DR. SZÁJER JÓZSEF (FIDESZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Most, hogy ilyen adomázó hangulatba süppedt bele a Ház, én is hadd mondjak el egy adomát, amelyet Mikszáth írt egyik képviselõházi karcolatában Jókai Mórról, aki azzal szokott az ellenzéki képviselõkkel évõdni, hogy: egy ellenzéki képviselõnek nagyon jó a sorsa. Miért ilyen jó? - kérdezik az ellenzéki képviselõk. Azért, mert hogyha jó dolgot talál ki, akkor annak örülhet, hogy milyen okos, ha pedig nem, akkor nem kell azon aggódnia, hogy esetleg majd megvalósítják ezt a változatot. (Derültség, taps.) Ha Jókai Mór ma is élne, akkor a FIDESZ két értelemben is örömre méltónak találná, hiszen úgy érzékeltük a kárpótlási vitának az eddigi visszhangjából, hogy a közvéleménynek legalábbis egy része pozitíven reagált a mi álláspontunkra. Természetesen nem állítjuk azt, hogy a közvélemény vagy a nép így vagy úgy letette volna a garast ebben a kérdésben, de úgy látjuk, hogy ez örömre ad okot. A másik öröm sokáig kecsegtetett, amíg a kormányzó párt, illetve még most sem teljesen dõlt el biztosan, amikor a két nagy kormányzó párt közötti viaskodásban abban is reménykedtünk, hogy a mi álláspontunk meg is fog valósulni - hiszen erre nagy esély volt. Mielõtt modandómnak a lényegi részébe kezdenék bele, néhány ponton szeretnék reagálni a mai vitában elhangzottakra. Elõször is Eörsi Mátyásnak a FIDESZ kárpótlási álláspontját bíráló nézeteire szeretnék néhány gondolatot elmondani. Amit Eörsi Mátyás számon kér a FIDESZ álláspontján, azt mi már megtettük. Igaz, hogy épp a szabad demokraták soraiból minõsítette, illetõleg egyszerûsítette le a FIDESZ-nek az álláspontját Tölgyessy Péter a "senkinek semmit" álláspontra. Ennél azért mi kissé árnyaltabban fogalmaztunk. A vita során is, de az ezzel kapcsolatos nyilatkozatokban is megtettük azt a javaslatot, amely azt a várt tényt, hogy Magyarországon a tulajdonviszonyok rendezõdjenek, megtörténjen. Ez a javaslat arról szól, hogy mely pontokon kell a földtörvényt, illetve a szövetkezeti törvényt módosítani ahhoz, hogy bizonyos személyek tulajdonhoz jussanak, hogy a tulajdonviszonyok stabilizálódhassanak. A másik ilyen deklaráció, amit szintén megtettünk, az arra vonatkozik, hogy mi szeretnénk, hogyha a Parlament elfogadna egy olyan javaslatot, amely rögzítené, hogy a tulajdoni sérelmek, azok jogellenesek voltak, de a jelenlegi állapotban az ország teherbíró képessége miatt nincs lehetõség ezeknek a reparálására. Tehát ezt mi megtettük annak idején. Néhány szó a tulajdoni bizonytalanságról is. Miért van tulajdoni bizonytalanság Magyarországon? Azt hiszem, hogy a hatályos jog szerint ma Magyarországon minden tulajdoni tárgynak megvan a jogos tulajdonosa. A bizonytalanságot az kelti, hogy itt a Parlamentben még mindig a kárpótlásról vitatkozunk ahelyett, hogy a tulajdon rendezését valóban elvégeznénk. Eörsi Mátyás arról is nagyon magabiztosan nyilatkozott, hogy mi a közvéleménynek az álláspontja, és hogy a közvélemény, többségében, kárpótláspárti. Én ezt a véleményt nem tudom osztani, sem pedig megcáfolni, hiszen a közvéleménynek erre vonatkozó nézetét nem ismerem, és erre hivatkozni nem is szeretnék. A másik felszólalásra is szeretnék reagálni, amit Mizsei Béla bácsi tett, amelynek a hangvétele néha a parlamenti közeghez nem volt egészen méltó. Annyit mondanék, hogy a FIDESZ parlamenti képviselõinek a tiszteletdíját ugyanaz a törvény állapítja meg, mint a Kisgazdapártét, és ezt a Parlament kétharmados többséggel fogadta el annak idején. Hogyha pedig arra célzott, hogy mellékfoglalkozásai lennének a FIDESZ képviselõinek, akkor én is célozva érezhetem magamat, hiszen én római jogot, illetve alkotmányjogot tanítok a budapesti egyetemnek a jogi karán, és hogy nem árulok el vele titkot, havi 4500 forint nettó fizetésért, de nem akarom ide hozni az egyetemi dolgozóknak a sanyarú bérezését, mert az egy egészen más történet. Mizsei Béla bácsi arról is beszélt, képviselõtársam arról is beszélt, hogy jól jönne a nyugdíjkiegészítés néhány gazdálkodónak. Talán nem is vette észre, hogy FIDESZ-es álláspontra helyezkedett ebben a kérdésben. Hogyha figyelmesen hallgatta Orbán Viktornak a felszólalását, annak a végét, akkor láthatta, hogy mi azt javasoltuk, hogy nem tulajdoni kárpótlásról legyen szó, hanem azoknak, akiket jogaikban, tulajdonjogukban, szabadságjogukban megsértettek, azoknak a jóvátétel jegyében, elválasztva a tulajdoni kérdésektõl, nyugdíjkiegészítést biztosítsanak. Arra a vádra nem szeretnék reagálni, ami többször is elhangzott a mai vita során is és korábban is, hogy a fideszesek azért vallanak kárpótlásellenes nézeteket, mert nem élhették át azt az idõszakot. Erre mi már megválaszoltunk: családunk éppúgy érintve volt, valamint történelmi ismereteink nekünk is vannak, és ez azért sem megfelelõ, az ilyen kérdésfelvetés, mert megkérdõjelezi a mi álláspontunknak a morális alapját és megfontoltságát. Csak egy rövid reagálás Daróczy képviselõtársamnak az elõbb elmondottakra, hogy a képviselõk ne legyenek benne a kárpótlás kedvezményesei között. Azt hiszem, hogy ez éppolyan módon sértené az állampolgári jogegyenlõséget, mint maga a kárpótlási javaslat, amely szintén diszkriminál a kárpótlásnak a jogosítottjai között. Akkor hadd térjek rá a mondandómnak a lényegi részére. A tulajdoni rehabilitáció hívei legerõsebb érvüknek a tulajdon szentségének az elvét tartják. Most arról szeretnék szólni, hogy ez miért nincsen így. Ugyan a tulajdonjog elve természetes kiindulása a kárpótlásnak, de nem ad egyértelmû eligazítást arra, hogy miként kell a kárpótlás kérdéséhez viszonyulni. A kárpótlás politikai kérdés, amelynek eldöntésénél az igazságosság, a jogszerûség és a gazdaságosság szempontjait egyaránt mérlegelni kell. Errõl már nagyon sok szó volt az eddigi vitában. Nem is csupán arról van itt szó, hogy mondjuk, a gazdaságosság elvét részesítjük-e elõnyben az igazságosság vagy a jogszerûség elvével szemben, ez ugyanis túlzottan leegyszerûsítené a kérdést, és egyben megfellebbezhetetlenné tenné az erre adandó választ. Az elõttünk álló politikai feladvány arról is szól, hogy a jogszerûségnek vagy az igazságosságnak mely elvét tekintjük elõbbre valónak, illetve mit tekintünk jogszerûségnek és igazságosságnak. Így azonban a válasz már nem olyan egyértelmû. A ma fennálló tulajdonviszonyokat egy demokratikusan elfogadott Alkotmány védi, és egy, a múltbeli jogcímekre vonatkozó jogszerûségi elv ezzel elég nyilvánvalóan kollízióban látszik lenni. De miként jelennek meg ennek a jogszerûségnek a dilemmái? Néhány kérdés: felépíthetõ-e az általunk vágyott jogállam a korábbi jogtiprások roncsain, vagy épp a jogállam eszméi miatt kötelességünk a kárpótlás? Nem arról van-e szó, hogy a tulajdonjog elvének erõssége alapozó eszméje minden jogállamnak, amely megsértése lehetetlenné teszi annak elérését? De akkor kinek a tulajdonát kell védeni, a régi vagy az új tulajdonosokét? Melyik az igazságos, és melyik nézi az ország gazdasági kilábalásának érdekeit, melyek azok a csoportok - és errõl is nyíltan kell beszélni -, amelyeket az egyik kedvezményes, és kik a másik haszonélvezõi? A politikai döntéseknek ezekre a kérdésekre kell feleletet adnia, és azt nem végzi el helyette semmiféle elv, nem is csomagolható abba. A döntés felelõsségét viselni kell, és ennek fejében állni az egyszerûsített szempontok nevében intézett támadásokat. Szabó Iván képviselõtársam szavai ezt a felelõsséget látszottak felvállalni, amikor új társadalmi szerzõdést hirdettek, látván, hogy a beterjesztett javaslat képtelen a kérdést következetesen megoldani. Szerinte ugyanis nem kell követni a hatályos öröklési jog vagy tulajdonjog vagy a gazdaságosság elveit, mert mindezt átfogalmazhatja a társadalmi szerzõdés. Kérdés azonban, hogy ki akarja ezt a szerzõdést megkötni, kinek a nevében és milyen felhatalmazással. Mi a társadalmi szerzõdés jogi és igazságossági elveket társadalmilag átértelmezõ erejének legitimációja? A Kormány által benyújtott tervezetet ismerve szükség is van a társadalmi szerzõdés fügefalevelére, mert az abban foglalt javaslat sem nem jogszerû, sem nem igazságos, sem nem gazdaságos. Az ezzel kapcsolatos példákat nem sorolnám, hiszen számtalanszor elhangzott a Parlamentnek ebbõl a részébõl. A FIDESZ parlamenti csoportja a fenn vázoltakból eredõen politikai döntést hozott, amikor vállalta a kárpótlás gondolatát, a kárpótlás gondolatának az elvetését és a most tárgyalt törvénynek az elutasítását. Döntésünk fõ motívuma a kárpótlás végrehajtásának lehetetlensége, a vele ma okozott jogsértések és gazdasági igazságtalanságok elkerülése. Ebben a politikai döntésünkben mérlegeltük és összhangba hoztuk a tulajdon, a jogszerûség, az igazságosság és a gazdaságosság elveit. Tisztelt Ház! A tulajdonhoz való jog szabadságjog, amelybe az állam nem, vagy csak korlátozottan, különleges felhatalmazás alapján avatkozhat bele. Nagyon nyomós érveket kell felhoznia ahhoz, amikor ezt teszi. Amikor a Parlament azt fontolgatja most, hogy belenyúljon-e a tulajdonjog kérdésébe a reprivatizáció szellemében, akkor vizsgálnia kell, mennyire terjed az állam felhatalmazása ezeknek megváltoztatására. Az állam saját tulajdonáról természetesen rendelkezhet, sõt, kevés jobbat tehet, mint hogy egy privatizációs program keretében minél elõbb rendelkezik is. Mások tulajdona feletti rendelkezésre azonban kétséges az állam joga. A nyári alkotmánymódosításkor az én javaslatomra került bele alaptörvényünkbe az a passzus, amely a tulajdont alanyi szabadságjogként biztosította a polgárok számára. Ha ezt valóban komolyan vesszük, akkor el kell vitatnunk az állam és a Parlament jogát a beavatkozásra. Az alanyi jogok ugyanis függetlenek az államtól. Ha a tulajdonjog szabadságjog, akkor sérelme egy alapvetõ szabadság sérelme is. Ilyen sérelem tömegével fordult elõ az elõzõ korszakban, különösen annak elején. Ha a tulajdonjogot szabadságjognak tekintjük, akkor annak múltbeli sérelmét a többi szabadságjog sérelmével egy szinten kezelhetjük. Nincs is semmi indok arra, hogy másképpen kezeljük egyik szabadságjog megsértését, mint a másikat. Így a tulajdoni sérelmek reparációja megmaradhat a szimbolikus és az országnak jóval kisebb gazdasági terhet jelentõ szinten. Megindulhat az a program, amely a mai, piacképes teljesítmények alapján teszi magántulajdonosokká az ország polgárait. Valamennyien érezzük azonban, hogy a tulajdon bizonyos értelemben más, megfoghatóbb megjelenése egy jognak, mint nagyon sok más polgári jogosultság. A tulajdonnak egyik lényegi eleme a ténylegesség, a dologszerûség. A tulajdonjog olyan jog, amely a többi szabadságjognak biztosítékát is adni képes. A tulajdonjog szentsége eszméjének is valahol itt kereshetjük a gyökerét. Ha a tulajdon történetét vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy ez a jog azonban soha nem létezett korlátok nélkül. Korlátja volt többek között az elõbb említett ténylegesség és az idõbeliség. A jogbiztonság, a társadalmi konfliktusok csökkentése érdekében már a római jog korrigálta a tulajdon abszolút elvét az elévülés és az elbirtoklás intézményével. Azt, hogy a tulajdoni jogcímek bizonytalansága mennyire zavarja a jogbiztonságot, ma már a bõrünkön érezhetjük - errõl az elõbb is ejtettem néhány szót. A tulajdoni jog biztonságát, paradox módon, épp az elévülés és elbirtoklás elve adta a tulajdon több ezer éve során. Ez az elv arról szól, hogy az idõ múlása bizonyos feltételek mellett tulajdonosokká teszi azokat, akik bizonyos dolgokat sajátjukként használtak, még ha annak szerzése hibás is volt. Ez az elv belekalkulálja a történelmet a tulajdonba. A világ ezen tájékán ez nem egy haszontalan eszme! A magyar magánjogi törvénykönyv tervezete, mely a két háború közötti polgári joggyakorlat alapját képezte, 32 évben szabta meg az elbirtoklás idejét, a római jog a leghosszabb elbirtoklási idõt 40 évben rögzítette, és Angliában találtam egy 1832-es törvényt, amely 60 évet állapít meg az elbirtoklásra. Az elbirtoklás alatt természetesen nem a szûk értelemben vett jogi fogalmát értem ennek, hanem egy szélesebben vett politikai fogalmát - inkább analógiát. Megfontolandó e tekintetben David Hume-nak, a nagy brit moralistának az eszméje: "Valaki jogcíme egy tulajdoni tárgyhoz lehet ma bármilyen világos és bizonyos, homályos és kétes lesz 50 év múlva, még ha a tényeket, amelyekre alapíttatik, a legnagyobb bizonyossággal és biztonsággal lehet is igazolni. Ugyanazon tények ugyanis nem ugyanazzal a befolyással bírnak ilyen hosszú idõ múltán. A hosszú idõn át tartó birtoklás bármely dolog megszerzéséhez jogcímet ad." Mindezt Hume a tulajdon igazságos jellemvonásaként említi, olyanként, mint ami a békés együttélés záloga. Ami miatt ma Magyarországon a kommunista államosításokkal kapcsolatban egyáltalán fölmerül a tulajdoni rehabilitáció kérdése, ez éppen az, hogy az államosított javakhoz kapcsolódó igények még nem olyan régiek, hogy teljesen irracionálissá tegyék azok megvalósítását, ugyanakkor az elmúlt negyven esztendõ ahhoz már elég hosszú volt, hogy kellõen összekuszálja az egyes tulajdoni tárgyakhoz kapcsolódó és gyakran versengõ jogcímeket. Ha valaki a tulajdon szentségének alapjáról akarná igazolni a korábbi földtulajdonát, akkor annak azzal is szembe kellene néznie, hogy visszaigénylésénél a jogos szerzésen túl ma már azt is igazolni kellene, hogy valóban jogos tulajdonostól és jogszerûen szerzett, és hogy az elõd is így tette és így tovább. Ezt a középkor jogtudománya úgy nevezte, hogy az ördöngös bizonyítás - probatio diabolica -, abból a színjátékból vett példával, hogy az ördögnek bizonyítania kellett egy árva lélekrõl azt, hogy az õ hatalma alatt áll - természetesen reménytelenül. Hasonlóan reménytelen egy ilyen vállalkozás ma is. Egy '47-es kisgazdaság tulajdonosa, mint például az én anyai nagyapám, csak a földje egy részére és maximum két évre visszamenõleg tudta volna igazolni a jogos birtoklást, ugyanis a földosztás jogcíme nem felelt volna már meg a nemo plus iuris elvének. Azt is meg kell azonban jegyezni itt, amit nagyon gyakran elfelejtünk, hogy a '45-ös földosztás egy jóvátételt, illetve megváltást is belefogalmazott az ezzel foglalkozó szabályba. Megváltást kellett volna ugyanis tíz éven belül fizetni ezekért a földekért. Ez a megváltás akkoriban nem történt meg. A tulajdon egyik fõ társadalmi szerepe épp az, hogy biztosítani képes a stabilitást és a kiszámíthatóságot. Hogy ismét egy filozófust idézzek, egy osztrák-amerikai filozófust, Friedrich Hayeket, aki a tulajdonról így szólt: "A tulajdon az egyetlen megoldás, amit eddig kitaláltak arra, hogy az egyén szabadságát összhangba hozzák a konfliktus hiányával. A jog, szabadság és tulajdon elválaszthatatlan hármasságot képeznek." A tulajdonjog aktuális problémája az idõtényezõ miatt, az azóta eltelt hosszú idõ miatt ma a döntés határmezsgyéjén jelenik meg. A tulajdonjog és a jogszerûség elve nem hozható fel döntõ érvként a tulajdoni rehabilitáció és a kárpótlás elve mellett, mert a tulajdonjog eszméje legalább annyi érvet ad a kárpótlást tagadók részére, mint az ellenkezõknek. Az állásfoglalásnál a többi, tehát az igazságossági és gazdaságossági szempontok lesznek mérvadók, és nem a tulajdonjog. A FIDESZ parlamenti frakciója nevében - mind a kárpótlással kapcsolatos nézetünk, mind pedig a beterjesztett kárpótlási törvényjavaslattal kapcsolatos nézetünk miatt - azt kérjük képviselõtársainktól, hogy ne bocsássák részletes vitára ezt a javaslatot. Amennyiben ezt tennénk, akkor vállaljuk azt, hogy ehhez módosító indítványokat csak technikai jellegûeket teszünk, de nem kívánunk részt venni a törvényjavaslat részletes vitájában. Végezetül: ha többen hajlamosak lennének azt gondolni, hogy a tulajdonváltozás jelenlegi problémaköre annyira új dolog, hogy szinte megoldhatatlan morális dilemma elé állítja a kérdésben döntést hozókat, akkor jobb arra emlékezni, hogy Magyarország és az emberiség történetében ezek a dilemmák már számtalanszor felmerültek. Ennek a megoldására vonatkozó technikák gyakorlatias, jó és több évezred alatt kiállt találmánynak bizonyultak. Azt pedig már a régi görögök is tudták, hogy ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belelépni. Köszönöm a figyelmet. (Taps a FIDESZ soraiban.)

Homepage