DR. HORVÁTH LÁSZLÓ (FKgP): Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Elnök Úr! Úgy tûnik, hogy elnök úrnak az elõzõ felhívása megfogant, az elõttem lévõ hozzászólók röviden és lényeget érintõen beszéltek. Mégis engedje meg nekem, hogy tekintettel arra, hogy ahhoz a csoporthoz tartozom, akik valóban több évtizedre szeretnék megalkotni ezt a törvényt, és jól, a gondolatom rögzítve legyen ebben a Házban, és ha esetleg ismételve is, de teljes egészében szerepelhessek. Kedves Barátaim! Amikor kezembe került e törvényjavaslat, és felszólalásra készültem, elgondolkodtam azon, hogy tudunk közös nevezõre jutni, hogy tudjuk összeegyeztetni pártom és a tisztelt Ház elgondolását, amikor olyan nagyok az ellentétek, az indulatok a kártalanítás kérdésében. Ekkor eszembe jutott Voltaire egy gondolata, egy megnyilatkozása, aki egyszer valamelyik barátjával sétálgatott, pappal találkoztak, aki az oltári-szentséget vitte egy haldoklónak. A filozófus megemelte kalapját, mire barátja megkérdezte tõle, vajon megbékélt-e Istennel. Köszönni köszönünk egymásnak - válaszolt Voltaire -, de nem beszélünk egymással. Hát, képletesen mi is így vagyunk: vinnénk az oltári szentséget az erkölcsi-anyagi rászorulóknak, vinnénk a kárpótlást a betegeinknek, akik végigjárták az elmúlt negyven év minden kálváriáját - amit oly érzékletesen ecsetelt Zimányi képviselõ úr -, és most várják a megtisztulást, az elégtételt. Ehhez kell most már nemcsak köszönnünk, hanem beszélnünk is egymással, beszélnünk és megértenünk egymást. (Fodor András Attila tapsol.) Ez most a feladatunk, az õszinteség és becsület nevében, mert ez a társadalom ilyen szempontból két nagy osztályból tevõdik össze - azokból, akiknek több az ebédjük, mint az étvágyuk, és azokból, akiknek több az étvágyuk, mint az ebédjük. Az utóbbi réteggel foglalkozunk, beszélgetünk az 1020-as törvényjavaslatban. Beszélgetésemet mindjárt tagadással kezdem: az 1020-as, részleges kárpótlásról szóló törvényjavaslatot nem fogadom el, és kérem a Parlamentet is, hogy ne fogadja el. A törvénytervezet elfogadása ellen felhozott elsõ érvem: ma a Kormánynak nincs privatizációs stratégiája. (Bekiabálás a FIDESZ soraiból: úgy van.) Márpedig, ha a magántulajdonon épülõ gazdasági rendszert akarunk kiépíteni, akkor ne pillanatnyi ötletek és érdekek határozzák meg a jogalkotói tevékenységet, hanem azok a több évtizedre szóló célkitûzések, amelyek végre valóban az ország polgárainak az érdekét szolgálják. Kérdezem a tervezet beterjesztõitõl: hogyan merjünk az állampolgárok kezébe bemutatóra szóló, átruházható, nagy értékû értékpapírt privatizációra adni akkor, amikor nincs eldöntve az, hogy mit és mikor akarunk privatizálni? Ilyen helyzetben hogyan lehet helyeselhetõnek vagy nem helyeselhetõnek megítélni azt a kitételt, miszerint - idézem - "A gazdasági társasággá átalakuló állami vállalatok vagyonmérleg szerinti vagyonának, illetõleg a közvetlenül értékesítésre kerülõ állami tulajdonú vagyontárgyak értékének 5-20áig fogadható el ellenértékként kárpótlási jegy." Nézzük meg ezek után, mivel indokolja az elõterjesztõ ezen szigorú, korlátozó intézkedéseit. Megnyugtathatom a tisztelt Házat, hogy semmivel. Meglehetõsen zavarosan hivatkozik arra, hogy a forgalomba kerülõ kárpótlási jegyek felhasználását összhangba kell hozni az állami vagyon privatizációjának ütemével. Állítólag ezért kell a Kormánynak a kárpótlási jegy beváltásának lehetõségét idõnként felfüggeszteni. Kérem, ez egészen egyszerûen érthetetlen! Teljesen egyértelmû ugyanis, hogy a kárpótlási jegyeket minden külön adminisztáció és korlátozás nélkül, csak az állami vagyon privatizációjának ütemével összhangban lehet felhasználni. A kárpótlási jegyek megteremtik a keresletet, az egyes konkrét állami vagyontárgyak privatizációra bocsátása pedig a kínálatot. Ha tehát az állam nem hirdeti meg az egyes vagyontárgyak privatizációját, akkor a kárpótlási jegyeket sem lehet vételi célra felhasználni. Ha pedig van meghirdetett és megvásárolható vagyontárgy, akkor minek a kárpótlási jegy felhasználását korlátozni? Könnyen belátható, hogy ezt a folyamatot a kínálati oldal változása önmagában szabályozza. A kárpótlási jeggyel rendelkezõ nem tesz mást, mint azt, hogy a kínálathoz alkalmazkodik. Biztos vagyok benne, hogy van olyan állami vállalat, ahol az elõbb idézett százalék megfelelõ lenne, de abban is biztos vagyok, hogy van olyan privatizációra váró vállalat, ahol ez kevés. Jó lenne eljutni oda, hogy ne a technikai jogalkotó izzadjon ki a Parlament elé kerülõ, ellenõrizhetetlen és ködös megoldást a privatizációra, hanem e mögött álljon alapos közgazdasági és szociológiai elemzés - mert a magánszektor likvidálható volt állami parancsra, de nem fejleszthetõ ki állami utasításra. (Taps a Kisgazdapárt soraiban.) Felteszek két kérdést. A törvénytervezet közgazdaságilag megalapozott-e? És a másik: a törvénytervezet politikailag helyes-e? És most, tisztelt Elnök Úr, eltekintek a részletezésétõl, mert korábban mind elhangzott. Csak azt válaszolom mindkét esetben, hogy nem helyeselhetõ. Ezzel függ össze a tervezet elfogadása ellen felhozandó másik érvem is. Feloldhatatlan konfliktushelyzetet teremt annak az elvnek a törvényi szintû kimondása, amely szerint természetben kártalanítani kizárólag a termõföldek vonatkozásában lehet, egyéb ingatlanok vonatkozásában viszont nem. Nem lehet fátylat borítani a magyar állampolgárokkal szemben elkövetett törvénysértésekre. A tulajdon a világ nagyobb felén az emberi és a politikai jogok alapköve, szent és sérthetetlen. Ezért, aki megbocsátja a gaztettet, az cinkossá válik. (Gyér taps a Kisgazdapárt soraiból.) Az igazság, tisztelt Wekler úr, megéri azt, hogy évekig keressük. (Wekler Ferenc mosolyogva bólint.) A tulajdonjog létbiztonságot és társadalmi státust jelent. Olyan hajtóerõ, amit eddig semmivel nem lehetett helyettesíteni, ugyanakkor a tulajdon gazdasági és politikai hatalom alapja. Amikor az elmúlt negyven évben az egyéneket megfosztották a tulajdonuktól, megfosztották õket gazdasági és politikai hatalmuktól is. Ha tehát valóban polgárosodást szeretnénk, akkor nem lehet akadályokat gördíteni a polgárosodás alapja, a tulajdon visszaállítása elé sem. Következésképpen, a tulajdon helyreállítását nem szabad korlátozni - ez egyébként az emberi jogok nemzetközi törvénye 17. cikkében lefektetett alapvetõ emberi jog is. Szeretném emlékeztetni a tisztelt Házat arra, hogy az elõttünk fekvõ törvénytervezet 1. számú mellékletében felsorolt jogoszabályok megjelenésekor még hatályban volt az 1928-as magánjogi törvénykönyv 489. §-a, amely kimondta, hogy - idézem - "Aki bûncselekménnyel vagy vétkesen, tilos önhatalommal jutott a dolog birtokába, a kártérítés szabályai szerint felel a tulajdonosnak... (taps a Kisgazdapárt soraiból)... továbbá köteles az ingatlant az alaptalan gazdagodás visszatérítésének szabályai szerint a tulajdonosnak kiadni." A Polgári Törvénykönyv szerint a tulajdonjog iránti igény elévülhetetlen, ezért a tulajdonos vagy annak örököse bármikor kérheti a birtokából kikerült dolog visszaadását. Logikailag ide kapcsolódik az az õsi jogelv is, amely szerint a kényszer vagy fenyegetés hatása alatt tett jognyilatkozat semmis. A semmisségre bárki határidõ nélkül hivatkozhat, és ilyen esetben az eredeti állapotot kell helyreállítani. Itt vigyázzunk, mert képletesen egy rothadt kagyló bûze elegendõ arra, hogy az egész tengert vádoljuk miatta. Újabb idõkben már nálunk is az Alkotmányban rögzítõdött az a tétel, mely szerint a tulajdonnak mind egyedi határozattal, mind pedig törvénnyel való elvonása csak azonnali, feltétlen és teljes kártalanítás mellett lehetséges. A tulajdonnak azonnali feltétlen és teljes kártalanítás nélküli elvonása ezért most is Alkotmány-ellenes. A jelenlegi állami és szövetkezeti tulajdon az elmondottak miatt durva jogsértéseken alapszik, az eredeti állapot visszaállítása mellett viszont jogi érvek szólnak. Az Alkotmánybíróság terminológiájával élve az állami és a szövetkezeti tulajdon nem hibátlan tulajdon. Miután azonban az állam mégiscsak tulajdonos, így elvileg a privatizálási és reprivatizálási joga is korlátlan, mert ez a joga a tulajdonosi voltából következik. Az erre vonatkozó döntés ezért most ennek a Parlamentnek a kezében van. Engedjék meg képviselõtársaim, hogy kifejezzem azt a meggyõzõdésemet, hogy tisztelet az elveknek, itt most szavazni kell igennel vagy nemmel. Aki a tartózkodás gombját nyomja meg, annak nem lesz nagy dicsõsége. A kérdés az, hogy szükséges-e minden vagyontárgy tekintetében egy törvényben és most azonnal dönteni. Meggyõzõdésem szerint nem. Természetesen ismert elõttem az Alkotmánybíróság e tárgykörben az Alkotmány értelmezésével összefüggésben hozott határozata, amely szerint a jognak mindenkit egyenlõként, egyenlõ méltóságú személyként kell kezelnie. Eszerint az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel az egyéni szempontok azonos mértékû figyelembevételével kell a jogosultságok elosztásának szempontjait meghatározni. Emlékeztetni szeretném azonban képviselõtársaimat arra, hogy az Alkotmánybíróság a tulajdonjog jogosultjai szempontjából vizsgálta az Alkotmányt és nem terjeszkedett annak kimondására, hogy szükségszerû kiemelni a tulajdonjog tárgyai közül a földet. Ezt azért szükséges megtenni, mert a föld mint termelõeszköz a többi termelési eszközhöz és vagyontárgyhoz képest szinte változatlanul rendelkezésre áll, nem fogyott el, a rendeltetésszerû használattal értéke nem csökkent, hanem éppen ellenkezõleg, nõtt. Éppen ezért egyetlen pillanatra sem szem elõl tévesztve az átfogó történelmi igazságtétel nélkülözhetetlenségét és szükségességét, most mégis azt javaslom, hogy a különbözõ javak utáni kártérítés fokozatosan valósuljon meg. Múlhatatlan és halaszthatatlan a föld visszaszármaztatása jogos tulajdonosának vagy örökösének fõszabályszerûen ott, ahol a birtokba vétel megtörtént. Természetesen nem szabad és nem is kell ráerõltetni a földet senkire, de vissza kell adni mindazon tulajdonosoknak, akik azt kérik, és várják a föld megmûvelését vagy megmûveltetését. A mai mezõgazdasági túltermelés mellett be lehet vezetni a közvetlen mûvelési kötelezettség nélküli földmagántulajdont is. Egyéb vagyontárgy természetbeni visszaadását is meg kell ejteni, ha az ma is átalakulás nélkül létezik és pontosan meghatározható. Minden más esetben kártérítést, tehát forgalomérték szerinti ellenértéket és nem kárpótlást kell fizetni a volt tulajdonosoknak. Erre azonban csak akkor kerüljön sor, ha kialakul a Kormány számításokkal alátámasztott privatizációs politikája. Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)