SZENTÁGOTHAI JÁNOS (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Most már azért nyilvánvaló, hogy az elõttünk fekvõ problémában jó megoldás nincs. És hát a legjobb, amire igyekezhetünk, az valami kisebbik rossz. Ezért én sem tehetek mást, mint javaslom, hogy gondolkozzunk el és lehetõleg elvont, szinte filozófiai szinten, éspedig egyszer pártkülönbség és pártideológia nélkül, vajon a teljes káosz állapotából, amihez közeledünk, való kilábaláshoz a legközvetlenebb és legbiztosabb egyenes út a jogászi gondolkodás túltengése - ne vegyék rossz néven, hogy ilyesmit mondok, nem a jogállammal van nekem bajom, én tudom, hogy az feltétlenül fontos. Fiat iustitia, pereat mundus - mondották a klasszikus kor rómaijai, elég sok római jogi idézetet hallottunk, nem tudom, hogy ez onnan származik-e, de észreveszszük-e, hogy ez egymaga is azért eléggé kétértelmû, kétélû kard, az egyik értelme egy magasztos eszme: inkább pusztuljon a világ, de ne szenvedjen a jog sérelmet. De lehet egy másik élt is figyelembe venni, és úgy fogalmazni: a világot a jog rideg betûjével akár el is lehet pusztítani. Ugyanez rövid és pregnáns, egy másik latin aforizma, nem tudom, hogy ez valóban klasszikus-e, de mindenesetre elég tömör: summum ius summa iniuria: azaz a jog maximális alkalmazása maximális jogtalanságot is okozhat. Ugyanezt a problémát más oldalról, valószínûleg még értelmesebben közelítette meg Orbán Viktor, amikor a jogszerûség és igazságosság és gazdaságosság problémáit vetette fel és elmélkedett rajta. Ezt a mélyen, szinte zsigereimbõl jövõ kételyemet és aggályaimat próbáltam ebben a Parlamentben még eléggé az elején, a nemzeti kisebbségek parlamenti reprezentációjával kapcsolatban érzékeltetni, és majd a nemzetiségi törvény vitájánál újra megteszem. De talán még hangsúlyosabban és veszedelmesebben jelentkezik ez a dilemma a vagyonjogi kérdésekben, legyen az földtulajdon vagy akár bizonyos, különösen méltányos esetekben más ingatlan, gondoljunk az egyházaktól elvett karitatív oktatási és hitéleti célú intézményekre, bár nyilván nem földtulajdonra. Önmagában én is úgy érzem, miniszterelnökünk erre célzott, azt hiszem, eléggé egyértelmûen, hogy a FIDESZ javaslata lenne a legegyszerûbb megoldás. Úgy érzem, hogy a javaslat koherens, konstruktív és a jövõ szempontjából valószínûleg a legkevésbé kényes. Azonban hát ugye - és ez a bökkenõ, az, hogy a színészek tudják, hogy ez a Hamlet- monológból való, Arany fordításában - a magyar parasztság idestova 500 éves jogfosztás után - én most nem tudom, létezik-e vagy sem, nem vagyok történész, az úgynevezett második jobbágyságnak a fogalmáról, számomra a Derkovits-féle fametszetek voltak az irányadó élmények. Egy rövid, 1945 utáni közjáték után, amikor fantasztikus hõsiességgel ennek az országnak három év alatt ismét táplálékot adtak, ismét elvették tõlük a földet. Tragédiája ennek - és ebben sajnos a FIDESZ-nek van igaza -, hogy ebben az életkorban most talán még helyreállítható bizonyos fokig, de valószínûleg nem lesz a jövõ életformája, valamiféle farmergazdálkodás, gazdaság lesz, hogy mi lesz, azt én nem tudom, és senki sem tudja, attól félek. Majd ráutalok, hogy miért szavazok mégis inkább a Kisgazdapárt által favorizált oldal felé, annak ellenére, hogy érzem, hogy itt a jövõ szempontjából nem találunk egy végleges megoldást. Talán a legfõbb mércéül a méltányosságot és tisztességet kell vennünk, kicsit másként fejezte ki ezt Eörsi Mátyás, de lényegében ugyanazt a gondolatot. Ezek sajnos nem jogi kategóriák. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a földtulajdon problémájának kezelésében a kettõ jobb útmutató lenne, mint bármilyen csavaros jogi fogalmazás, mert ugyebár, ha valaki azért igényli vissza a jogtalanul elvett földjét, hogy mindjárt spekuláljon vele, az jogilag rendben lehet, de az ország mai helyzetében talán nem a legtisztességesebb. Bármennyire jogos a paraszti tulajdon visszaadása körül és minden tekintetben tisztességes a '49-es határidõ, aligha lenne méltányos, ha eleve kizárnák az 1938-1945 között, majd 1945-1948 után újra, második menetben jogaitól és vagyonától megfosztott zsidóságot. Ezt azért helyesnek tartanám, tudom, hogy nem lehet mindent egy törvénybe beépíteni, azért itt legalább annyit javasolnék, hogy valahogy kerüljön bele a '45 elõtti - nagyon kevésrõl lehet itt már szó gyakorlatilag - valamiféle nyugdíjkiegészítés és esetleg valami lehetõség a vagyonkárpótlásban is. Meg kell mondanom azonban, Daróczy Zoltán barátomnak egy megjegyzése nagyon nagy hatással van rám, amit õ mondott, hogy az NSZK-ban elõbb vagy 8 évig nagyon keményen dolgoztak, és utána volt mód nagyon komoly kárpótlásra. Adtak kárpótlást a zsidóknak is, és adtak kárpótlást azoknak a németeknek, akik innen, meg sok más területrõl kerültek ki. De vajon méltányos lenne-e itt, Magyarország legnagyobb kisebbségét, a cigányságot kizárni, akik sem 1945-ben, sem '47-ben még álmukban sem gondolhattak érdemleges földjuttatásra? Nem tudom, hogy hányan lehetnek, akik esetleg vállalkozhatnának a föld megmûvelésére, azonban lehet-e például azzal kizárni õket, hogy tõlük nem vettek el semmit, legfeljebb Auschwitzban az életüket, egyszerûen mert nem volt mit elvenni. Úgy hallom a cigányok képviselõitõl, hogy bizonyos legeltetési jog lehetõségével lehetne azért, tulajdonképpen nagyon kis és nagyon organikus mechanizmussal segíteni és rejtett tartalékukat feltárni. Tessék megnézni Erdélyt, Erdélyben jó egynéhány székely faluban már a fenyegetõ Ceausescu-féle politika elõl is a falvakból kimenekültek helyét magyarul beszélõ cigányok foglalták el, és azok bizony mûvelik a földet rendkívül nehéz körülmények között. Végül a kollektív felelõsség értelmében a német nemzetiségieket is azért meg lehet említeni. Kérem, Wekler Ferenc képviselõ úr megmondta, már elmondotta, tudom, hogy nem lehet most mindent egybe belevenni, azonban én kérem, átéltem ezt. Én kórházvonattal '45 legelején hagytam el az országot súlyos sebesültekkel, és szerencsésen, nagyon jó erõsen nyugati területre telepítették a kórházunkat, majd '46 elején megint kórházvonattal jöttem vissza, és akkor találkoztam a kitelepítõ vonatokkal. Hát kérem, azért az a látvány: jó, csereberéltünk velük, mert akkor ugye, magyar pénzt tudtunk, és nekik tudtunk abból a vacak, amerikaiak által rendszeresített hadipénzbõl adni, õk is jól jártak. Kérem, még ennél szörnyûbb dolgokat is láttunk, de most nem akarom a Parlamentet itten zavarni, különben túl hosszúra nyúlna hozzászólásom. Jogász barátaimtól hallottam, hogy a jó és maradandó jogalkotás az, ami egy társadalomban magától kialakult és jónak bizonyult magatartási formákat tesz normává. Na most, ez nyilvánvaló, ezúttal lehetetlen. Ezért talán a társadalom legnagyobb ereje, a spontán önszervezõdés érvényesülésének kellene itt némi teret engednünk. Az élettelen és az élõ világban - tudjuk - az önszervezés a legbiztosabb szervezõdési mechanizmus, a káoszból bármi, ami lett, az önszervezéssel lesz. Ugyanezt csinálja a mi agyunk, nem akarok itt szakmai elõadásba átmenni, hogy ez hogy történik, mert errõl valamit tudok, tudunk azért. A piacgazdaság, amelynek mindannyian elkötelezettjei vagyunk, döntõen önszervezés, és belõle a spontán elemet kiiktatni rosszabb, mint bûn, Talleyrand szerint, az õ értelmezésében, az pedig hiba lenne, talán megfordítottam a szokást. Az önszervezés. Sok mindent talán a helyi hatóságokra lehetne bízni, amelyek jobban ismerik a viszonyokat. Mert azért is okos, mert a kaotikus viszonyaink között és ebben azért a Kisgazdáknak bizonyos értelemben igazat kell adnom, Kisgazda hozzászólóknak, hogy itt azért az élelmezés körül egykönnyen lehet hamar baj, és itt azért akkor, hogyha itt egy bizonyos földjuttatás történik, akkor azért talán ezekbõl a bajokból ezeken, legalább átmenetileg, még ha nem is a jövõ útja, és nem marad meg, akkor is talán valamit segít. Én egészben véve ezt a törvényjavaslatot nem önmagában, de a rengeteg módosításával azért alapnak el tudnám fogadni. Persze menjünk majd a részletes vitában végig ezeken, rengeteg, igen hasznos módosító javaslat van, ezzel együtt valami azért azt hiszem, ki tud kerekedni. Nem tudom, hogy a legjobb mód-e az, ahogy mi itten csináljuk ezzel a kotkodácsolással, ami itt a Parlamentben történt. Bocsánatot kérek, megkövetem már elõre a Parlament egészét, hogy ilyen csúnya kifejezést használtam. Kérem, nem rossz dolog tanulni olyan szomszédoktól, akik esetleg az embert nem olyan borzasztóan szeretik. Kérem, a román nyelv: miután a román egyik kis kisebbség Magyarországon, ezért a román nyelven is talán valaki majd megszólal ebben a Parlamentben. Engedjék meg, hogy ezt megelõlegezzem három szó erejéig. Ennél többet tudok, de három szót igen: Tace si face! Hallgass és csináld! Kérem, itt valamivel többet kell. Kérem, nekünk ez 300 évig nagyon jól bejött, akkor is, mikor nem erõszakkal. Volt erõszak persze, a Horia- és Closca-lázadás, és ugye volt 1848-49-ben, majd aztán utána késõbb, hát 1918 után jött a haddelhadd, de addig kérem, általában elég békésen csinálták, és kérem, nagyon-nagyon eredményesen. Tehát én javasolnám, hogy egy kicsit ezt a szempontot is vegyük figyelembe Daróczy barátomnak az értelmében, hogy elõbb nagyon dolgozzunk, és akkor tényleg építsük be formálisan is, lehetõleg maximálisan, már amennyire ez reálisan keresztülvihetõ, a kárpótlást is. Köszönöm szépen. (Gyér taps.)