VASS ISTVÁN (SZDSZ): Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt hittem, hogy ma már nem kerülök sorra, ezért egy kicsit váratlanul ért a lehetõség, amit ismételten köszönök. Felszólalásomat azzal a megállapítással kezdem, hogy a szocialista gazdasági rend összeomlásával megszûntek azok a káros folyamatok, amelyeknek hatásai az ország jelenlegi súlyos gazdasági helyzetét eredményezték. A hatalom újabb birtokosainak lehetõsége nyílt a gazdasági átalakításra, amely mindenekelõtt három fontos tényezõn kellene hogy alapuljon: az államosítás lebontásán, a tulajdonviszonyok rendezésén és a gazdasági igazságtételen. Nagyon sajnálatosnak tartom azt, hogy a Kormány mind ez ideig nem tudott mit kezdeni ezzel a lehetõséggel. Sokáig és indokolatlanul késlekedett a gazdasági rendszerváltás irányába való lépések megtételével. Az Antall-kabinet által most beterjesztett kárpótlási törvényjavaslat viszont csak akkor lenne elfogadható, ha a mai valóságból, vagyis a népköztársaság örökségeként ránk omlott súlyos helyzet alapos ismeretébõl indulna ki. És habár szûkös lehetõségekbõl álló, de mégiscsak létezõ kiút távlati stratégiájába ágyazva egyszerre több célt is szolgálna. Az a tény, hogy nem készült kifejezetten a kárpótlási törvény megalapozását szolgáló, a Kormány által kezdeményezett szakszerû felmérés az állami vagyon nagyságáról, értékérõl, összetételérõl, az államosított vagyonról, valamint a valóságos kárpótlási igényekrõl, arra utal, hogy a Kormány nem lehet igazán tisztában a kiindulási helyzetet jelentõ mai viszonyokkal. Mindez azt eredményezi, hogy a legkülönbözõbb adatok forognak a köztudatban a KSH adataitól kezdve a Kupa Mihály pénzügyminiszter úr által e Házban is említett számszerûségekig, amelyeknek a magam részérõl nem tudok hitelt adni. Csak egyetlen példát hozva: a KSH szerint az összállami vagyon 2330-8600 milliárd forint, Kupa Mihály miniszter úr a plénum elõtt ezen állami vagyonról kezdett volna beszélni, de végül csak az állami vállalatok vagyonát emelte ki, amit 1800 milliárd forintban határozott meg, kijelentve, hogy ez könyv szerinti érték és teljesen bizonytalan. Ez a bizonytalanság, valamint az ebbõl adódó tévedések lehetõsége véleményem szerint fennáll. A kormányzat helyzetismeretének hiányosságára vall az is, hogy túlságosan szûk kört és túl egysíkúan kíván kárpótolni az érdekeltek közül. Nem veszi figyelembe az esetek sokféleségét, amelyek olykor más és más megoldást igényelnek. Saját véleményem szerint valóságos igény van a direkt reprivatizálásra is. Ennek figyelmen kívül hagyása helyett a kárpótlást a reprivatizáció és a privatizáció összehangolásával lehetne igazán jól megoldani. (Taps.) Ahol erre van lehetõség, ott a birtokba való visszahelyezés lenne az egyedüli elfogadható módszer a volt tulajdonosok számára. Ahol nincs, ott jelenthet megfelelõ megoldást e kárpótlási jegy. (Taps középen és a jobb szélen.) Ezek után arról az általam legfontosabbnak tartott két célról szólnék, amelyet szerintem a kárpótlási törvénynek mindenféleképpen szolgálnia kellene. Az egyik cél a kisemmizettek kárpótlása, a gazdasági igazságtétel. A másik a gazdasági rendszerváltáshoz nélkülözhetetlen alaphelyzet megteremtése, a privatizáció elõsegítése. Véleményem szerint a Kormány törvényjavaslata sajnálatos módon egyik célt sem szolgálja megfelelõen. A jogos kárpótlásra igényt tartóknak talán valóban a legsértettebb rétegét jelentik a kifosztott egykori tulajdonosok: a földjétõl megfosztott parasztság, a munkával szerzett tulajdonából kisemmizett polgárság. Ám rajtuk kívül szenvedõje, kisemmizettje volt az úgynevezett szocialista rendszernek a hatalomnak kiszolgáltatott minden egyes állampolgár. A hazánkat megszállva tartó idegen uralmat még hanyatlásában is kiszolgáló felelõtlen, hatalommániás vezetõink az egész nemzetgazdaságot tönkretéve, az országot a végletekig eladósítva egy ideig-óráig tartó látszatjólétet biztosítva becsapták az egész magyar népet, majd amikor minden összeomlott mint a kártyavár, elsomfordáltak a békés rendszerváltás közepette (taps a középen és a jobb szélen) ránk hagyva a fejünkre omlott nyomorúságot. Nagy kár, hogy büntetlenül elsomfordálhattak. Nagyon nagy hiba, hogy miközben a kormánypártok szónokai részérõl vad kommunistaellenes kirohanásoknak lehettünk tanúi, a törvényes felelõsségre vonást a Kormány elmulasztotta, és jóformán végérvényesen lehetetlenné tette az amnesztiatörvénnyel. (Taps középen és a jobb szélen.) Most egy újabb lehetõség kínálkozik a Kormány számára, amit jóvátehetetlen bûn lenne elmulasztani. A kárpótlási törvény megalkotásánál nem kellene szokás szerint lesöpörni az asztalról a különbözõ ellenzéki indítványokat, hanem minden szakértõi véleményt figyelembe véve olyan jogszabályt kellene alkotni, amely nemcsak a 700 000-1 000 000 volt tulajdonost, de minden magyar embert kárpótolna azért, amit elérhetett volna, de nem ért el, mert a szocialista rendszer nem nyújtott rá valós lehetõséget. Mindazért a saját magukat is kizsákmányoló sok-sok túlmunkáért, amit sokuk számára elérhetetlen jogos emberi igényeikért voltak kénytelenek végezni, ám aminek nyereségét a múlt rendszer vezetõi és kiszolgálói az utolsó fillérig mind elherdálták. Egy ilyen állampolgári jogon járó kárpótlásra van valódi lehetõség. Az ilyen, széles tömegekre alkalmazott tulajdonhoz juttatásnak, amelyet a Szabad Demokrata képviselõcsoport szakértõi kidolgoztak, ami korántsem valamiféle népi részvényszocializmust jelent és nem is általános érvényû egyedüli tulajdonhoz jutási lehetõség, a gazdasági fejlõdés megalapozásának szempontjából is döntõ jelentõsége van. Nem hiszem, hogy megkérdõjelezhetõ az az állítás, miszerint a privatizációhoz nélkülözhetetlen és hiányzó hazai tõkeerõ a széles tömegek kárpótlásával, megfelelõ szabályozás és garanciák segítségével megteremthetõ. Nem hiszem, hogy kétségbe vonható az, hogy a munkavállalók, a bérbõl, fizetésbõl élõk csakis akkor éreznék a maguk ügyének is a privatizációt, ha abba õk is be lennének vonva, ha a mûködõképtelen állami tulajdon lebontásakor õk is tulajdonossá válhatnának akár olyan módon, hogy több személy, több család állna össze, és közösen vállalkoznának, fektetnék be a viszonylag szerény, de mégis használható összegeket, amelyekhez a Szabad Demokraták javaslata szerint juthatnának. Nem hiszem, hogy másik, gyors lehetõséget tud valaki kínálni arra, hogy még a privatizáció beindulása elõtt megfelelõ számban születhessenek meg az új tulajdonosok, akik vállalkozásaikkal meghatározó módon járulhatnának hozzá a gazdasági fejlõdéshez. Véleményem szerint a jelen pillanatban erre, újabb idõkésedelem nélkül, az egyetlen mód a kárpótlási törvényen belül kínálkozik. Azt, hogy a múlt rendszer károkozóival szemben alkalmazzunk-e itt diszkriminációt, és azt milyen módon tegyük, tárgyalásokon el lehet dönteni. A Szabad Demokraták viszont azt tartják, hogy a társadalom egészének meg kell adni a tulajdonossá válás lehetõségét, ki-ki éljen a lehetõséggel képességei, tehetsége szerint. Ezzel éreztetni lehetne a nehéz, kilátástalan helyzetben lévõ tömegekkel, hogy itt minden valóban az õ érdekükben történik, és mégis van elõttük reményt adó perspektíva. Ez lenne a kárpótlási törvény elfogadható eredménye, ami a társadalmi megbékélést és a gazdasági megújulást egyaránt lehetõvé tenné. Ahogy viszont hallgattam a mai napon elhangzott vitát és a teljesen antagonisztikus különbözõ véleményeket, aminek összehangolására a magam részérõl ilyen módon alig-alig látok lehetõséget, az a véleményem, hogy legjobb lenne, ha a Kormány visszavonná ezt a törvényjavaslatot, és egy hatpárti egyeztetõ megbeszéléseken valamilyen módon olyan egységes formába öntenék, ami vitatható lenne ezen a plénumon, és rövid idõn belül eredményre vezethetne. Ez a saját véleményem, ezt nem egyeztettem senkivel, ezt csak úgy mondom mint egy képviselõ önök közül, aki végig- ülte ezt a vitát, és nagyon kevés reményt lát arra, hogy az ilyen módon dûlõre menjen. Köszönöm. (Taps.)