KÁLLAY KRISTÓF (független): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Kormány által benyújtott kárpótlással kapcsolatos törvénytervezettel három lényeges kérdésben tudok egyetérteni. Elõször is, aligha vitatható, hogy a jelenlegi tisztázatlan tulajdonviszonyok mind a hazai, mind a külföldi vállalkozókat elbizonytalanítják a privatizációbeli részvételtõl, hiszen nem tudhatják, mikor jelentkezik egy valamikori tulajdonos vagy örököse, aki "Mindent vissza!" jelszavát harsogók szaván felbuzdulva különféle jogos és jogtalan igényeket támaszthat. Tehát amíg nem rendezzük a tulajdonviszonyokat, addig nem indulhat meg a privatizáció, marad az állami tulajdon hatalmas túlsúlya - azaz minden marad a régiben, semmi változás nincsen. Másodszor: nekem is az az álláspontom, hogy amennyiben teljes körû és minden károsult számára egyformán végrehajtható reprivatizáció nem lehetséges, úgy más igazságos megoldás nincs, mint a mindenki számára azonos elven felépülõ kárpótlási rendszer. Nem hiszem, hogy bõvebb magyarázatot igényelne, hogy az állami tulajdonba vett, elkobzott vagy más módon a tulajdonos birtokából kikerült ingatlan és ingó vagyontárgyak jó része ma már eredeti állapotában a tulajdonos részére vissza nem adható, és annak - amennyiben egyáltalán még azonosítható - jelenlegi állapotában az elvételkori értéke nem határozható meg. Ilyen körülmények között pedig társadalmilag teremtene igazságtalan helyzetet egy olyan megoldás, mely szerint akinek szerencséje volt, azaz az elvett ingatlan változatlan állapotban megvan, az visszakapná természetben, míg a többiek egy nem teljes értékû kárpótlásban részesülnének csupán. Harmadszor pedig helyesnek tartom azt is, hogy a javaslat megpróbálja egyúttal földhöz juttatni azokat az embereket, akik feltehetõen a mezõgazdasághoz kötõdnek, várhatóan ebbõl kívánnak megélni egyéb lehetõség híján. Például ismerek olyan falut, ahol csak 1979-ben téeszesítettek. Itt több száz család számára frissek a sebek, melyekre a javaslat a jelenlegi formájában gyógyír lehet. Persze kérdés, hogy csak a helyben lakók ilyenek. Hiszen az ország lakosságának igen jelentõs része az elmúlt évtizedek során elhagyta korábbi lakóhelyét, elég, ha csak a szomszéd faluba költözött, a javaslat máris kizárja a kárpótlási jeggyel történõ földvásárlási lehetõségbõl, pedig az is lehet, hogy szemben jó néhány helybenlakóval, az illetõ már évek óta saját területen vagy éppen bérlõként mezõgazdasági termelésbõl tartja fenn családját. Ezért javaslom, hogy erre a körre is terjesszük ki a 14. §-ban leírt termõföldvételi lehetõséget. Téved viszont, aki azt hiszi, hogyha ez a törvény megszületik, mondjuk, két-három héten belül, akkor õ már a tavasszal a saját földjét mûvelheti. Aligha! Hiszen amíg a megyei kárrendezési hivatalok felállnak, itt bejelentik az igényeket és ezeket elbírálják, hónapok telnek el. Ebbõl tehát legföljebb õszi vetés lehet. Hogyan lehetne ezen segíteni? Az elmúlt hetekben választókörzetem majd+ minden településén járva tapasztaltam, hogy az önkormányzatokban és jó néhány termelõszövetkezet vezetésében megvan a készség arra, hogy azt az idõveszteséget, amelyet a Kormány a törvényjavaslat késedelmes benyújtásával okozott, helyrehozza. Ugyanis ezeken a helyeken már most megelõlegezik a törvény hatályba lépését, mondván: a tavaszi munkát már most el kell kezdeni, elõbb-utóbb biztos lesz valamilyen törvény, ami alapján majd õsszel korrigálni lehet a mostani megegyezést; aki többet kapott, mint járna neki, az kifizeti a bérletet, aki kevesebbet, az pedig õsztõl megkaphatja a teljes járandóságát. Tehát van lehetõség az értelmes megegyezésre, mert az erõszakos földfoglalások és azok támogatása csak a falusi lakosság megosztására és egymás elleni felbújtására vezethet. Igen csúnya példa erre az újfehértói földfoglalás, amit még a helyi Független Kisgazdapárt sem támogatott, ahol olyan ember is mért ki magának földet, akinek - illetve felmenõinek - korábban sohasem volt. Ezek után viszont el kell mondanom, igencsak csodálkozom azokon a képviselõkön, különösen, akik a kormánypártok padsoraiban ülnek, hogy ezt a javaslatot, amely voltaképpen a tulajdonviszonyokat kívánja rendezni, újabb és újabb tetemes költségkihatású igényekkel bombázzák. Nincs kétségem afelõl, hogy akik megjárták az ÁVO pincéit, a különbözõ börtönöket, vagy éppen hosszabb-rövidebb ideig a nagy testvér vendégszeretetét élvezték, igazságtalanságokat szenvedtek. De itt például felsorolhatjuk azokat is, akiket csak kitelepítettek, elbocsátottak állásukból. Meddig menjünk el? Akit +56-os szereplése miatt kirúgtak az orvosi egyetemrõl és segédmunkásként él azóta is, most mivel kárpótoljuk? Kapjon orvosi diplomát? Ugye, ez azért túlzás. Mennyi kárpótlást kapjon, aki tíz évet töltött hadifogságban, s mennyit, akit csak nem szeretett a fõnöke és mindig kihagyta a fizetésemelésbõl, a prémiumokból? Van-e erre mércénk? Visszaadhatjuk-e azokat a hónapokat, éveket, évtizedeket néhány forinttal? A válaszom: Nem! S mielõtt valaki még legyintene s azt mondaná, könnyû nekem itt beszélni harmincéves fejjel, ez igaz. De az is igaz, hogy családom révén - hiszen olyan birtokkal, kastéllyal rendelkeztünk - a reprivatizációval, illetve az egyéb, nem vagyoni károkért történõ kártérítéssel igencsak jól járnék. De én tisztában vagyok azzal, hogy mit bír el még ez az ország, szabad-e még újabb számlákat benyújtani. És úgy látom, hogy éppen azok, akiket közvetlenül vagy közvetve a legtöbb kár ért az elmúlt közel félévszázad alatt, vágynak a legkevésbé valamiféle revansra, sokkal inkább tesznek - és már eddig is tettek - azért, hogy az ország sorsa egy kicsit jobbra forduljon. S itt megjegyzem, elõrevetítve a remélem hamarosan tárgyalandó egyházi vagyonoknál az egyházak is a nemzet érdekeit tartják elsõsorban szem elõtt. Amely szemléletmód az egyházakat nem pártokká teszi, hanem a krisztusi gondolkodást tükrözné, amellyel az újra misszionalizálandó Európa számára hazánk ennyi hányattatás után is példát mutathatna. Nem értem, hol voltak azok decemberben - amikor az idei költségvetést tárgyaltuk -, akik most további terheket rónának a költségvetésre és ezáltal mindnyájunkra. Vagy úgy gondolják, mi csak szavazzuk meg, a többi legyen a pénzügyminiszter úr gondja. Végül is egy lehetõsége neki is van: felhívja a Nemzeti Bankot, hogy a következõ hetekben kibocsátandó új 5000 forintosból ugyan nyomtassanak még néhány százezer darabbal többet. Hogy ez mit jelentene, nem hiszem, hogy ebben a Házban valaki még ne tudná. De ha mégsem, egy szó a válasz, ami i-betûvel kezdõdik. Mindezek után furcsa helyzetben vagyok, a kormánykoalícióbeli képviselõkkel szemben független képviselõ létemre nekem kell védenem a Kormány által benyújtott elõterjesztés egyes részeit. De úgy gondolom, minket nem azért választottak, hogy a múlton elmélkedjünk, hanem hogy a jelen lehetõségeit megragadva utat nyissunk Európa felé, egy remélhetõleg szerencsésebb jövõ felé. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)