DR. ÁDER JÁNOS (FIDESZ): Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Orbán Viktor két héttel ezelõtt már elmondta, hogy a kormánykoalíció két tagjának, a Kisgazdapártnak és a Demokrata Fórumnak kezdetektõl fogva alapvetõen különbözik az álláspontja a privatizáció, a reprivatizáció és a földtulajdon kérdésében. Megemlítette azt is, hogy a koalíció álláspontjának gyakori módosulását alig-alig lehetett követni. Nos, a gondolatot folytatva hadd egészítsem ki ezt azzal, hogy amennyire érthetõ és magyarázható a koalíciós pártok véleménykülönbsége a döntéselõkészítés során, olyannyira elfogadhatatlan törvénytervezetek beterjesztését követõen. Súlyos politikai hibának lehet csak minõsíteni, ha a koalíció két pártja alapvetõ kédésekben nem a törvényjavaslat vitára bocsátása elõtt, hanem csak azután kíván egyetértésre jutni. Márpedig most ennek vagyunk a tanúi. Súlyos hiba ebbõl következõen az is, ha egy döntéselõkészítõ apparátust arra kényszerítenek, hogy világos politikai döntés nélkül vagy naponta változó politikai döntésekkel kezdjen el egy kodifikációs munkát, ráadásul úgy, hogy miközben a többi munkájával törvényszerûen lemarad, szabotálással vádolják. Jogalkotásunk mind a mai napig politikai kampányokkal tarkított és részben ezért is átgondolatlan és összehangolatlan. Mielõtt továbblépnénk, részben, mert a kérdés a politikai felelõsség elõbb feszegetett problémájához kapcsolódik, reagálni szeretnék a vitában korábban elhangzott néhány kijelentésre. Torgyán József pártja vezérszónokaként a következõket mondotta - és itt idézem a jegyzõkönyvet, nehogy valami félreértés legyen: "Kónya frakcióvezetõ úr szerint pedig nem volt akkor olyan törvény - itt a 47-es - 49-es állapotokra utal -, amely lehetetlenné tette volna mindazt, ami történt, sõt mintha inkább megfelelt volna az akkori törvényességnek mindaz a jogtalanság, amit elkövettek. Hát errõl szó sincs. Az 1949. évi XX. törvény, a Népköztársaság Alkotmánya, amelyet a nép egyszerûen csak gyûlölettel sztálinista alkotmánynak szokott nevezni, hát ez az alkotmány is kimondta, hogy védi a dolgozó parasztoknak a földtulajdonhoz való jogát. Ez az alkotmány is védte az öröklés jogát, védte a munkával szerzett tulajdont. Márpedig az 1967. évi IV. törvény, bármennyire is nem tûnt fel az Alkotmánybíróságnak, alkotmányba ütközött, mégpedig az 1949. évi XX. törvénybe." - Idáig az idézet. (Közbeszólás.) Sztálini alkotmány, igen, ezt mondtam, ez szerepel az idézetben. Nos, Torgyán József a sztálinista alkotmány 7. § (1) bekezdésének elsõ mondatát csak félig olvasta el. Vélhetõen megörült a mondatrésznek, és sietett a szónoklatába beépíteni (derültség), és nem vette észre, hogy a mondat egy és szócskával - ami ugyebár a jogszabályokban a konjunktív feltétel jelzésére is szolgál - a következõképpen folytatódik. És most felolvasom az egész szöveget, hogy hogy szól az 1949. évi XX. törvény 7. §-ának (1) bekezdése: "A Magyar Népköztársaság elismeri és biztosítja a dolgozó parasztok jogát a földhöz és kötelességének tekinti, hogy állami gazdaságok szervezésével, mezõgazdasági gépállomásokkal, az önkéntes társulás és a közös munka alapján mûködõ termelõszövetkezetek támogatásával elõsegítse a mezõgazdaság szocialista fejlõdését." (Közbeszólás - zaj.) "Az állam elismeri - folytatódik tovább a (2) bekezdés - és támogatja a dolgozóknak a kizsákmányolás ellen irányuló minden valóságos szövetkezeti mozgalmát." Ugyancsak folytatódik késõbb a 8. §-ban, hogy a magántulajdon és a magánkezdeményezés a köz érdekeit nem sértheti, és még lehetne idézni azokat az egymást is korlátozó rendelkezéseket, amelyeket ez a korabeli alkotmány tartalmaz. Érdemes azonban foglalkozni Torgyán József idézett felszólalásának második részével is, amikor röviden, de az Alkotmánybíróság álláspontját érintette, kritizálva azt: Értelmezésem szerint annak, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minõsít majd egy-két, az 50-es és 60-as években született ma is hatályos rendelkezést, a mai tulajdonviszonyokra semmilyen hatása nincsen. Kéretik elolvasni az Alkotmánybíróságról szóló törvényt, annak is a 43. §-a (2) bekezdését, ami kimondja: a (közbeszólás) - nem olyan mulatságos ez, nyugodtan el lehet olvasni - jogszabálynak vagy az állami irányítás egyéb jogi eszközének megsemmisítése nem érinti a határozat közzététele elõtt létrejött jogviszonyokat és a belõlük származó jogokat és kötelezettségeket. Ugyancsak nincs értelme azt vizsgáltatni az Alkotmánybírósággal, hogy az 1949-es alkotmánynak is ellentmondott sok késõbbi jogszabály. Ennek legfeljebb jogtörténeti, alkotmányjogtörténeti értéke van. Nem szerencsés, ha néhány képviselõ saját vágyait és politikai szándékait vetíti bele a jogszabályokba; önkényes, ámde hatásosan egyszerû, ugyanakkor minden alapot nélkülözõ jogértelmezéssel azt a hitet plántálja választóiba, hogy a számukra kedvezõ döntés csupán jogalkalmazói, bírói jószándék kérdése. A következõ kérdéskör, amivel röviden szeretnék foglalkozni, az igazságosság problémája. Itt inkább csak kérdéseket fogalmazok meg. Igazságos- e az 1949-es idõpont, ezt már többen feltették, de folytatható tovább a sor, igazságos volt-e az 1949-es állapot akárcsak a földtulajdon esetében. Tudjuk, sokan nem kaptak akkor, a földosztáskor földet, például azért, mert hadifogságban voltak, vagy azért, mert nem volt elegendõ föld. És a földosztó bizottságok az egy fõre esõ területeket úgy alakították ki, hogy abból meg lehessen élni, ennek természetesen megvolt a közgazdasági racionalitása, de az igazságossághoz nem sok köze volt. Semmiképpen sem az az elv érvényesült akkor, hogy minden rászorult kapjon földet. Több mint százezer ember maradt így akkor föld nélkül. A következõ kérdés: lehet-e igazságosan felderíteni az akkori tulajdoni viszonyokat. Voltak, akik semmilyen igazolást nem kértek földjük elvételekor, félve attól, hogy bármilyen dokumentum, ami egykori vagyoni helyzetüket bizonyítja, még nehéz helyzetbe hozhatja õket. Vannak, akiknek a papírjaik megsemmisültek, korabeli telekkönyvek elvesztek, az ingatlanok árai az elvételkor nyomottak voltak, nem fejezték ki a valóságos piaci értéket. Hogyan kárpótoljuk azokat, akiknek vagyonuk ugyan nem volt, de ugyanúgy megszenvedték az elõzõ négy évtizedet, mint a korábbi tulajdonosok? Hogyan kárpótolunk az alacsony életszínvonalért, a továbbtanulási lehetõségek korlátozásáért és a vállalkozások ellehetetlenüléséért? Lehet-e egy egész társadalmat kárpótolni? Lehet-e? Lehet-e? Igazságos-e egy olyan intézmény, ami teljesen vétlen fiatal generációkra rak további terheket? Igazságos-e az a rendszer, ami eltérõ mértékben nyújt kárpótlást, hiszen a föld esetében körülbelül 800s, a többi ingatlan és ingóság esetében 10-30 közötti a kárpótlás mértéke. És igazságosnak tekintik-e majd a jogosultak azt megoldást, amelyet a törvényjavaslat indítványoz: egy valószínûleg gyorsan értékét vesztõ értékpapír hamar eloszlatja majd azokat az illúziókat, amelyek az egyéni élethelyzetek életszínvonal-javulásához kötõdnek. A továbbiakban már csak egyetlen kérdéssel szeretnék foglalkozni, éspedig a törvény végrehajthatóságának kérdésével, errõl ezidáig nem sok szó esett. A vitában sokan megfogalmazták, hogy ez a törvény gyorsan rendezi majd a tulajdonviszonyokat; a rendezett tulajdonviszonyok pedig elõfeltételét jelentik a külföldi tõke beáramlásának. Nem kell itt bíbelõdni, ott a kalapos király óta - mondotta Oláh Sándor - megcsodált kitûnõ telekkönyvi rendszerünk, amelybõl hipp-hopp kideríthetõ, hogy ki is volt az eredeti tulajdonos. Azt hiszem, mindazok akik ezt mondják, elég régen járhattak földhivatalokban. De hogy érveimet erõsítsem, hadd hivatkozzam Zsiros Gézára, ugyanezen párt másik tagjának a hét végén kézhez kapott összeállítására. Ebben a következõ olvasható a 3. oldalon: Tulajdonképpen külön történet az, ami a telekkönyvezés keretében zajlott le, a többszöri telekkönyvezés, rendezés égisze alatt nemcsak a régi tulajdonos tûnt el, hanem igen sok esetben még átszámozás, átszerkesztés révén maga a tulajdon tárgya is. S folytatódik tovább ez a mondat, de a lényegét, azt hiszem, elmondtam. Nos, úgy tûnik, mégsem lesz olyan egyszerû a helyzet. De tegyük fel, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hogyan is zajlik majd az eljárás, és itt van az a végrehajtási kérdés, amirõl eddig senki nem beszélt, holott, azt hiszem, ezzel nem ártana a Kormánynak és a kormánykoalíciónak is számolnia. Az esetek egy részében rögtön az elsõ lépésként a tulajdon megállapítása iránt kell majd pert indítani. Ha befejezõdik ez, vagy netán erre nem lesz szükség, akkor 30 nap áll rendelkezésre a kárpótlási igények bejelentésére. Ez alatt az idõ alatt kell beszerezni a dokumentumokat, ami az ország lakosságának 40 év alatt bekövetkezett mozgását figyelembe véve nem lesz egyszerû feladat. Ahogyan a hivatalok mûködését ismerjük, az elõírásokat, a követelményeket csak ritkán sikerül a polgároknak elsõre teljesíteni majd. Hiánypótlás, hivatali egymásra mutogatás, az ügyfél küldözgetése, utazgatás, az elkallódott dokumentumokhoz más bizonyítékok beszerzési nehézségei, az ezek elfogadása elé gördített bürokratikus akadályok vagy túlzott engedékenység miatt esetleg visszaélések, a kárpótlási hivatalok kidolgozatlan eljárási szabályai miatti bizonytalanság és tanácstalanság, a minisztériumra jogértelmezési kérdések hullámát zúdító hivatali felterjesztések, a mindezek miatt ugyancsak lassú államigazgatási eljárás lesznek a fõbb elemei a végrehajtás történetének. Az újságok persze foglalkoznak majd az anomáliákkal, aminek következtében kiújul a vádaskodás: "nem is olyan súlyosak a problémák, csak a sajtó csinál ismét a bolhából elefántot". A polgárok pedig elkezdik egymást taposni. Hiszen tudják, hogy a körülbelül 70 milliárd forintra becsült kárpótlási igénynek csak egy részére, körülbelül 20-30 milliárd forint bocsátható ki ebben az esztendõben. Márpedig szeretné majd elsõként jussát megszerezni. A hivatal, miután megyénként szervezõdik, ami persze egyébként más szempontból érthetõ és magyarázható, pedig nem fogja gyõzni a munkát. Erre már eleve készültek a jogszabály elõterjesztõi, amikor az eljárás határidejét nem 30 napban, hanem 6 hónapban állapították meg, amit a hivatalvezetõ egy alkalommal további három hónappal meghosszabbíthat. Persze, elõ lehet írni itt is a 30 napos ügyintézési határidõt, miként ezt néhány módosító indítvány már javasolja is, de ez az igények teljesítését nem teszi reálisabbá. És ne feledjük, ez a 6 plusz 3 hónap a másodfokú eljárásban is megismétlõdhet. Ebben a pillanatban máris másfél évnél vagyunk, és ekkor még nem beszéltünk a vélhetõen nagy számban elõforduló bírósági perekrõl. Ez a teher a még fel sem állított közigazgatási bíróságokra nehezedne, ahol mindez kiegészülne a ma még felbecsülhetetlen számú szokványos közigazgatási üggyel. Az elõre látható munkateher bizonyára nagy számmal fogja majd csábítani a közigazgatási bírói pályára jelentkezõket. De kanyarodjunk vissza még a kárpótlási hivatalokhoz. Miután mindenki elsõként szeretné megkapni a kárpótlási jegyét, ez a hivatalokban eluralkodó káoszon kívül kiváló táptalajt biztosít a korrupciónak. Olyan apróságokról pedig már ne is beszéljünk, hogy egyelõre kárpótlási hivatalok nincsenek, ügyintézõk nincsenek, speciális eljárási szabályok nincsenek. De a történet itt nem fejezõdik be. Tegyük fel, hogy többéves küzdelemmel sikerül a kárpótlási jegyet megszerezni. De hol vagyunk még attól, hogy a kárpótlási jegyet a tulajdonosa beválthassa? Lehet, hogy abban az idõben éppen nem lesz privatizálásra kerülõ állami vagyon, vagy nem olyan, amiért érdemes lenne kárpótlási jegyet adni. Lehet, hogy a kárpótlási jegy forgalmát a Kormány éppen akkor fél évre felfüggeszti. Lehet, hogy a privatizálandó vagyont csak egy tulajdonos akarja megvenni, és ebben az esetben az Állami Vagyonügynökség teljes egészében kizárhatja a kárpótlási jegyeket az értékesítésbõl. Lehet, hogy azokat a termelõszövetkezeteket, amelyeknek a földjére két év múlva a kárpótlási jegy vételi jogot biztosítana, már az idén tavasszal felszámolják. Mi lesz akkor? A föld megmûvelésére vállalkozók, ámde kárpótlási jeggyel nem rendelkezõk nem szerezhetnek földet, mert még nem rendezettek a tulajdonviszonyok. Akkor ki fog termelni? A tsz már nem, az új tulajdonos még nem. És ha szerezhetnek, akkor mibõl fogják kiegészíteni a késõbb kárpótlási jegyet szerzõket? Máshol földet nem vehetnek, hiszen ezt tiltja a jelenlegi tervezet a helybenlakás korlátozása révén. Egy mondatba sûrítve következtetésemet: a kárpótlási törvény végrehajtása kiváló alkalmat teremt majd a Kormánynak arra, hogy bizonyíthassa, hogyan lehet békeidõben háborús állapotokat elõidézni. (Zaj a jobb oldalon.) A Kormány igen súlyos politikai hibát készül elkövetni. Olyan hibát, ami nem egy alkalomra szól, hanem tartósít, méghozzá hosszú idõre, egy olyan állapotot, amire sem az országnak nincsen semmi szüksége és amire sem az MDF- et, sem a Kereszténydemokrata Néppártot, de még részben a Kisgazdapártot sem kényszeríti választási ígéret. A végrehajtás nehézségei a kormányzati ciklus hátralévõ ideje alatt újabb és újabb kormányzati kényszerintézkedéseket eredményezhetnek majd, amik más, fontosabb kérdések megoldásától veszik el az idõt és az energiát. Joggal kérdezhetik, miért fájlalom én ezt, mint ellenzéki képviselõ. Ha erre azt válaszolnám, hogy azért, mert mindig is hangoztattuk konstruktivitásunkat, talán megmosolyognának, de ha azt mondom, azért, mert ez a döntés nemcsak ennek a Kormánynak, hanem a következõnek is megnehezíti a helyzetét, talán elgondolkodnak. És kérem, gondoljanak arra is, lehet, hogy a következõ kormányt is Önök alakítják. (Derültség.) Végezetül azt kérném a kormánypárti képviselõktõl - mert talán az ellenzéki képviselõkhöz kevésbé kell fordulnom -, hogy ne bocsássák részletes vitára ezt a törvénytervezetet. A vitában már eddig is sokan hivatkoztak a társadalom véleményére, érdekeire, akaratára. Nekünk sajnos nincs olyan jól kiépített kommunikációs rendszerünk, hogy minden nap közvetlenül érintkezhessünk és beszélgethessünk a társadalommal. Mindenesetre azt biztosan állíthatjuk, hogy semmilyen bizonyíték nincsen arra, hogy a társadalom többsége a kárpótlás gondolatát, és azt a módszert, amit a tervezet javasolt, támogatja. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalról.)