DR. SUCHMAN TAMÁS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Tisztes korú és ügyérõl, elkötelezettségérõl határozottan szóló képviselõtársam után errõl az oldalról elég nehéz lesz folytatni. Néha úgy érzem, hogy ez a vita már nem szakmai, nem egy törvény elõkészítése, hanem cinikus politikai vitává fajul. Megmondom õszintén, tekintettel arra, hogy falusi környezetbõl származom, és a családomban mindenki gazdálkodó az apámtól az apósomig, rendkívüli módon sajnálom, hogy erre egyáltalán ilyen módon kerül sor, hogy a kárpótlás és a tulajdoni viszonyok rendezése földkérdéssé degradálódik. Úgy érzem, a politikai játszmában néha nem megalapozottan lettek olyan elemek bevonva, amelyek következményei most itt egy parlamenti huzavonával szinte kilátástalan útvesztõbe torkollnak. Ebben a vitában vagy ebben a vitamenetben úgy tûnik, sokszor nem tudunk eltekinteni attól, hogy ne az elõterjesztéshez szóljunk, hanem az elõttünk szólóhoz, vagy a korábban szólóknak a véleményéhez szeretnénk csatlakozni. Nem negatív értelemben, pozitív értelemben a ma már egyszer idézett Szabó Iván-féle hozzászóláshoz szeretnék csatlakozni, és abban is egy elemhez csupán, a "társadalmi szerzõdésekhez". Úgy gondolom, Rousseau óta és a Politikai intézményrendszerek címû mûvének megjelenése óta jó néhány száz év telt el, és kevés feltétel valósult meg ma a XX. században mindazokból a viszonyokból, amelyekrõl Rousseau szólt, azonban ha ezek a gondolatok a "társadalmi szerzõdés", a forradalom bibliája tudtak lenni, néhány elemére szeretnék visszatérni. Aktuális ez a visszatérés, nemcsak azért, mert Szabó Iván képviselõtársam is szólt róla, de van egy filozófus képviselõtársunk, aki többször s nemrégiben is szólt a társadalmi szerzõdésnek a szükségességérõl. Képviselõtársam feltevése egy újfajta társadalmi szerzõdés megkötésérõl ürügyet szolgáltat többfajta gondolatmenetnek a kifejtésére. Én néhánnyal szeretnék most megpróbálkozni. Azért is van szükség egy új társadalmi szerzõdésre, mert bízom benne, hogy az végre konszenzus alapján, a társadalom teljességének a bevonásával történik meg. Tehát önként kötött és önként vállalt szerzõdés. Ezzel szemben, ha vizsgáljuk a társadalmi reálfolyamatokat, mondjuk a Parlamentben, amióta ez a törvénykezési huzavona folyik, a következõ érdekes helyzet áll elénk. Az elõterjesztõ koalíció - s errõl ma már többször volt szó, ezért nem húznám vele az idõt - a legteljesebb ellentmondásban van önmagán belül. Furcsa. Ugyanakkor elhangzik egy olyan miniszterelnöki nyilatkozat, hogy a Kisgazdapárt meg fogja szavazni a kárpótlást, hisz egyetlen lehetõsége, hogy választási ígéreteit betartsa. Ezen is elgondolkodtam. Akkor miért folyik ez a hosszúra nyúlt vita, és miért vannak ezek a szenvedélyes érvek, mint ahogy ma már itt elhangzott, ha minden elõre le van játszva. A másik. A Kisgazdapárt úgy érzem, radikalizálódott ezen az úton, és elszántsága tiszteletre méltó ugyan, de néha földön vagy földdel fogható jogszerûségét vitatja ilyenkor az ember. Az ellenzék vagy meghaladja a kárpótlást, vagy elutasítja, vagy feltételekhez köti annak elutasítását. Úgy érzem azonban, ha vizsgáljuk a társadalmi reálfolyamatokat a Parlamenten kívül is, hogy a társadalom is megosztott, ugyanúgy legalább, mint a parlamenti pártok, és kérem, ezen el kellene gondolkodni. Én tehát a kérdés felvetését tartom elhibázottnak, mert elõször is - nem visszaismételve kisgazda képviselõtársam gondolatait - nem került meghatározásra a privatizáció helye a gazdasági reformfolyamatban. Nem lett vázolva a reformfolyamatnak a közgazdasági megalapozottsága. Vázolva sem lett. Téves a meghatározása a tulajdonviszonyok rendezése tekintetében, és ennek összevetése is téves a kárpótlási igényekkel. A kárpótlással kényszerpályára szorul a privatizáció, fõleg, ha az reprivatizációs elemekkel keveredik. Nem világos a tulajdonviszonyokon belül a privatizáció aránya, és vitás a bevezetés sebessége is. A privatizációt meg lehet kérem valósítani. Kárpótlási jegyet is lehet kiadni, de a valós értékelést biztosító ár- és versenypiacok nem jönnek létre önmaguktól. Nem történt meg az állami vagyon piaci értéken történõ számbavétele. A Kisgazdapárt szakértõkre hivatkozott, amikor ellentmondás merült fel, majdnem négyszeres a pénzügyminiszter úr értékelése és a Kisgazdapárt szakértõinek értékelése között. Úgy érzem, ez egy újabb kényszerpálya. Én nem a gazdasági folyamatok lassú átszövését szorgalmazom, csak ezeket a lépéseket kárhoztatom. A privatizációs elõkészletek magasabb fokán némi elõrelátásunk, betekintésünk lehetne az egész folyamatba. Szeretném javasolni, hogy ne haladjuk meg lehetõségeinket, mert ez egy veszélyes út. Egy gondolattal visszatérnék a társadalmi szerzõdésekre. Szerzõdni annyi, mint feltételekkel hozni áldozatot, nemcsak adni, kapni is kell. Ha most újra kitekintek a társadalomba, akkor az a kép tárul elébünk, hogy akinek tegnap nem volt, annak ma sem lesz, a nincstelen pedig nemhogy kapni nem fog, de továbbiakban is fizetni. Azt hiszem, az eddig elmondottakkal pont azt a képtelenséget hoztam össze, mint ami a kárpótlási törvény eddigi vitájában elhangzott, tehát majdnemhogy tévúton járunk. Mi ebbõl a megoldás? Három dolgot szeretnék említeni. Az elsõ. Helyes volna, ha a kárpótlás biztosítását, ha egyáltalán ennél az elvnél megmaradunk, egy stabil gazdasággal rendelkezõ állam elemi kötelezettségévé tennénk. De hol van a stabil gazdaság? Hát mindazoknak a folyamatoknak az elõkészítettsége után, a nemzet, a Parlament, a Kormány, a pártok fáradságot nem kímélõ munkájával néhány év alatt kerülhetnének olyan helyzetbe, hogy volna mibõl kárpótolni. Kötelezettsége lenne ez az államnak azért is, mert akkor már magángazdaságokon alapul. Én elhibázottnak tartanám, ha ez az egész magángazdaság, a reformfolyamat archeológiai kutatásokra és leletekre épülne, és nem pedig a XX. századi Európa közgazdasági valóságán, gyakorlatán és elméletén alapozódna meg. Úgy gondolom, csak egy ilyen ország, csak egy ilyen állam adhat kárpótlást a tönkretett egzisztenciákért, vagy az ifjúságnak az elrabolt jövõjéért, vagy az elvett vagyonokért. A kárpótlásnak általánosnak és egyenlõnek kellene lenni. ma már fölmerült Wekler képviselõtársam, a múlt heti ülésen Szauter képviselõtársam elõadásában, hogy ez a törvény nem általános és nem egyenlõ, mert például a németség kárpótlását nem oldja meg. Én is felvetnék egy másik ilyen meg nem oldást, amit a 21. § valamikor 3-4 évre sorol tovább, ez pedig a magyar zsidóságnak a kárpótlása. Azt hiszem, ha a társadalmi szerzõdés gondolatát, az egész intézményrendszer igazságosságát alaptételként fogadjuk el, akkor a magyar demokrácia hagyományaira - ha másra nem - legalább hagyatkozni kell. 1945. november 4-én, a megválasztott Magyar Nemzetgyûlés történelmi értékû állásfoglalást tett a zsidóság kártalanításáról. Az 1946. évi 25. törvénycikk a magyar zsidóság megbélyegzésének és következményeinek enyhítésérõl törvényt alkotott, és mindezekre a figyelmet dr. Antall József, a Semmelweis Orvostudományi Múzeum, Könyvtár és Levéltár fõigazgatója hívta fel, és kommentárt fûzött ezekhez a törvényekhez. Levelében azt írja, számos tanulmány, elõadás foglalkozott a magyar zsidóság II. világháború alatti elszenvedett üldöztetésével, jogtalansággal, embertelenséggel. Ezért is fogadta nagy taps Tornai József felszólalását a Magyar Demokrata Fórum országos gyûlésén, közölte a Magyar Nemzet, és nem sorolom tovább. Annyit szeretnék mondani, nem lehet úgy törvényt alkotni, hogy népek, népcsoportok, rétegek kimaradjanak a kártalanításból. Nem lehet úgy törvényt alkotni, hogy van, aki visszakapja majdnem mindenét, más meg nem kap semmit sem; nem lehet úgy törvényt alkotni és jövõt meghatározni, hogy mások fizessenek egy mások által elkövetett igazságtalanságért. A magam részérõl úgy érzem, az egész nemzetet kell kárpótolni, nem 20 ezer forintos bonokkal, nem kárpótlási jegyekkel, hanem azzal, amirõl bevezetõben szóltam: egy valamennyiünk által kívánatosnak tartott, gazdaságában is olyan rendszert kell megalapozni és felépíteni, amely közelít a jóléti társadalmak felé, és akkor a kárpótlás automatikusan megvalósul. Köszönöm figyelmüket.