PÁL LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Országgyûlés! Nem kétperceset kértem ugyan, de megpróbálom nagyon röviden, a létszám arányában majd befejezni a mondandómat, összesûrítem. Személyes jellegû gondolatmenetet szeretnék elmondani, hiszen annyi érv és ellenérv hangzott már el ebben a házban, hogyha ezt mind érvényesíteni próbálnánk, soha nem jutnánk a törvénytervezet végére. A történet ott kezdõdött, hogy tavaly március elején a választások elsõ fordulóját megelõzõen egy képviselõi vitán vettünk részt többen, és ott nekem szegezték a kérdést: és mi a véleményem a kárpótlásról? Azt hiszem, hogy rendkívül indulatosan válaszoltam, és reakcióm lényege az volt, hogy ennek az országnak nem arra van ma szüksége, hogy a kárpótlással foglalkozzunk, itt nem hátrafelé kell keresni a kiutat, hanem elõre; hogy nincs abban a helyzetben ez a gazdaság, hogy a kárpótlásra fordítsuk erõinket; a nemzeti jövedelmünk és a nemzeti vagyonunk nem erre szolgál ma. A tavalyi vélemény ellenére egy néhány héttel ezelõtt egyetértettem frakcióm azon álláspontjával, amit Nyers Rezsõ képviselõ úr mondott el a Parlament elõtt, amelyikben benne volt egy kompromisszumkeresés; egy olyan kompromisszumkeresés, amely a kárpótlásra jogosultakat mind a munkavállalás szempontjából, mind a tulajdon szempontjából, a parasztokat és a munkásokat egyaránt érintõ javaslat volt, és úgy éreztük, hogy ez hozzájárulhat ahhoz, hogy a nemzetben ismételten békét tudjunk teremteni. Ezért is értettem a magam részérõl egyet a frakció javaslatával, mert úgy éreztem, hogy ma a kárpótlásban már nem az a legfontosabb kérdés, hogy melyik réteg lesz a polgárosuló réteg Magyarországon, még talán nem is az igazság keresése. A legfontosabb kérdéssé már az vált, hogy nyugalmat és békét tudunk- e teremteni ebben az országban a jövõbeli fejlõdéshez, vagy nem tudunk ilyen nyugalmat teremteni. Én akkor azt hittem, hogy frakciónk véleménye ehhez a nyugalomteremtéshez hozzá fog járulni. Azonban ma már az az érzésem, hogy ez nem sikeres. Nem sikeres, hiszen nem folyik a kompromisszumok keresése, kiélezõdtek a vélemények. Hogy másra ne utaljak, itt Ómolnár Miklós éppen elõttem mondta el véleményét rendkívül éles hangnemben és olyan törekvésekkel, hogy én attól félek, hogy megint szétszakítjuk ezt az országot. (Zaj.) Ettõl félek. Hozzáteszem, hogy ez a törvénytervezet, amit a Kormány beterjesztett, ez önmagában is egy nagyon nehezen kezelhetõ törvény. Igen sok szakmai érv hangzott el már eddig is, hogy mely pontokon szinte végrehajthatatlan. Néhányat kiemelnék ezek közül. Nem lehet tudni sok esetben, hogy ki volt az eredeti tulajdonos. Mondjuk részvénytársaságok esetében kiké voltak a részvények? Hogyan fogjuk a volt - ugye, franciául úgy hívják, hogy société anonyme - anonim tulajdonosokat most kárpótolni? Sok esetben nem tudjuk, hogy mennyi volt a vagyoni értéke. Én a magam részérõl próbáltam utánanézni annak, hogy mi található meg a régi dokumentumokból. Biztos csak nagyon kis részt tekintettem át, de amivel találkoztam, ott föl volt sorolva a vállalatok neve, esetleg a pénztárkönyvet meg lehetett találni, de a vagyon fölértékelésére akkor nem került sor. Nem tudjuk, hogy ezen a vagyonon milyen teher volt. A terhek visszakeresésére - legalábbis az én módszeremmel - nem lehetett eredménnyel vállalkozni. Mondhatnám tovább ezeket az apró technikai problémákat, de végül is ezek nem technikaiak. Ezek a problémák oda fognak vezetni, amit nekem az elmúlt héten két helyen is a fejemhez vágtak. Én azt mondtam, hogy egy ilyen törvény elfogadásának az eredményeképpen valószínûleg tízmillió sértett ember lesz az országban. Azért lesz tízmillió sértett, mert mondjuk egymillió az kárpótlást kapna, kisebbet, mint amit joggal elvárnának, és 9 millióan fizetik ezt a kárpótlást. Mind a 10 millióan úgy érzik, hogy õk a saját szempontjukból nem kapták meg azt a kielégítést, amire vágytak. Ezzel szemben a gyûléseken olyanokat mondtak nekem, hogy rosszul számolok. nem tízmillió sértett, hanem legalább 7 millió indulatos ember lesz. És azt hiszem, hogy indulatos embereket nem szívesen szeretnénk most kialakítani ebben az országban. Éppen ezért nekem az a véleményem, hogy más utat kell keresni, nem a kárpótlási törvény útján kell a társadalmi konszenzust megtalálni, bár még egyszer aláhúznám, jogosnak ítélem meg a tulajdonigényeket, a kárpótlási igényeket, de ugyanakkor az az érzésem, hogy ha ezeket a jogokat érvényesítjük, akkor nagyobb károkat okozunk, mint amennyi hasznot hajtunk. Ezért én arra kérem az Országgyûlést, hogy nagyon fontolja meg a társadalmi helyzetünket, amelyikben vagyunk, hogy ezen az úton keressük-e a megoldást vagy sem. Köszönöm szépen. (Kis taps a bal oldalon.)