ZSUPOS LAJOS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy az elõttem szóló Kállay képviselõtársam után én is megpróbáljam megvédeni a Demokrata Fórum, illetve a Kormány által beterjesztett törvényjavaslatot. És teszem ezt, mint egy olyan egyéni képviselõ, aki döntõen mezõgazdasági eredésû lakosság körébõl származik. Nevezetesen Balmazújváros, Hortobágy és Polgár térségérõl van szó. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy az eddigi felszólalások közül a koncepció jellemzõit alapvetõen három csoportba lehet sorolni. Elsõül mint legmarkánsabbat a Független Kisgazdapárt Torgyán József által képviselt reprivatizációs elméletét említeném; a második csoportba a FIDESZ Orbán Viktor által tálalt, senkinek semmit megfogalmazású álláspontját teszem, amelyhez igen közel áll szerintem az SZDSZ Tardos Márton által említett mindenki jogosult koncepciójú kárpótlási javaslata. A közelállóságot azért mondom, mert ismert állítás az, hogy aki mindenkinek ad, senkinek nem ad. Legalábbis a sértett szempontjából igaz. Engedjék meg, hogy tömören elmondjam a véleményemet a három koncepcióról az igazságosság és a kivitelezhetõség vonatkozásában. Én úgy gondolom, nem tévedek, ha a Torgyán úr által képviselt elméletre azt mondom, hogy igazságos, de nem kivitelezhetõ. Ezzel szemben az Orbán Viktor által elõadottak kivitelezhetõk, de nem igazságosak, míg a Tardos úr által megfogalmazottak szerintem sem nem igazságosak, sem nem kivitelezhetõek - legalábbis az én véleményem szerint. A Torgyán úr által kévpiselt teljes reparáció koncepciójának a megvalósítását nemcsak azért tartom lehetetlennek, mert az ország jelenlegi helyzete - ahogy azt a miniszteri expozéból hallottuk - nem teszi lehetõvé, de megvalósíthatatlan azért is, mert a károsultak köre felmérhetetlen, és a kár nagyságát még becsülni sem lehet. Engedjék meg, hogy néhány példát mondjak rá. Hogy lehet megállapítani a kárt, ahol a bolsevik elvekbõl következõen kiszoríttattak az iskolákról, az egyetemekrõl egy tulajdonosi réteg gyermekei, akik születésüknél fogva már másodrendû állampolgárokká váltak? De milyen kárpótlást adjunk azoknak a szakembereknek, akik nem voltak hajlandók egymást túllihegve dicsõíteni az elmúlt rendszert, és ezért örökös erkölcsi és nem kevés anyagi veszteséget szenvedtek? De lehetne példát mondani a sport területérõl is, az talán népszerû. Talán mindenki ismeri Papp Laci egykori történetét az elmaradt profi világbajnoki döntõrõl; és a többi élsportoló, akiktõl jól megérdemelt, zsíros profiszerzõdéseket tagadott meg a rendszer. És most nem ritkán szegényen, elesetten, magukra hagyva élnek. Úgy gondolom, bármennyire igazságos volna visszahelyezni minden károsultat eredeti tulajdonába, be kell látni, ez lehetetlen. Mert újabb igazságtalanságokat eredményezne. Azontúl a most alakuló társadalmi rendet alapjaiban ásná alá. Az Orbán Viktor által képviselt elmélet úgy gondolom, nagyrészt megfelel az általa képviselt korosztály szellemének. Õk nem élték át sem azt a korszakot, amikor ezek a tulajdonok így létrejöttek, és nem ismerhetik azt a kort sem, amikor megtörtént a megfosztás gyakorlatilag a tulajdontól. Ebbõl eredõen nem ismerhetik, hogy mibe került, milyen energiákat kellett befektetni azért az egy kataszteri hold föld megvásárlásáért, és hát azt sem, hogy mibe kerül az, amikor az embert a tulajdonától fosztják meg. Nem vetem természetesen a szemükre, nem tehetnek róla. Nem tudom elfogadni, bár logikusnak és ésszerûnek tartom a nézetüket, de szerintem nem igazságos. Nem tudom elfogadni az állampolgári jogon épülõ kárpótlási elméletet sem, amit Tardos Márton javasolt. A károsultak körének ilyen mértékû kiterjesztése abból az alapelvbõl indul ki, hogy a negyven év alatt mindenki sérült. Ha másként nem, azáltal, hogy a hatalom minden fillért, ami a létfenntartáson felül volt, elvett és újra elosztott. A megállapítás igazsága szerintem nem teljes. Az érvelés több szempontból is támadható. Elõször is úgy vélem, nem kell bizonygatnom, hogy voltak az évtizedeknek, ezeknek az évtizedeknek haszonélvezõi is. És nem is kevesen. Nemcsak azokra az apparátcsikokra gondolok, akik a bolsevik eszméktõl felvértezve hirdették a rendszer magasabbrendûségét, cserébe ezért hûbéri jogokat kaptak, hanem azokra is, akik rájátszottak a rendszer gyengéire, mialatt a hatalomnak hódoltak, és fennen hírdették az önmegtartóztatás nemes eszményét, keményen megsarcolták az egyre szegényedõ közös kasszát. Ezek az emberek harácsolásuk révén már felépítették a kommunizmust - legalábbis saját maguk számára. Továbbá az állampolgári jogon adott kárpótlás térítésmentes. Úgy gondolom, hogy az ingyen osztogatott kárpótlási jegyek nem érnék el a kívánt hatást, csupán a spekulációnak kedveznének. Azt hiszem, nem mondok újat azzal, ha azt mondom, hogy az ingyen, térítésmentesen kapott javakat az emberek nem tudják értékelni. Erre az elmúlt évtizedekben a példák sokasága volt. Az ajándék kárpótlási jegyekkel ugyan a privatizációt lehetne segíteni, de a volt tulajdonosok nem éreznék a kárpótlási szándékot, míg azok, akiknek tulajdona nem volt, legfeljebb váratlan ajándékot látnának benne. Támadható ez az érvelés, illetve ez a koncepció abból a szempontból is, hogy feltételezi, hogy a túlzott központosítás révén a mai állam rendelkezik azzal a vagyonnal, amit elvontak. Ez szerintem alapvetõ tévedés, mert nem számol azzal a mértéktelen pazarlással, ami az országban végbement. Csak épp érintõlegesen mondjam a beruházás területébõl: a nehézipar mértéktelen fejlesztése, Bõs-Nagymaros, Jamburg, eocénprogram - a sort lehetne folytatni a kiszolgáltatott, egyoldalú kereskedelemmel, a semmittévõ bürokratikus pártintézményekkel vagy a vendég- és vadászházak kiépített hálózatával. A többletelvonás ezekre szolgált fedezetül. Meg kell mondani nyíltan, hogy a központosított pénzeket részben az úgynevezett szocialista gazdaságpolitika feneketlen zsákja nyelte le, másrészt a hatalmat szolgáló bürokrata apparátus mohó étvágya emésztette el. Ezek után ezt a réteget még kárpótlásban is részesíteni - úgymond állampolgári jogon, ahogy ezt a koncepció mondja - nem lenne igazságos, azon túl, hogy reális számítások szerint kivihetetlen is. Fel kell tenni a kérdést: mi hát a törvényjavaslat célja? Én úgy fogalmaznám meg, hogy a gazdaság mûködõképességének megõrzése mellett részleges kárpótlást nyújtani a volt tulajdonosi körnek, illetve leszármazottainak, és ezen keresztül megnövelni e réteg lehetõségeit arra, hogy a társadalomban egykor elfoglalt helyüket és szerepüket visszaszerezhessék. Tekintettel a kárpótlás részleges voltára és szûkös körére, a magam részérõl csak azokat vonnám e körbe, akik a kár elszenvedésekor magyar állampolgárok voltak és állampolgárságukat azóta is fenntartották. Mint egyéni képviselõ választóim nagy többsége nevében is mondhatom, el tudják fogadni azt a tényt, hogy a föld vonatkozásában gyakorlatilag 98-99át úgyszólván, vagy 99ában hiánytalanul visszakapják az általuk elvett földet. Egyébként is a magyar ember, úgy gondolom, hozzászokott ahhoz a nehéz körülményekhez, ami évtizedek, de évszázadok óta ér bennünket. És azt hiszem, hogy az ember ebben az országban hozzászokott a veszteségekhez is - kénytelen volt. Ennek ellenére nem akar a magyar paraszt véres összetûzéseket, újabb atrocitásokat és legkevésbé patakokban folyó vért. Ha ezek az emberek méltányos kárpótlást kapnak a számukra elvesztett vagyonért, az elveszett vagyonrészt úgy tekintik, mint azt az árat, amit az új társadalmi rendért fizetnek. A közügyek iránt érdeklõdõ ember tudja és ismeri az ország jelenlegi helyzetét. Az emberek többsége érzi, hogy teljesítõképességük egy nagy betegségbõl épp lábadozó ember teljesítõképességéhez hasonlatos. A túlterhelés itt katasztrófaveszéllyel jár. Én úgy tapasztalom, az emberek türelmetlenül várják a kárpótlási törvényt, de ugyanakkor azt is elvárják tõlünk, hogy mielõbb teremtsünk olyan feltételeket az országban, hogy aki dolgozni akar, legyen az tulajdonos vagy tulajdon nélküli, dolgozhasson, munkája után legyen biztos megélhetése. Tisztelt Ház! Amikor kárpótlásról beszélünk, akkor a múltról szólunk. De a jövõ mindennél fontosabb. Ahhoz, hogy a mostani, az ország történelme során oly ritkán adódó lehetõséggel élni tudjunk, az átalakulás folyamatát tragikus veszteségek nélkül kell megérjük.Ehhez az szükséges, hogy reálisan vessünk számot erõinkkel, a cél érdekében energiánk java részét megõrizve a kibontakozást, a gazdasági válságból való kijutást kell segíteni. A múlt: a történelem. Visszacsinálni már nem lehet. A jövõ viszont a kezünkben van. Ha felelõsséggel cselekszünk, a velünk szimpatizálók segítsége sem marad el. Ha nem így teszünk, magunkra maradhatunk. Én azt hiszem, a Parlament józan többsége a törvényjavaslat koncepciójának elfogadása mellett szavaz, és a viták során a konstruktív módosításokkal a választópolgárok számára reális, józan alapokon nyugvó kárpótlási törvény születik. Köszönöm. (Taps.)