CSÉPE BÉLA (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy ehhez a kárpótlási törvényjavaslathoz én is egy-két gondolatomat kifejtsem. Már többek részérõl elhangzott az a veszély, hogy megosztja majd ez a majdani kárpótlási törvény a társadalmat. Mindannyian érezzük, hogy egy ilyen politikai destabilizáció küszöbén is állunk esetleg. Én hallottam ilyen kifejezést is ma már, hogy "polgárháború", ami nagyon megütötte a fülemet, és hogy "békeidõben háborús állapotokat akar elõidézni a Kormány". Ezzel a gondolattal kezdeném, hogy valahogy ezt én nem tudom elhinni, és elfogadni akkor, amikor a magyar nép ehhez a páratlan történelmi pillanathoz, lehetõséghez jutott, hogy Európához tud csatlakozni, és demokráciát tud alkotni, akkor ez úgy kerülne be a történelembe, hogy mi, a magyar nép, ezzel a lehetõséggel nem tudtunk élni, mert összevesztünk a tulajdonon. Én a magam részérõl ezt egy képtelenségnek tartom, és nem is hiszem, hogy ez fog bekövetkezni. Ilyen a hozzáállásom ehhez a törvényjavaslathoz. A másik kérdés, ami nagyon foglalkoztatott, ez a moralitási kérdés. Természetes dolog, ugye, a reprivatizáció híveinek megvan a szilárd elvi alapja, és ezt morálisnak is lehet felfogni, hogy amit elvettek, az visszajár, lehetõleg sértetlenül és hibátlanul. Ez így egy tisztán elvi és morális alap. Ugyanakkor a FIDESZ részérõl is konkrétan elhangzott - följegyeztem -, hogy az õ döntésüket, amely mindannyiunk elõtt ismeretes, hogy a törvényjavaslatról mit mondanak, morális indokból hozták. Akkor valahol mégiscsak kell lenni egy morális igazságnak, és ez foglalkoztat engem, és valahogy én arra a merész dologra vállalkoznék, hogy a kisgazdáknak és a FIDESZ-nek az igazságát valahol megpróbáljam összehozni. Mert alapvetõen optimista ember vagyok, és bízom abban, hogy minden vitából valami konstruktív dolog jön ki, és ilyen módon itt is meg fog születni egy olyan törvény, amely ha nem is tökéletesen és jól fog mûködni, de lényegében megoldja ezt a nagy társadalmi várakozást és feszültséget, amely megelõzi. Akkor, amikor én ezen gondolkodtam, ezen a fõleg morális összeütközésen, hogy most kinek van itt igaza, akkor eszembe jutott egy hasonlat - elnézést, én szeretek hasonlatokkal élni, de úgy gondolom, hogy ez mindig egy kicsit plasztikusabb, mint hogyha szárazon fejezi ki magát az ember. Éspedig eszembe jutott a Laokoón-szoborcsoport, amelyen - ugye ismeretes mindenki elõtt - az apát és a fiait marják a kígyók. Én ezt úgy alkalmazom ide, hogy a nemzet testére mintegy 40 éve fölrakták a kígyókat. Ezek a kígyók jelenleg is marcangolják a nemzet testét, mert ami változás eddig bekövetkezett, az ebben a hasonlatban csak annyi, hogy most már meg lehet nevezni a kígyókat, nevén lehet nevezni, de még nem történt meg a kígyóknak a levétele. Nos, nyilvánvaló dolog, hogy a tulajdonviszonyoknak ez a fajta rendezése egy nagyon fontos lépés - ha szabad így mondani - a kígyók levételében. De ugyanakkor meggyõzõdésem, hogy a 40 évvel ezelõtti helyzet, tehát amikor a kígyókat felrakták, és most, amikor le kell venni, nem azonos élethelyzet. Nem azonos élethelyzet: a nemzet a kígyók levételekor ezer sebbõl vérzik. Akkor, ha nem is teljesen, de ebbõl a példa szempontjából egészséges volt, most pedig ezer sebbõl vérzik. Ezért mondanám én arra az orvoshasonlatra - ami úgy hangzott, miféle orvos az, aki nem gyógyítja meg a tüdõgyulladást azért, mert nem tudja meggyógyítani az AIDS-t. Én azt a hasonlatot alkalmaznám, az is miféle orvos, aki az ezer sebbõl vérzõ nemzetnek a testét úgy akarja gyógyítani, hogy csak az egyik sebbel törõdik, a másikkal nem. Tehát itt tulajdonképpen valamennyi, az összes sebbel törõdni kell, és véleményem szerint ez okozza ezt a komplikációt, amelyet mindannyian ennél a törvényjavaslatnál érzünk. Ebbõl a hasonlatomból - én nem akarok csak a hasonlatok szintjén és az általánosságok szintjén maradni - én a következõket szeretném levezetni. Mondtam, hogy nem azonos élethelyzet. Az élethelyzetnek kell diktálnia a cselekvést, amihez remélem, hogy mindannyian fel fogunk nõni. A cselekvésünknek ebbõl a szempontból az alapállása véleményem szerint egy gazdaságossági szükségesség. Ezt már többen megfogalmazták, de meg kell itt ismételnem, ez pedig az, hogy nagyon rövid idõn belül a gazdaság szempontjából mindenképpen tisztázandó, hogy ki birtokolja a földet, a termelési eszközöket, mert csak így lehet beruházni, külföldi tõkét bevonni, hogyha ezek a tulajdonviszonyok rendezõdnek. Én ezt helyezném elsõsorban elõre, és ezzel úgy vélem, hogy nem sértettem meg azt a bizonyos moralitási elvet sem. Úgy vélem, hogy - minthogy általános vitáról van szó - alapelvekrõl beszélünk. A másik ilyen alapelv, amivel mindenkinek egyet kell értenie, hogy itt is a legfontosabb, hogy a magyar népnek legyen meg a mindennapi kenyere, lehetõleg minél hamarabb, nagyobb szelet kenyér jusson mindenkinek. Ezzel azt fejeztem ki, hogy elismerve a tulajdoni problémát, mégiscsak alá kell rendelni ezt a kérdést annak, hogy a termelés, a jövõ biztosítva legyen. És valahol, valahol itt érzem a találkozást a Kisgazda-álláspont - akármennyire ellentmondásos, amit mondok - és a FIDESZ-álláspont között. Mert valahol ez a kettõ is találkozik. Ugye a Kisgazdák sem arra gondolnak - én ezt föltételezem koalíciós barátainkról -, hogy úgy történjen meg a reprivatizáció, hogy megakadjon az élet és ne legyen termelés. Õnekik meggyõzõdésük az, hogy ez az útja és módja annak, hogy az élet, a termõ ág kibontakozzék (Közbekiáltás a Kisgazdapárt soraiból: így van - taps középen.) A FIDESZ-nek az aggodalma, amit pár perccel ezelõtt fel is olvastak, Orbán Viktor fejezte ki egyik lapunkban, úgy hangzik - és ezt õk morális indokkal állítják -, hogy amennyiben ez a kárpótlási törvény ilyen formában vagy kicsit változott formában életbe lép, akkor már a jelenlegi nemzedékekre, azaz az ifjú nemzedékekre és az utódokra olyan terhet rakunk, amibe bele fognak roskadni. Nos, hol találkozik ez a kettõ az én gondolataimban? Nyilván olyan terhet nem lehet rakni - és ennyiben igaza van a FIDESZ-nek elméletileg és elvileg - egy ifjúságra, egy élõ nemzedékre, hogy beleroskadjon. Viszont ott találkozik ez a kettõ, hogy ezt a problémát úgy kell megoldani, hogy az élet ne akadjon meg - és itt üdvözölném a mellettem ülõ Szûcs M. Sándor barátom szavait -, tehát azok a földek, amelyek majd visszakerülnek, mindenképpen termeljenek, és akkor biztos, hogy nem fog beválni a FIDESZ-nek ez az aggálya. Továbbfolytatva így az alapelvszerû gondolataimat, engedjék meg, hogy kitérjek még arra, hogy alapelvként kell, azt hiszem, mindenkinek elfogadni, hogy teljes kárpótlás nem lehetséges. Én nagyon sokszor gondolok a munkásosztályra. Itt már elhangzott, hogy tulajdonképpen õket és minden magyar állampolgárt olyan komoly sérelem érte, hogy egyszerûen 40 évig nem tudtak, nem úgy vagyonosodni, hogy a szónak rossz értelmében, hanem a jó értelmében, hogy a nemzetnek egy komolyabb gazdasági alapja lehessen, tehát ettõl meg volt fosztva az egész ország. Tehát tulajdonképpen a munkásosztály sérelmérõl sem szabad elfeledkezni. Ezért én annak a felfogásnak vagyok a híve, hogy semmiképpen nem lehet szó teljes mértékû reprivatizációról. Ugyanakkor azonban a jogos igények elismerése is szükséges, és ebbõl következõen az a gondolatom - ami az eddigiekre épül -, hogy a tulajdonviszonyoknak a minél hamarabbi rendezése után, a jogos igények elismerése mellett, a kárpótlást idõben el kell tolni, és amennyit az ország jelenlegi teherbíró képessége elbír, ebben a törvényben nyilvánvalóan csak annyit lehet meghirdetni. De már ez az Országgyûlés jelentse ki azt, hogy ez a téma - ha szabad így modani - még nincs lezárva, tehát a jövõ felé nyitottan kell hagyni, és a jövõ fejlõdésétõl függõen lépcsõzetesen megvalósítani a kárpótlást. De ugyanakkor ez a tulajdoni rendezés pedig múlhatatlanul szükséges. Olyan múlhatatlanul, hogy a viták elhúzódása miatt szinte aggódom, hogy olyan sokára lesz megalkotva ez a törvény, hogy bizonyos fokig az elõttem fölvázolt célok rovására is mehet. Én tehát az elõttünk fekvõ törvényjavaslatot alkalmasnak tartom arra, hogy ebbõl egy jó törvény szülessen, de ennek az a módja, hogy a reprivatizációs elemeket a lehetõségek mértékéig fejlesszük, ameddig optimálisan lehetséges. Ilyen gondolataim a következõk, tehát a reprivatizációs irányban való továbbfejlesztésben: a földet - de én hozzátenném az egyéb vagyontárgyakat is - lehetõleg minél teljesebb körben 1000s mértékben vissza kell juttatni a tulajdonosoknak, de csak olyan feltétel mellett, hogyha meg is mûvelik, illetõleg használják rendeltetésszerûen. Tehát meg kell keresni azt a szûk kört - de nyilvánvalóan kell szabni egy fölsõ határt -, amelyben ez mégis lehetséges. A felsõ határ emelésének vagyok a híve, a törvényjavaslatban szereplõ 5 milliós határ emelésének, a degressziós kulcsok javításának. Továbbá szeretnék egy problémát a Parlament elé tárni, amivel nap mint nap találkozom: ezek a kárvallottak, ezek az emberek fõleg az idõsebb korosztályból valók, akik közül rengeteg olyan van, aki már nem tudna élni ezzel az - úgymond - üzleti lehetõséggel, amit ez a törvényjavaslat felkínál, tehát hogy a privatizációban részt vegyen, stb., hanem kis, elég csekély színvonalon álló életszínvonalát kívánja javítani azzal az összeggel, amit esetleg egy ilyen kárpótlásból remél. Meg kellene találni annak a módját, hogy ezeknek az embereknek a részére valamiféle életjáradékszerûségre lehessen átváltani ezt a kárpótlási jegyet. Ezt a gondolatot vetem fel. Az általános vitában ezek voltak azok a gondolataim, amelyeket itt mindenképpen el kívántam mondani abból a célból, hogy érzékeltessem, ezen az úton sürgõsen törvényt kell alkotni, és ez a javaslat véleményem szerint olyan, amelybõl kinõhet, nehéz, sziszifuszi munkával, de kinõhet az a törvény, amelynek életbelépése esetén beszélhetünk talán arról, hogy nem olyan erdõt ültetünk, amelyben száraz ágak lesznek, hanem termõ ágak; ha termõ ágak lesznek, akkor pedig éppen ez a törvény fogja biztosítani a jövõnek azt az útját, amelyben lesz egy olyan birtokos középosztály, amelynek már a tulajdonlása is tisztázott, és amely meg fogja teremteni a lehetõséget, hogy az unokáinkat elõre nemhogy kifoszszuk, hanem már elõre rájuk gondolva az egész országot felvirágoztassuk. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon és középen.)

Homepage