DR. ÓMOLNÁR MIKLÓS (FKgP): Hadd csatlakozzam néhány gondolattal én is Eörsi Mátyáshoz, ugyanis az elmúlt héten a Parlament elé került volna, hogyha idõ jut rá, az a csomag, amely a vagyonpolitikai irányelvekkel kapcsolatos. Ezekben az irányelvekben is már úgy beszélnek a privatizáció-reprivatizáció kérdésérõl, mintha már eldõlt volna, mintha már bizonyos lenne, hogy Magyarországon semmiféle reprivatizációra - akár közvetlen, akár közvetett formában - sor nem kerülhet. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársak! Aki alaposan végiggondolta, egymás mellé rakta a kárpótlás, a tulajdoni rehabilitáció - hadd mondjam inkább így - ügyében elhangzottakat, az bizony sokszor kapkodhatja a fejét. Hallhattunk beszédeket például a történelmi igazságtevés fontosságáról. Megtudhattuk, hogy az államosítás és a kolhozosítás igazságtalan, jogsértõ cselekedet volt - aztán, sokszor éppen ugyanezek, akik mindezeket az elveket elõadták, hozzátették, hogy a teljes kárpótlás megrokkantaná az országot. Ugyanaz, aki néhány mondattal elõbb még történelmi igazságtételrõl beszélt, aztán az elrabolt kistulajdon visszajuttatását már az állami vagyon ingyenes szétosztogatásának "becézte". Hogy is van ez? Miféle logikai, hogy ne mondjam, világnézeti zûrzavar van itt egyes fejekben? Mi lapul meg a dolgok hátterében? Más felszólalók, ezúttal kizárólag a szívükre hallgatva, egy históriai szalto mortaléval, lényegében összemosták, és egyformán erõszakos cselekedetnek minõsítették az 1945-ös földosztást és a kolhozok összekényszerítését. Magyarán: a felemásan, de mégiscsak bekövetkezõ polgári átalakulás egyik alapeseménye ugyanabba a kategóriába tartozik, mint az ázsiai tipusú kommunizmus kisembereket vagyonuktól megfosztó intézkedéssorozata. Íme a bizonyítéka: az elmúlt négy évtized agymosása, ideológiai nevelése nem múlt el nyomtalanul. (Ellentmondások a FIDESZ soraiból. Taps.) Megint mások a mitizált, mindenre kiterjedõ önkormányzati tulajdonnal számomra már-már valamiféle õskeresztény elvek hangoztatásába kezdtek. Akadt olyan, aki kihasználta az alkalmat, és megalkotta a diktatúra utolsó parlamentjének valóságos apoteozisát - hallhattuk, hogy milyen nagyszerû intézkedéseket hozott ez a Parlament. Megint más, például Áder János képviselõtársam, felszólalásának egy részében számomra tulajdonképpen kisgazda-érveket hangoztatott (Wachsler Tamás közbeszólása: Ez pejoratív. Elnök Úr, utasítsa rendre!), amikor erõteljesen bírálta a kárpótlási jegyet, a kárpótlási jegybõl következõ gondokat. Hadd tegyem hozzá, hogy a Kisgazdapárt soha nem akarta a kárpótlási jegyet, soha nem tartotta valamiféle üdvözítõ, gond nélküli megoldásnak. Hallgatva a remek retorikai produkciókat, minden érvelés ellenére, én úgy vélem, hogy nem jutottunk túl bizonyos jószándékú jelszavak hangoztatásán. A tisztes szakmai, ugyanakkor erkölcsi megoldás igénye mindeddig csak a vágyak szintjén fogalmazódott meg - és ez számomra a tizedik hónapjába lépett Magyar Parlament nagyon szomorú bizonyítványa. De hadd beszéljek inkább arról a különös kreációról, amely kárpótlási törvénytervezetként került az asztalunkra! Vajon milyen gazdasági, politikai elemzések elõzték meg ennek a tervezetnek az elkészítését? Én, mint egy kormánypárti képviselõ úgy tudom, hogy szinte semmilyen. Valahol valakik elkezdtek osztani, szorozni és úgy döntöttek, hogy politikai okokból most már ez a kérdés megkerülhetetlen, és ha egyesek annyira akarják, szorítsunk ki rá 70 milliárdocskát. Vagyis volt egy 70 milliárdos gomb, amihez tudós jogászok, eredetileg állítólag két nap alatt hozzáférceltek egy jogi kabátot. Jöttek a különféle reklamációk, fõként a Kisgazdapárt részérõl, és a Kisgazdapárt számára is meglepetés erejével hatott, hogy néhány nap alatt körülbelül 50ban kicserélték ezt a törvénytervezetet. Ennyit ennek az 1020-as számúnak a szakmai megalapozottságáról. A 70 milliárdhoz arányként tegyük oda azt a 46 milliárdot, amelyet az idén nyugdíjemelésre költöttünk. Ugye senki nem érti félre, nem a nyugdíjemelésre költött összeget sokallom, csak azt mondom, hogy 70 milliárddal megpróbál elítélni 41 egynéhány tulajdonon esett sérelmet, ez számomra cinizmus. Akkor inkább a FIDESZ álláspontjával azonosulok (Wachsler Tamás közveszólása: Nincs tagfelvétel. - FIDESZ taps.), és azt mondom, ne kapjon senki semmit. (A FIDESZ padsoraiban taps.) Számomra nincs roszszabb ugyanis az álszentségnél. A jelszószerû ellenérvek között a leghangzatosabb az, hogy az ország rossz gazdasági helyzete miatt lehetetlen a reprivatizáció, az államnak mindenáron bevételre van szüksége, ezért nagyobbrészt ki kell árusítania a boltot. Vajon felmérte-e körültekintõ alapossággal valaki, hogy az egykoron erõszakkal összeharácsolt állami vagyonból mekkora részt is érinthetne a 100 os reprivatizáció. Én elõször ezzel kapcsolatos szakmai érveket Szabó Lajos képviselõtársam felszólalásából hallottam. Hadd idézzem ismét azokat a független szakértõi számításokra alapozódó adatokat, mely szerint a 1000s automatikus, tehát elvben elképzelhetetlen reprivatizáció is mindössze 17át érintené a jelenlegi állami vagyonnak. (Dénes János tapsol.) Amint hallgattunk, 5-6yomban lejönne a külföldre már teljesített kötelezettségek miatt. Ez a maradék 10-11 0s csak egy elvi adat a 10035156s reprivatizációra, mert ha valami igénybejelentéshez kötöttük volna a tulajdon visszaadását, akkor bizonyára még mindig csökkent volna ez az arány - becslésem szerint - 8- 9ra. Errõl a 8-9yi rablott vagyonról vitatkozunk itt a Parlamentben. Vajon miféle érdekek vannak amögött, hogy ez a 8-9yi vagyonvisszaadás bármilyen formában ekkora tiltakozást vált ki egyesekbõl. Még néhány adat: a Független Kisgazdapárt rendelkezésére álló szakértõi számítások szerint anyagi ágazatokban még 100t sem érne el a 10035156s - hangsúlyozom ismét - elvi reprivatizáció, a legnagyobb lenne a szolgáltató ágazatokban. A Kisgazdapárt - hangsúlyozni kell - soha nem akart vagyonjegyeket osztogatni. Egyik tanúlt ifjú képviselõtársamat idézem; nem akartunk ily módon terheket sem rakni az ifjabb generációk vállára. Mi azt mondtuk, hogy kapja viszsza kistulajdonát az, aki hajlandó mûködtetni ezt a sokszor tönkrement, lepusztult, kizsigerelt kistulajdont. Hajlandó mûködtetni, tehát hajlandó vállalni a tulajdonnal járó terheket. Itt engedjenek meg nekem egy rövid kitérõt. Az eddigi felszólalások némelyikében többször elhangzott a régi õsbolsevik jelszó: "A föld azé, aki megmûveli". Remélem, hogy az ezt hangoztatók lesznek egyszer annyira következetesek, hogy továbbgondolva a dolgot, meghirdetik: a butik azé, aki árul benne, a masszázsszalonokról már ne is beszéljünk. (Derültség.) Mégegyszer hangsúlyozom: a kistulajdon elvi 1000s reprivatizációja a legkövetkezetesebb esetben sem érintené az állami vagyon 12át. Boldogok azok az országok - legalábbis én boldogabbnak tartom õket -, ahol jelszavak pufogtatásán túl tisztes szakmai és erkölcsi érvek alapján végiggondolták a dolgot - és nemcsak Németországban, hanem Csehszlovákiában is, ahol a régi tulajdonosok jogait magától értetõdõen érvényben lévõnek tekintik - és itt pontosítani kell egy igen magasrangú, igazságüggyel foglalkozó politikus szavait, aki azt mondta, hogy még nem dõlt el ezzel kapcsolatban semmi Csehszlovákiában. Igenis a kisprivatizáció lévén eldõlt, ott a kisprivatizáció - a mi elõprivatizációs törvényünkhöz hasonló szabályozás - keretében nem vonták be azokat a tulajdonokat, amelynek gazdája vagy örököse jelentkezett. Megint másoknak azt ajánlanám, hogy a sok tiszteletre méltó bátor büntetés után hasonló téma tanulmányozása céljából ismét zarándokoljanak el Prágába. Áttanulmányoztam az ezzel kapcsolatos csehszlovák sajtót, és sehol nem találtam durva tiltakozásokat a régi tulajdonosok jogainak az érvényesítése ellen, azaz, hogy két helyen, két cikkben, de ezek a mára már jelentéktelenné zsugorodott Rudé Pravóban jelentek meg. Mi idehaza az ország rossz teherbíró képességére hivatkozva meghirdettük az általános kötvénykárpótlást. Mintha nem tudnánk, hogy a kötvényért boldog, boldogtalan tartani fogja a markát, azok is, akiknek máskülönben eszébe sem jutott volna a nagypapa üzlete, boltja vagy földje. Amúgy technikailag tényleg egy remek találmány a felszólalási jegy, én magam egy vészkijárathoz hasonlítanám egy békés magyar forradalom zsákutcájának a végén, ahol a falat az Alkotmánybíróság nagytekintélyû bírái húzták fel. Igen, technikailag alkalmas lehet az Alkotmánybíróság döntésének a kicselezésére. Hogy az ellentmondásokat tovább soroljam, az ország nehéz gazdasági helyzetére hivatkozók - ez a legdöbbenetesebb részlete számomra a törvénynek - meghirdették az ingó kárpótlást, túllépve mindenféle ésszerû reprivatizációs elképzelésen. A Kisgazdapárt soha nem követelte, a szélsõségekkel gyakran megvádolt Független Kisgazdapárt soha egyetlen követelésében nem mondta, hogy ingó kárpótlást is kér, tudván, hogy az elvitt tehénkéért, vagy az ávós által lehúzott aranygyûrûért kárpótlást kérni egyszerûen abszurditás. Az ingó kárpótlás miatt, ha a jelenlegi formájában marad a törvénytervezet, biztos, hogy végeláthatatlan perek hazája lesz Magyarország. A jelszavak csatája mögött persze nem nehéz felismerni a különbözõ érdekcsoportokat. Nem szeretném elismételni a sokszor elhangzott érveket a gonosz kapitalistává átvedlett funkcionáriusokról, egy azonban bizonyos, ez az a réteg, amely nemhogy a reprivatizáció elutasításában, de valójában a kárpótlás elutasításában is érdekelt, még ha felmérve a közhangulatot nem mindig mondja is ki. Ez a réteg abban érdekelt, hogy a Kádár-korszak vége felé megszerzett gazdasági pozícionális status quot fenntartsa. Õk azok, akik esküdt ellenségei, nemhogy a reprivatizációnak, hanem az ellenõrzött keretek közé szorított gyors privatizációnak is, hiszen ha nem húzódik el évekre az állami vagyon kiárusítása, akkor ez rontja az õ vagyonfelhalmozási esélyeiket. A mai nap két pontosan dokumentált esetet voltam kénytelen ebben a témában végigolvasni. Az egyik egy nagy Budapest környéki tsz forgatókönyve, hogyan alakítják át néhány napon belül részvénytársasággá a szövetkezetet, a másik pedig bármelyik képviselõtársam számára hozzáférhetõ, ez az Állami Vagyonügynökség egyik esetérõl szóló állami számvevõszéki jelentés, csak annyit mondok Gerbeaud-ügy. Tessenek alaposan áttanulmányozni, hátborzongató élmény. Ehhez a réteghez periférikusan tartoznak csak hozzá az egykori falusi, városi, kisvárosi párttitkárok. Sokkal inkább ide veendõk az egykori központi apparátusok, beleértve a KISZ funkcionáriusait. Azok az ügyes gazdaságpolitikai, MSZMP-s, régi MSZMP-s menedzserek, akik ott találhatók még ma is számos fontos döntéshozatali pozícióban. Egyszer a Bajcsy-Zsilinszky Társaság egyik lelkes tagja fölvázolt ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes családfát. Pontosan levezette, hogy a KISZ KB és az MSZMP KB egyes székeibõl hogyan vezetett egyenes út bizonyos bankok, ügynökségek, hadd ne soroljam, döntéshozatalt biztosító székeibe. A kérdés számomra végsõ soron csupán az - ebben is ismétlek számos, elõttem már elhangzott gondolatot -, hogy kikbõl lesz az új magyar polgárság. Sajnos, prüszkölhetünk bárhogyan, azt hiszem, hogy kénytelenek leszünk belenyugodni abba, hogy részben az átvedlett funkcionáriusokból. Az õ kaméleonbõrükön azt hiszem, hogy semmiféle Justitia-terv papírmasé dárdái át nem hatolhatnak. Ahhoz sokkal következetesebben végig kellett volna vinni a magyar forradalmat, hogy ne belõlük legyen jelentõs részben az új magyar polgárság. Persze, a funkcionáriusok mellett nagyon örülünk, ha a Kádár-korszak utolsó harmadának ügyes, jelentõs alkalmazkodó képességrõl bizonyságot adó vállalkozóiból is polgár lesz, de azért - itt is elõttem elhangzó érveket ismétlek - ezen vállalkozóknak csak némelyike érdemli meg a citoyen dicsérõ jelzõjét. A nagy kérdés a tulajdoni rehabilitációs kérdésben az, hogy visszahelyezhetõ-e történelmi jogaiba a magyar kispolgárság, amelyik sajnálatos módon egy meglehetõsen vékonyka réteg volt, talán azért is érintené 10át a mai állami vagyonnak ez a reprivatizáció. Hangsúlyozom ismét, automatikus elvi esetben. Ez az eldöntendõ alapkérdés, a többi jogtechnika, és szakmailag tisztázandó részlet. Ezen a téren sokkal fokozottabb a kormánypártok felelõssége. Tessék csak visszaemlékezni arra, hogy kik voltak azok, akik az elõprivatizációs törvénytervezetbõl a régi tulajdonosnak még a nevét is kigyomlálták. (Közbeszólások: Ez az! Úgy van.) A mindannyiunk által jól ismert Lengyel László nyilatkozta nemrégiben: Polgárnak lenni kialakult életformát jelent. A polgári középréteg kitalálta magának, milyen házban, milyen bútorok között kíván élni, hányszor jár színházba, mit olvas. A kádári típusú polgárosodásban kis egzisztenciák alakítottak ki hasonló modelleket, mondja Lengyel László. Azt már én teszem hozzá, hogy a Kádár-rendszer felemás polgárosodási lehetõségével zömmel - ez szociológiai tény - az egykori vagyonkájukból kifosztott kispolgárság tagjai lettek. Õk voltak azok, akik a legnehezebb években is õrizték a polgári erényeket. A családjukba menekülve átvészelték az ideológiai agymosást. Éppen úgy, mint a bérrabszolgasággal együtt járó totális kiszolgáltatottságot. Ezek a vagyonkájuktól megfosztott kispolgári százezrek használták ki elsõként a csekélyke lehetõséget a másodállással, a maszekolással és ily módon tudtak függetlenedni némiképp a zsarnokságtól, sõt, kicsinyke önálló egzisztenciákra is szert tenni. Ebben -vak, aki nem látja - az egészséges polgári hagyományõrzés is szerepet játszott. Ismételten kérdezem, miért nem kaphatja meg a kisemmizett, vagyonától megfosztott magyar kispolgárság a történelmi újrakezdés lehetõségét. Többen úgy teszik fel a kérdést, hogy annak kellene adni az állami vagyont, aki azt a leghatékonyabban mûködteti. Ki állíthatja felelõssége tudatában, hogy ez a réteg nem mûködtetné hatékonyan azt a vagyont, amelyhez a szakmai ismeretek megõrzésén túl érzelmi szálak is fûzik. Ezekrõl az elvett vagyonokról szinte havonta megemlékeztek ezekben a családokban. Néhány konkrétum: ugyancsak egy magas rangú kormányzati politikus szájából hangzott el, hogy Németországban nem helyezkedtek a reprivatizáció talajára, még valamiféle alkotmánybírósági, karlsruhei alkotmánybírósági döntés is hivatkozási alapul szolgált. Hadd pontosítsam az elhangzottakat. A Kisgazdapárt rendelkezésére álló dokumentumok alapján nem született még reprivatizációval kapcsolatban alkotmánybírósági döntés Németországban, április 22-én kerül erre sor. Január 10-én mindössze egy meghallgatásra került sor. Egyébként is, ez a várható alkotmánybírósági döntés csak az 1945 és 1949 között, jelentõs részben a Vörös Hadsereg segédletével végrehajtott államosításokat érinti, amelyek döntõ részben a junker nagybirtokokat, a bankokat, bányákat, a nagy gyárakat érinti. 1949 után került sor a kistulajdon erõszakos elvételére, a szovjet megszállási zónában a német egyesülési szerzõdés alaprészét képezi az a törvény, amely a reprivatizáció elvére helyezkedik, és nem azért, mintha olyan gazdag lenne Németország, hiszen a költségvetésre a lehetõ legkevesebb terhet akarja ezzel kapcsolatosan hárítani, hiszen a természetbeni visszaadást próbálja következetesen végigvinni a törvény. Magától értetõdõen tiszteletben tartva a jóhiszemûen megszerzett jogokat. Nagyon precíz törvény. A cseretelkektõl az elõvásárlási jogok, az opciós jogok biztosításáig alaposan végiggondolták Németroszágban ezt a kérdést. Valamit hadd idézzek több elõttem felszólaló mondandójából. Sokan fogalmaztak úgy, hogy miért kell ennyit foglalkoznunk hajdanán volt tulajdonosok hajdanán elvesztett tulajdonával. Többen közelítették meg így a kérdést. Csak egyetlen ellenérvet engedjenek meg nekem. Ezelõtt 11 hónappal, 1990 februárjának végéig még hatályos volt az a törvény, amely lehetõvé tette a földmegváltást. Ezt a jogokat korlátozó, jogokat megcsúfoló törvényt csak március 1-jétõl helyezték hatályon kívül. Bizony még akadhatnak olyanok, akik tavaly február 28-án vesztették el jogos tulajdonukat ebben az országban. Nem tudom, ha nem földtulajdonról lenne szó, hanem más tulajdonról, akkor nem prüszkölnének-e itt néhányan, hogy tavaly februárban ellopták az autójukat vagy elvették az öröklakásukat. Nem kívánok további részletekbe bocsátkozni, csak egyetlenegybe. Ez a törvénytervezet egy hónapos bejelentési határidõt ad. Az a rendelkezés, amely 1957-tõl - lehet, hogy nem pontosan idézem - lehetõvé tette bizonyos államosítások esetén az utólagos kártalanítást, ez a Kádár- rezsim által meghozott szabály is három hónapos igénybejelentési határidõt tett lehetõvé. Hallgatva ezt a sok-sok érvet, megfogalmazódott bennem egy lehet hogy nevetséges gondolat. Ha a jelenlegi formájában fogadná el a tisztelt Ház a kárpótlási törvényt, a maga degresszív elveivel, akkor én javaslom, hogy fogadjunk el egy másik törvényt is, amely kimondja, hogy minden 1949 után tulajdont szerzett állampolgár köteles - nem degresszíven, hanem - progresszíven vagyondézsmát fizetni. Akkor ez lesz az általános közteherviselés+ (taps jobbról és középrõl) + ha nehéz helyzetben van az ország, akkor hadd fizessek én is a 37 négyzetméteres öröklakásom után. Ha közteherviselés, akkor vágja le mindenki a kis ezüstgombot! Köszönöm szépen. (Taps jobbról és középrõl.)