis a széles néprétegek életszínvonalának rovására történhet. Mi nem utánozhatjuk Németországot, amely erõsen támogatja és dotálja a mezõgazdaságot, még kevésbé az oroszokat, akik egy egész generáció jövõjét áldozták fel az erõszakos iparfejlesztés oltárán. Tudjuk, hogy ez nálunk is majdnem sikerült. A Független Kisgazdapárt a nemzet érdekében a jó gazdák biztonságát szeretné megvalósítani, nem pedig az állandóan burkolt közpénzekbõl vagy a kelleténél drágább árakkal fedezett deficittel termelõ gazdákat. Ma már remélem, mindenki felismeri, hogy a föld a nemzeté. Ezt az igazságot csak úgy juttathatjuk érvényre, hogy biztosítjuk és kikényszerítjük a föld mindenkor lehetõ legjobb mûvelését vagy egyéb kihasználását. A +950-es és +60-as évek a mezõgazdasági szövetkezetek szervezésétõl voltak hangosak. Közismert, hogy milyen eszközökkel szervezték azokat. Az emberi jogokat teljesen figyelmen kívül hagyták, nem is beszélve ennek egyik szakaszáról, amely világosan elõírja, hogy akarata ellenére senkit nem lehet egy szövetkezetbe beterelni vagy pedig beszervezni. Tehát sem én, sem elvben, sem a gyakorlatban nem vagyok ellenfele az igazi, az önkéntes alapon szervezõdött szövetkezésnek. Agrárjellegû ország természetéhez a szövetkezetek éppen úgy hozzátartoznak, mint a belterjes földmûvelés. A mai gigantomániás, óriás szövetkezeteket nem annyira a szükség teremtette, mint inkább a rossz példa, a kolhozosítás szolgai módon való utánzása. Könnyen be lehet bizonyítani, hogy nem egy tsz pontosan negációja a szövetkezeti gondolatnak és autorisztikus szellemnek és kívánalmaknak. Az ilyen tsz-ek, ha jogi formájukban szövetkezetek is, jellegükben nem azok, és vezetõségeik - tisztelet a kivételnek - messze túllépik azt a hatáskört, amelyet szövetkezeti funkciónak neveznénk. Hogy a felbecsülhetetlen értéket jelentõ termõföldterületünkkel miként bántunk - nem is merem mondani, hogy gazdálkodtunk -, egynéhány adattal szeretnék világosabb képet mutatni. 1946-47-ben Magyarország szántóterülete 5 millió 623 ezer hektár volt, 1965-ben ez már 5 millióra csökkent, 1989-ben pedig 4 millió 703 ezer. Ez alatt a 43 év alatt 910 ezer hektárral kevesebb az ország szántóföldi területe, mint volt. Mondhatnánk azt, hogy ez be lett erdõsítve. Hát sajnos, nem ez lett erdõsítve, illetve ebbõl is, a jó szántóföldekbõl is sokat beerdõsítettek, mert míg 1946-47-ben az erdõállománynak 1 millió 100 ezer volt a területe, azaz 11,9az erdõsültség, úgy 1989-ben 1 millió 688 ezer hektár, azaz 18,1 százalék a mi erdõvagyonunk. Szomorú adatok ezek, de tények, amelyeket azonban meg kell szüntetni. Ilyen pazarló módon elõbb-utóbb tönkremegy az ország. Az erdõterület szaporodása nagyrészt a szántóterületek rovására ment, pedig van elég dimbes-dombos terület, amelyet már be kellett volna erdõsíteni. Befejezésül idézném John Locke 300 évvel ezelõtt megírt írását, amely szerint minden ember úgy született, hogy joga van a tökéletes szabadsághoz és ahhoz, hogy más emberekkel együtt egyformán és korlátlanul élvezze a természeti törvény biztosította összes jogokat és kiváltságokat. Vagyis a közhatalom nem szolgálhat más célt, mint az emberek békéjét és biztonságát. Ez a törvényjavaslat ennek teljes kielégítését nem szolgálja, de bízom benne, hogy észszerû javaslatokkal mégis csak talán törvényerõre emelkedhet. Mert szeretném tisztelt képviselõtársaim figyelmét felhívni arra, hogy nem új sebeket ütni, hanem a régi sebeket gyógyítani küldtek minket ide. Köszönöm. (Taps.)

Homepage