DR. GÁSPÁR MIKLÓS (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Az elõttünk fekvõ törvényjavaslat jelentõségét az adja, hogy a tulajdonviszonyok részleges átalakításával együtt elõször kísérel meg igazságot szolgáltatni az elmúlt despotikus rendszerben súlyos sérelmet szenvedett rétegek egy csoportjának. Felelõsségünk óriási, hiszen nem kis-mértékben ettõl a törvényjavaslattól függ, hogy milyen lesz és kikbõl fog állni a jövõ magyar középosztályának vállalkozói rétege, kikbõl lesznek gazdák. A magyar történelmi fejlõdés egyik sok problémát okozó hiányossága már a múlt században is éppen az volt, hogy nem alakult ki megfelelõ idõben megfelelõ számú és minõségû polgári vállalkozó réteg. Nem kis mértékben ettõl a törvényjavaslattól függ, hogy ennek az állami vagyonnak, amely részben úgy keletkezett, hogy az állam kirabolta védtelen állampolgárait, kik lesznek az új tulajdonosai. A törvényjavaslat egyik tétje az, hogy az új tulajdonosok, a piacgazdaság polgárai zömében az elõzõ rendszer haszonélvezõi lesznek-e, vagy pedig mások is, köztük a kiraboltak, kapnak-e e tekintetben komoly életlehetõséget. Igen nagymértékben ettõl a törvényjavaslatól függ tehát, hogy milyen lesz az eljövendõ Magyarország új tulajdonosi arculata. Századunk egyik kiváló magyar írója úgy fogalmazott, hogy "a paraszt szóban benne van a múltnak minden megfizetetlen adóssága, a jövõnek minden joga. Ez a szó mintegy magába tömöríti a magyar föld népének egész nagy tõkéjét. Ezzel a szóval bármely percben odaviheti hitelezõit a történelem ítéletéhez; de most már fizessetek! Mert ha van csodák csodája a világon, az a magyar paraszt megmaradása. Teljesen magára hagyatva, a rög és a vér irtózatos robotját végzi a századok folyamán. Mindig teremt, termése másé. Mindig harcol, gyõzelme másé." - Eddig az idézet. Ami ezután következett, közismert. A parasztság az úgynevezett Tanácsköztársaság elõjátéka után az igazi ütést akkor kapta, amikor a második világháborút követõen a hatalom valóban elvette mindenét, földönfutóvá tette, és parasztként való létezését is megszüntette annak kimondásával, hogy nincs paraszt, csak úgynevezett szocialista mezõgazdasági nagyüzemi dolgozó. Mi következik mindebbõl? Álláspontom szerint az, hogy a törvényjavaslatal szemben a termõföldigénylõk ne átlagosan 70-800s mértékig, hanem a degressziós kulcsok megváltoztatásával a lehetõ legtöbb esetben 1000s mértékig kapják vissza természetben volt földtulajdonukat (kis taps), amenynyiben annak hasznosításáról gondoskodnak. Van azonban egy másik vonatkozása is a kérdésnek, mivel a tulajdonviszonyoknak a törvényjavaslattal történõ rendezése önmagában még nem oldja meg sem a kárpótlásként földhöz jutottak, sem pedig a mezõgazdasággal vállalkozásszerûen foglalkozni kívánó más állampolgárok megfelelõ földterülettel való ellátását. 1949-ben az átlagos birtoknagyság 3,3 hektár volt. Ebbõl következik, hogy az esetek többségében a kárpótlásként földhöz jutottak nem kapnak életképes, a fõhivatásszerû, korszerû gazdálkodáshoz szükséges földterületet. Álláspontom szerint az lett volna a helyes megoldás, ha a parasztgazdaságok és általában a mezõgazdaság hatékonyságának mielõbbi megteremtése érdekében egyszerre, egyidejûleg születik meg a kárpótlásról szóló törvény; a szövetkezetek valódi szövetkezetekké történõ átalakulását és a tagság megfelelõ földterülethez jutását biztosító szövetkezeti törvény; a földtulajdoni, földhasználati, földbérleti és földvédelmi szabályokat magában foglaló földtörvény; az önkormányzatokat tulajdonnal ellátó törvény; az állam kizárólagos tulajdonában maradó, kincstári birtokokra vonatkozó törvény; valamint a parasztgadaságokat megfelelõ hitellel ellátni képes mezõgazdasági banki szabályozás. E törvényeknek egymással összehangolt törvényegyüttest kell alkotniuk. E törvények elfogadása azért is rendkívül sürgõs, mert a jelen idõszakban a szabad, liberalizált földforgalom számomra elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan azért, mert a szocializmus által eltörölt földpiac jelenleg reális földár nem állapítható meg, a termelõszövetkezeti és az állami tulajdonú földeknek pedig nincs valódi tulajdonosa. A szabad földforgalom esetén tehát nem elsõsorban a parasztság fog még több földhöz jutni, hanem olyan agrárlobbik és érdekszövetségek, valamint a bankok egy része, amelyek a most áron alul megszerzett földtulajdonjog birtokában hosszabb távon egyre növekvõ vagyonra fognak szert tenni, monopolizálva egyúttal a földhöz kötött gazdasági tevékenységet, illetve a bérbeadást. A földtulajdon rendezése körüli viták lényege tehát az, hogy a parasztság feje fölött megindult a harc a földvagyonért, azért, hogy ki legyen a haszonélvezõje annak, hogy eddig a földnek nem volt elismert értéke. A földforgalom egyetlen fejlett nyugat-európai országban sem teljesen szabad, és a föld egyetlen fejlett nyugat-európai országban sem képez korlátlan magántulajdont, hanem a tulajdon egyéb tárgyaitól eltérõen speciális törvények vonatkoznak rá. Hivatkozom itt például az olasz alkotmányra, amely úgy rendelkezik, hogy a föld ésszerû kihasználása és méltányos társadalmi körülmények kialakítása érdekében a törvény kötelezettségeket és korlátokat állapít meg a föld magántulajdonára, tartományonként és mezõgazdasági övezetenként megszabja a földterület nagyságának felsõ határát, elõmozdítja és kötelezõvé teszi a talajjavítást, a nagybirtok átalakítását és a termelõegységek rekonstrukcióját, segíti a kis- és középgazdaságokat. Az önkormányzatokat tulajdonnal ellátó törvény meghozatala pedig azért is rendkívül fontos, mert reális a veszélye annak, hogy a termelõszövetkezetek és az állami gazdaságok egy része a kezelésükben lévõ állami tulajdonú földeket különbözõ kft-kbe, vállalkozásokba csempészik be, megfosztva ezzel az önkormányzatokat a mûködésükhöz szükséges és részükre bevételt is biztosító földektõl. Ugyanakkor az önkormányzati tulajdon megléte segítheti az önkormányzat területén lakó nem szövetkezeti tagok földhözjuttatását is. Például Kosd község 2300 lakosából csak 9 fõ dolgozik a szövetkezetben. A Kereszténydemokrata Néppárt a már 1979-ben kiérlelt programjában azt az elvet követte, hogy a gazdaságtalanul mûködtetett állami tulajdonnak úgy teremtsünk valódi tulajdonost, hogy azt összekössük a sérelmet szenvedett rétegek és egyének anyagi és erkölcsi rehabilitálásával. Ezért a valódi rehabilitáció érdekében - egészen a lehetõségek végsõ határáig - megfontolandónak tartom a kárpótlásként kapott kárpótlási jegyek értékének növelését, többek között például a kamat emelésével, a kamatozás idõtartamának meghosszabbításával, a kárpótlás felsõ határának megemelésével és a degresszió enyhítésével. Ez egyúttal az új polgári vállalkozói réteg kialakulását segítõ hitelkonstrukciónak is felfogható. Megfontolandónak tartom továbbá, hogy azokban az esetekben, amikor az államosított vagyontárgy szinte eredeti állapotában föllelhetõ és jelenleg is állami tulajdonban van, akkor a sérelmet szenvedett jogosult - a termõföldhöz hasonlóan - természetben juthasson hozzá volt tulajdonához, esetleg ráfizetéssel. Ez nem kerül semmibe senkinek, mert csupán az történik, hogy az állam által államosított és gazdaságtalanul üzemeltetett - például egy - eszpresszóból az állam kivonul, a jogos tulajdonos pedig ezután nyereségesen fogja üzemeltetni, adót, tehát bevételt juttatva az államnak. Végül tudom, hogy bár jogfilozófiai értelemben a sérelmet szenvedettek teljes kárpótlásra tarthatnának igényt, a kárpótlás viszont a nemzeti közteherviselés elve alapján még megnövelt értékû kárpótlási jegyek esetén is csupán részleges lehet. Szeretném azonban elvi éllel leszögezni, hogy éppen a nemzeti közteherviselés elve megkövetelné és az lenne igazságos, ha az elmúlt rendszer kiváltságosai is hozzájárulnának a nemzet terheihez. (Közbekiáltás: Helyes!) Mivel ez nem történt meg, megállapítom, hogy a múlt károkozói és kiváltságosai helyett a nemzet terheibõl most is nagyobb részt vállal a semmirõl sem tehetõ lakosság és azok, akik egykor súlyos sérelmet szenvedtek. Köszönöm a figyelmet. (Taps a jobb oldalon és középen.)