CSÉFALVAY GYULA (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! A kárpótlási törvényt többször is áttanulmányoztam és megmondom õszintén, elkeserített. Nem erre számítottam. Azt gondoltam, hogy majd a földtörvény fog elõkerülni, azt fogjuk tárgyalni, mivel a múlt év nyarán a kormányzó párt a Normafánál három napon keresztül közös tanácskozást tartott, és ott a földtörvénynek a tervezetét vitattuk frakcióüléseken, illetve szekcióüléseken, míg végül is úgy átfésültük ezt a tervezetet, hogy meg tudott egyezni a három párt, és mint teljesen egyezõ valamit, amiben konszenzusra jutottunk, aláírt. (Kisgazdapárt padsoraiban taps.) Arra számítottam, hogy most ezt fogjuk megtárgyalni. Ez azonban elmaradt, és egyszer csak arról szereztünk tudomást, hogy Kiskunmajsán van egy tanácskozás, ahol elõjöttek ezzel a kártalanítási tervezettel. Ez teljesen idegen tõlem. Saját véleményemre szorítkozom, és errõl akarok véleményt mondani. A választási küzdelemben mindegyik párt gondolom, meghirdette, hogy a 40 éves sérelmeket orvosolni fogjuk, akit anyagi vagy erkölcsi sérelem ért, azt helyére kell majd tenni. Elérkezett az idõ, rajtunk a sor, hogy ezt meg is tegyük. Akinek elvették a vagyonát - legyen az termõföld vagy bármilyen más vagyon, az károsult, kárvallott, és ott nem lehet kárpótlással megoldani ezt a dolgot, méghozzá olyan kárpótlási tervezettel, ami degresszív, vagyis meg van dézsmálva az a tulajdon, amit majd visszaadunk, visszajuttatunk. Vakaródzás, hogy nem reprivatizáció ez, hanem adunk kárpótlási jegyet, és ezzel megveheted a saját tulajdonodat. Ilyen szembekötõsdi játék, ki elõl bújócskázunk, hogy ezt így kell megoldani, nem lehet visszaadni azt a tulajdont, amit elvettek tõle. Nekem az a véleményem, hogy az a tulajdon, ami fellelhetõ, ami megvan, aminek a tulajdonságában lényeges változás nem történt, azt vissza kell adni. (A KDNP és az FKgP padsoraiban taps.) Más elbírálás alá kerül az a tulajdon, ami már változáson ment keresztül, lebontották azt az épületet, nincs meg, ott jöhet szóba az a kártalanítási jegy, amit mi kárpótlási jegynek nevezünk. Ezt inkább kártalanítási jegynek nevezném el, magát a törvénytervezetet is szívesebben olvasnám úgy, hogy kártalanítási törvénytervezet. A tulajdon elvételekor keletkezett kár az nemcsak az az értékbeli kár, ami jelentkezik tényleg pénzértékben, hanem az a kár is, ami a kárt szenvedett egyénnek az egzisztenciájában bekövetkezett. Nemcsak az, hogy elvették a gazdaságát, vagyonát, mert ezzel foglalkozott, ez volt az élettere, ebbõl élt, foglalkozás nélkül maradt. Én emlékszem az államosításokra az 50-es évek elején, amikor a kis üzleteket is államosították. Az egyik hentesüzletben történt meg, hogy az idõs vezetõ kinézte a legélelmesebb legényét, hogy annak átadja az üzletét, az pénzt spórolt össze, kölcsönöket szedett fel, hogy õ fogja átvenni az üzletet. Át is vette, és közbejött az államosítás. Valaki, egy jóakaró elõreszaladt a hentesnek megsúgni, jönnek az államosítók, éppen útban vannak ide. A hentes az udvaron hátul egy üstben keverte a zsírszalonnát, ami ott sült, és mikor hallotta a hírt, hogy jönnek az államosítók, megmarkolta az üstöt, kiemelte a katlanból, és szaladt vele hátra, hogy valahova elrejtse. Ott meg beleütközött két rendõrbe, azok meg hátulról jöttek. Ennyire vigyáztak, hogy még csak ezt se tudja elrejteni. Megmaradt neki a kölcsöne, amit vissza kellett fizetnie. Mindene elúszott: a foglalkozása, ha hentes volt, tovább nem foglalkozhatott vele. Elmehetett napszámosnak vagy segédmunkásnak. Hány ember volt olyan, akinek a diplomáját is elvették. Igen Tisztelt Fiatal Barátaim! Mit szólnának ahhoz, ha a mérnök, orvos, tanár diplomáját most elvennék? Mit kezdenének? Micsoda kárvallott volt az ,akinek az egzisztenciája is derékba tört, odalett. Szakmát kellett tanulni, vagy elmehetett segédmunkásnak. Akinek elvették a földjét, az nem tudott önállóan gazdálkodni. Azoknak, akik szeretnének újból gazdálkodni, az õseik foglalkozását folytatni, azoknak ezt igenis lehetõvé kell tenni. Vissza kell adni a földet az õsei foglalkozását folytatni akaró parasztoknak. Úgy gondolom, hogy itt legyen egy felsõ határ, hiszen a kárpótlási törvénytervezetben ötmillió forint van meghatározva. (Közbeszólás: Van rá egyezség!) Nem azt mondom, hogy ez több legyen, de ha ennyit határozunk meg, ez degresszió nélkül legyen. Teljes egészében vissza kell adni azt a vagyont ötmillió forintig, amirõl beszélünk. (Taps a Kisgazdapárt soraiból.) A parasztságra kell bízni azt, hogy milyen formában akar gazdálkodni, szövetezetben vagy egyénileg. Sokat beszélgettünk arról, hogy ha most kiveszi a termelõszövetkezetbõl a földjét, akkor probléma lesz a termeléssel, mert aki kiveszi, annak nincs eszköze, amivel megmûvelje, és esetleg élelmiszerhiány is lesz. Én ettõl nem félek. Emlékszem arra, hogy 1974-ben, amikor a XI. pártkongresszuson elhatározták, hogy a háztáji gazdaságot segíteni kell, nem elsorvasztani, akkor egy értekezleten egy tsz-elnök megkérdezte, hogy most akkor mi legyen. Akkor a tsz-szövetség úgy foglalt állást, hogy az az irányvonal, hogy a háztájit támogatni kell. Olyan gyorsan föllendült a háztáji gazdaság, szaporodtak a gyümölcsöskertek, azokon a kis területeken termelték azokat a kulturákat, amik munkaigényesek, és igen sok embernek az az egy hold föld igen komoly megélhetést jelentett. Ez volt második gazdaság, de ez volt a fõ jövedelmi forrása azoknak, akik ezzel foglalkoztak. Nagyon sok emberrõl tudom, hogyha más lehetõsége nem volt, akkor állattenyésztéssel kezdett foglalkozni. Emlékszem arra, hogy én magam írtam levelet a minisztériumba, hogy ezeknek az embereknek legyen sztk-viszonyuk. Példának vettem azt, hogy egyes gyárak bedolgozókat alkamaznak, kiviszik a házhoz a megvarrni való ruhát, és akkor azt elszámolták munkaviszonynak. Sikerült megoldani, hogy kihelyezte a szövetkezet az állatállományt a taghoz, ellátta takarmánnyal és munkaidõt számolt el. Sokan mentek így nyugdíjba a mi vidékünkön. A tulajdonban bekövetkezett károsodások vonatkozásában azt is nézzük, hogy hogyan lesz tovább, a földdel hogyan fognak boldogulni. A tulajdont kellene az elsõ helyre tennünk. Az érdekli az embereket, hogy az õ tulajdona megvan-e, rendelkezhet-e a tulajdonával. Ha tulajdona megvan, akkor adhassa el, adhassa bérbe. Ha valaki nem lakik azon területen, ahol volt vagy van az ingatlana, az ne legyen korlátozó ok. Hányan vannak, akiknek a Balatonon van telkük, és odajárnak mûvelni, vagy a másik község területén volt százholdas szántóföldje, és ott végezte a termelést, mert közelebb nem tudott hozzájutni földhöz. Kik azok a kis egzisztenciák, akik kárvallottjai, ennek tömegében áldozatai lettek, a jobbágyfölszabadítás során, amikor a földhözkötési jog megszületett, akkor cselédnek, napszámosnak mentek el, pénzt spóroltak össze, hogy vegyenek egy hold földet, majd így szaporodott föl és differenciálódott a parasztság. A jobbágyságból lettek jómódú gazdák. Ha most ezek visszakaphatják, õk lesznek az igazi vállalkozók. Õk a sajátjukkal fognak vállalkozni. Milyen az a privatizáció, amikor a máséval vállalkozik valaki? Nem tudom, hogyan választják majd ki, hogy ki alkalmas vállalkozónak. Nemrégen a Hírháttér mûsorában a Vagyonügynökség képviselõje, amikor megkérdezték tõle, hogy hogyan állnak a privatizációval, azt mondta, hogy 8ál tartunk, ami elõ van irányozva. A pénzügyminiszter úr pedig elõtte 10 nappal nyilatkozott egy föltett kérdésre, és azt mondta, hogy a privatizációból még egy vasat sem látott. Hát akkor nem tudom, hogy ez a pénz hova tûnik el. Az igazi vállalkozó az, aki a sajátjával vállalkozik. Arra vigyáz, hogy el ne vesszen. Ahhoz igyekszik hozzátenni, a legnagyobb lelkiismerettel fog vele foglalkozni. A földkérdés nem új dolog. Dénes János képviselõtársam azt mondja, hogy az I. világháború elõtt és után is téma volt a földkérdés. Abban az idõben, amikor 7-8 évtizeddel ezelõtt még nem volt titkos választójog, és azok a kiváltságok ültek a parlamentben, az akkor mágnás urak, akik kisajátították maguknak a jogot, hogy csak õk irányíthassák az országot, nagy nehezen beverekedte magát három parasztember a Parlamentbe, élükön Nagyatádi Szabó Istvánnal. Az történt, hogy a Parlament szünetében a folyosón beszélgetett a három csizmás paraszt, és két dölyfös úr arra ment. Az egyik, hogy nagyobb nyomatékot adjon megvetésének, föltette monokliját, és azt mondta a másiknak Nagyatádira mutatva: Mondd kérlek, ez a béres mit keres itt? Hát Nagyatádit szíven szúrta ez a megalázás. Nem maradt adós, és azt mondta a mellette álló paraszt képviselõnek: Mondd meg öcsém azoknak az uraknak, ahol ennyi ökör van, ott szükség van egy béresre is! (Derültség.) Kedves Képviselõtásaim! Ennek már 7-8 évtizede. Azóta titkos választójog van, és nincsenek azok az urak ebben a Parlamentben. Nincsenek itt már csizmás parasztok sem. Nincsenek béresek és nincsenek ökrök. De megmaradt, ami nagyon aktuális: a földkérdés. Ennek a megoldása igen nagy érdeklõdést váltott ki a lakosság körében. Amerre megyek, mindenütt azt kérdezik, hogy mondd meg, lesz már valami, történik valami ezzel a földkérdéssel. Én biztatom õket, hogy reméljük, el fogunk oda jutni. Igaz, hogy hosszú út áll addig még elõttünk, de reméljük, hogy meglesz. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps jobbról és középrõl.)