DR. PÁLOS MIKLÓS (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Jólesõ érzés töltött el, amikor Szájer József hozzászólását végighallgattam. Õszintén bevallom, úgy éreztem, én a padban ülök, õ pedig a katedrán van, és egy szép római jogi elõadást hallgatok, így aztán egy pillanatra szép fiatalságom jutott eszembe+ De Szájer József mint a római jogtudomány tudora és kiváló értõje, azt hiszem, biztosan tisztában van azzal, hogy itt Magyarországon 1945 után több százezer ember capitis deminutio maximát szenvedett, személyiségét megsemmisítették, és ennek orvoslását ideológiai, tudományos vitával nagyon nehéz lenne megoldani. (Taps a jobb oldalon és a függetlenek közül Dénes János részérõl.) Úgy gondolom, ha majd a parlamenti krónikások az 1020-as szám alatt beterjesztett és olyan nagyon hosszú nevet viselõ törvénytervezet históriáját megírják, akkor ezt úgy fogják aposztrofálni, hogy az érzelmek és az indulatok törvénye. Bizonyára valamennyien emlékeznek 1990. május 2-ára, amikor Oszter Sándor elszavalta nekünk A Nemzetgyûléshez címû verset. Azt hiszem, ez a Parlament elérkezett ahhoz a pillanathoz, amikor törvényalkotói munkája eredményeként ebbõl a Házból valóban egy nemzet jön ki. Amikor kezembe vettem a mindössze 16 ritkán gépelt oldalra sûrített, és 20 paragrafusba foglalt kárpótlási törvénytervezetet, akkor anélkül, hogy kinyitottam volna, az alakult ki bennem, hogy vagy egy csodálatosan szép kodifikációs remekmûvet tartok a kezemben, vagy pedig ez a nyúlfarknyira szánt jogszabály egyszerûen képtelen lesz rendezni azt a hatalmas társadalmi problémát, amit 45 év rablása, majd pedig minden emberi számítás szerint az idõk végezetéig eldöntendõ magántulajdon kialakítása jelent. Nem tudtam mást csinálni, mint saját pártom programját és a többi parlamenti párt programját elõkerestem archívumokból, és megpróbáltam vizsgálni, hogy a kárpótlási törvénytervezet mennyire illeszthetõ be programjaikba, és melyik pártnak programja közelíti meg leginkább azt, ami ebben a törvénytervezetben benne foglaltatik. Bevallom õszintén, egyikben sem véltem felismerni ezt. Elképzelése minden pártnak volt, markáns és egyértelmû programot azonban egyik sem adott, hiszen magunk sem tudtuk, hogy a megoldás milyen irányban lesz realizálható. Mi kereszténydemokraták sokszor megvallottuk, és hangsúlyoztuk, hogy világnézeti párt vagyunk, egy erkölcsi értékrendet követünk, és bennünket a keresztényi erkölcsök inspirálnak politizálásra. Minden döntésünket ennek kell, hogy alárendeljük, mert egyébként olyan konfliktushelyzetbe kerülünk, ami feloldhatatlan. Kénytelen voltam álláspontomat most is ehhez alakítani, nemcsak azért, mert a formaságok kényszerítenek erre, hanem azért, mert belsõ meggyõzõdésem is ez. Egy darabig én is eljátszottam a gondolattal, hogy nem lett volna-e célszerûbb ebben az egyetlen kérdésben még egyszer megkérdezni a népet, de azután eszembe jutott a hatszori választás, szavazás, az emberek urnák elé való csábítása, és egyrészt ezért, másrészt pedig azért hessegettem el magamtól a gondolatot, mert az a véleményem, hogy ebben a kérdésben csak részleges népszavazást lett volna célszerû és igazságos tartani. Mégpedig ebben a kérdésben csak azoknak lett volna szavazati joguk, akik kárt szenvedtek. (Taps a jobb oldalon és Dénes János független képviselõ részérõl.) Nem lehetett volna a népet erkölcsileg egy olyan felelõs döntés elé állítani, hogy azokat is megkérdezzük, akiknek ugyan nem volt, de esetleg többségi elv alapján, feladva ezeréves erkölcsi tételeket, most oda szavazzanak, hogy osztozzanak a más emberektõl vitathatalanul erkölcstelenül és az írott joggal is szemben álló rablásban. Azt hiszem, ennek a kárpótlásnak két alapvetõ tényezõjét kell mindenekelõtt mérlegelés tárgyává tennünk. Egyrészt a ténylegesen vagyonától megfosztott embereket, másrészt pedig azokat, akiket személyükben ért olyan kár, olyan megaláztatás, hogy bizonyos kárpótlásra jogosultak. Sajnos azonban sokszor ez a kettõ egybeesik. Vannak, akiknek a vagyonai vesztek el, és ugyanakkor személyükben is olyan mély megaláztatások, megpróbáltatások érték, hogy mind a két címen jogosultak lennének kárpótlásra. A vagyoni jellegû kárpótlást én négy fõ kérdés köré csoportosítottam. A föld, az egyéb vagyontárgyak, az idõpont és a kártérítés módja. Hogy a föld a magyar ember életében mit jelent, errõl Zsiros Géza nagyon szépen, ékesszavúan szólt már, én nem kívánok ebbe belebocsátkozni. Azt hiszem, a föld valamennyiünk számára nemcsak egyszerûen termelési eszköz, hanem több annál, az anyaföld, a szülõföld, és itt feltétlenül abból kell kiindulnunk, hogy a magyar föld lehetõleg magyar tulajdonban maradjon, és azoknak a tulajdonába kerüljön vissza (taps a jobb oldalon), akiktõl azt teljesen jogtalanul - ha szabad ezt a kifejezést használnom - fegyveres erõszakkal és állami szintre emelt törvénytelenséggel elrabolták. Az 1878. évi V. törvény, amely a jogtörténetbe Csemegi Kódex néven került be, 1961-ig állta az idõk próbáját, és csak azt követte az új magyar Büntetõ Törvénykönyv. Ebben van egy olyan paszszus, amely kimondja, hogy aki idegen ingó vagy ingatlan dolgot mástól erõszak vagy testi épség ellen irányuló fenyegetéssel azzal a céllal vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, az a rablás büntettét követi el. Ez történt meg kérem szépen 1945 után, és ha jól emlékszem, tartott egészen 1988-ig, mert mindig volt egy olyan jogintézmény az elmúlt társadalmi rendszerben, amelyik biztosította, hogy az általa inkriminált cselekmények miatt vagyoni hátrányt is az emberek nyakába varrt. Az egyéb vagyontárgyak kárpótlásánál abból kell kiindulni, hogy lehet-e egy eredeti állapot visszaállításával reprivatizálni, vagy pedig valóban a kárpótlásnak azt a módozatát kell választani, amikor megközelítõ pontossággal azonos mértékû kárpótlást kap a kárt szenvedett. Kétségtelenül a költségvetésre bizonyos tehertételt jelent a reprivatizáció, azonban távolról sem jelent az államnak olyan megterhelést, mint amit pénzügyminiszter úr - érzésem szerint - elõre jelzett. Valaki az egyik választási nagygyûlésen nagyon okosan azt mondta, a legolcsóbb privatizáció a reprivatizáció. Ha visszaadnánk, vissza tudnánk adni mindenkinek azt, amit tõle jogtalanul elvettek, akkor a költségvetés egy fillérrel sem szegényedne, legfeljebb gyarapodna, mert ismét kialakulna az a vagyonos réteg, az a vagyonos polgárság, amelyik adófizetõ és a költségvetést duzzasztaná. (Taps a jobb oldalon.) Tudjuk azonban azt, hogy ez lehetetlen. A föld vonatkozásában azonban igen. A földnek a reprivatizációja nem más, mint mérõszalag és határkaró kérdése. A magyar föld ott van a határban, a magyar földet igénylik azok, akiktõl elvették, a magyar földet ki kell mérni. Létrehoztunk egy olyan adófizetõ réteget, amely nem fogyasztja a költségvetés javait, hanem gyarapítja. (Taps a jobb oldalon.) Kétségtelenül izgalmas az idõpont. Itt a parlamenti vita során négy idõpontot vetettek fel a képviselõk, érzésem szerint a második áll a legközelebb az igazsághoz. 1939, 1945 - és itt a 600/1945. számú miniszterelnöki rendelet utáni földtulajdoni állapotot értem -, 1947 és 1949. Ha már egyszer felsõ limitet szabunk, és a tisztelt Ház úgy fogja elfogadni a törvénytervezetet, hogy egy bizonyos határon túl már nem ad kárpótlást, akkor azt hiszem, a legigazságosabb megoldás 1945 lenne. Ekkor már a nagybirtokrendszer megszûnt, a mamutvállalatokat lényegében állami tulajdonba vették, azonban a kisebb, és a társadalom szempontjából ma is lüktetést jelentõ üzemeket még meghagyták, itt valamilyen formában ezeknek kárpótlást kellene biztosítani. Mérlegelés körébe tartozik ez, én azok fele hajlok, akik azt vallják, hogy 1945 után egy felsõ limit megszabásával a tulajdoni állapotot valamilyen formában rehabilitálni kell. Nagyon érdekes volt számomra a különbözõ pártok véleménye a kárpótlási törvénnyel kapcsolatban. A Szabad Demokraták Szövetsége frakciójából két markáns álláspont jutott érvényre: Soós Károly Attila és Tardos Márton álláspontja. Koncepcióját tekintve a kettõ között nem sok különbség van (az SZDSZ padsoraiban derültség), intonálását tekintve igenis van. Soós Károly Attila a fejenkénti 20 ezer forintos kárpótlásával egy olyan nehéz tételt vállalt magára, mint a Kormány a 100 napi programjával. Soós Károly Attila azt hiszem, hogy maga sem gondolja komolyan, hogy 1/4 Trabant vagy 15 autógumi árán lehet olyan magánvállalkozásba kezdeni, ami alkalmas lesz arra, hogy az egész magyar társadalom gazdasági szerkezetét átalakítsa. Tardos Márton az angol példára hivatkozott, de sajnos az egy kicsit fals, mert Angliában alapvetõ tulajdonváltozás nem következett be. Tudjuk, hogy a Munkáspárt által vezérelt és egyre nagyobb állami beavatkozás a gazdaságba program azt jelentette, hogy az angol gazdaság kezdett elnehezedni, egyre nehezebben volt az állami vagyon kezelhetõ. Ezért a thatcherizmus azt követte, hogy privatizált és az állam által produkált vagyont visszaadta, illetve elosztotta magánkézbe. Itt azonban nem errõl van szó. Nálunk arról van szó, hogy az embereket megfosztották a tulajdontól, a kialakult több mint 900s állami tulajdon, és ennek kell valamilyen formában megoldani a privatizálását vagy a reprivatizálását. Orbán Viktor álláspontjával két tekintetben nem értek egyet. Egyrészt a FIDESZ kétségtelenül egy kedves és színes politikai csoport a magyar Parlamentben, még akkor is, ha nem biztos, hogy eszmei alapon, hanem életkor alapján szervezõdött. Ma már kétségtelenül markáns politikai arcot vett fel, a progresszív erõk közé sorolom. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy nemcsak a FIDESZ képviseli Magyarországon az ifjúságot, hiszen van Ifjú Demokrata Fórum, van Ifjú Kereszténydemokraták Uniója és még egy sor olyan ifjúsági szervezet, amelyik ugyancsak része a magyar fiatalságnak. Nem vagyok benne biztos, hogy mindegyikük azt az álláspontot képviseli, hogy most egy nagy nemzeti összeborulással rendezzünk egy népi osztozkodást, és akkor mindenki kap valamit a magyar társadalom javaiból, ami különben meglátásom szerint mûködõképtelenné tehetné a gazdaságot. Abban igaza volt, amikor 1989. június 16-án a Hõsök terén azt mondta, hogy azzal a képletes koporsóval az õ fiatalságuk egy része is a föld alá került, hiszen dolgozhatnak azért, amit mások prédáltak el, de az az érzésem, hogy vannak olyanok, akiknek életük alkonyán sokkal nagyobb sérelmük az, hogy alkotó fiatalságuk, egész alkotó életük eltelt abban, hogy az elvett javaikat mások elprédálták, és még abban az örömben sem részesülhetnek, hogy valamit visszakaphatnak ebbõl. (A Kisgazdapárt padsoraiban szórványos taps.) A fiatalok elõtt a jövõ. A magyar gazdaság minden emberi számítás szerint az évtized hátralévõ részében tökéletesen talpraáll, addig õk még csak 30 valahány évesek lesznek, és arra is számítaniuk kell, hogy amit õseik, eleik most megspórolnak, megtakarítanak, megszereznek, vagy esetleg visszakapnak, ennek majd az örökösei lesznek. Azt hiszem, hogy itt senki sem úgy kezdte, hogy a készbe ült be, valamennyiünknek jutott egy olyan feladat, olyan teljesítés, hogy meg kellett dolgoznunk azért, amink van. Nyers Rezsõ álláspontja közgazdász szemmel közelítette meg a problémát. Egy mondatát szó szerint feljegyeztem; azt hiszem, hogy ez az MSZP elkötelezettségét jelenti, ami igen tiszteletreméltó, azt mondta, hogy "a szövetkezetek demokratikus jogainak a védelme társadalmi érdek". Ez valóban így lenne, ha a szövetkezetek a pillanatnyilag rendelkezésükre álló javakat demokratikus úton szerezték volna, egy piacgazdaságos szabadverseny keretében, nem pedig, mint az állami hatalom egy része, hozzájutottak azokhoz a javakhoz, amelyeket másoktól vagy elvettek, vagy képletes értékért arra kényszerítették õket, hogy ezt az állam, illetõleg a szövetkezet tulajdonába adják. (Jobb oldalon taps.) Azt hiszem, hogy a lehetõ legjobb megoldás az - a Kereszténydemokrata Néppárt egy része azt az álláspontot képviseli -, hogy a beterjesztett törvénytervezet alapvetõ koncepcionális módosításokkal elfogadható, alkalmas lesz arra, hogy a tulajdonviszonyokat rendezze, de megítélésem szerint csak abban az esetben, ha erõsen elmozdul a reprivatizáció irányába. (Szórványos taps a Kisgazdapárt padsoraiban.) Eddig nem esett szó a Parlamentben, de úgy érzem, hogy feltétlenül szót kell ejteni egy olyan kárpótlási formáról, amelyik 1988-ig mûködött, az embereket a javaiktól megfosztotta, és az egész törvényi koncepcióból kiemelkedõen külön szabályozást igényel. Az ezzel kapcsolatos módosító javaslatom leírás alatt van, a tisztelt Ház elé terjesztem. Ez a Büntetõ Törvénykönyv által szabályozott úgynevezett hazatérés megtagadása, illetõleg tiltott határátlépés büntettének vagyonjogi következménye. Nagyon jól tudjuk, hogy Magyarországon az úgynevezett "gulyás-kommunizmus" kialakulása után nagyon sokaknak, sokunknak megadatott az, hogy útlevelet kaptunk, és meglátogathattuk részint rokonainkat, részint olyan utazást tehettünk, hogy a nyugati féltekére látogathattunk. Nagyon sokan, akik Magyarországon kilátástalannak ítélték a jövõjüket, azt a megoldást választották, hogy itthagyták a javaikat, egzisztenciájukat, és nem tértek vissza az országba. Ezek ellen az elnyomó gépezet büntetõ eljárást indított, és javaikat elkobozta. Ez még önmagában nem volt idegen a letûnt társadalomtól, azonban az történt, hogy ezeket a jogtalanul tulajdonba vett dolgokat értékelés útján eladta, túlnyomó részben olyan ingatlanokról van szó, amelyeknek a vételárát nem egy összegben, hanem részletekben fizethették ki azok, akik megvásárolták, és ez a pénz még ma is folyik be az államkasszába. Úgy gondolom, hogy ezzel külön kell foglalkoznunk, ezeknek a javaknak a visszajuttatása állampolgárságra tekintet nélkül azokat illeti meg, akiktõl ezt elvették, és valamilyen formában vissza kell nekik juttatni, mégpedig készpénzben és az elvételkori értékkel azonos értékben. Azt mondják, hogy az új Parlament és az új társadalmi rendszer három nehéz örökséget kapott: 1. az Alkotmány, 2. az államadósság, 3. az átalakulási törvény. Én azt hiszem, hogy ennek a társadalomnak az igazságérzete kielégítetlen maradna, ha tudomásul vennénk, hogy az átalakulási törvénnyel azok, akik a kontraszelekció során kiválasztódtak, különbözõ vezetõ pozíciókba kerültek, most az átalakulási törvénnyel lehetõséget kapnának arra, hogy a másoktól elvett vagyontárgyakat a magánszférába mentsék át, ugyanakkor elutasítanánk azt egy bizonyos határ felett, hogy visszakapják azok a javaikat, akiknek most ilyen formában mások tulajdona lett dolguk. Az biztos, hogy ez a törvény teljes igazságot nem tud tenni. Nyilvánvaló, hogy valamilyen erkölcsi értékrend alapján kell megközelítenünk az igazságtételt, és ez az erkölcsi mérték addig terjedhet, amíg azt a társadalom képes tolerálni. Az az érzésem, hogy az 1945 után kialakult tulajdoni viszonyok alapulvételével egy bizonyos felsõ limit meghatározásával olyan privatizációs törvényt kell elfogadnia a Parlamentnek, amely azokat kártalanítja, akiktõl ezeket a javakat elvették. A magam részérõl biztos vagyok benne, hogy közülünk sokan nem fogják megnyomni a gombot arra a törvényi elképzelésre, amely az elkobzott vagyonokat valamilyen formában nem juttatja vissza azoknak, akiktõl ezt jogtalanul elvették. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)