DR. WEKLER FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Néhány napja gondolkodom már fölszólalásomon, és miután a fölszólalásom elsõsorban a kárpótlási törvény idõbeli részével kíván foglalkozni, ezért azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne a bevezetõben frappánsan jellemezni a Kormány által benyújtott történyjavaslatot. Megmondom õszintén, hogy nem igazán találtam megfelelõ jelzõt, megfelelõ formát arra, hogy ezt minél rövidebben megtegyem. Az egyik MDF-es képviselõtársam sietett a segítségemre. Az elmúlt héten egy rendezvényen vettünk részt közösen, és ott õ a jelenlévõk elõtt úgy jellemezte ezt a kárpótlási törvényt mint egyfajta békekölcsönnek az adását. A jelenlévõk arra kérdeztek rá, hogy tulajdonképpen mit ad ez a kárpótlási törvény azoknak, akik kapják, és tisztelt képviselõtársam azzal az érvvel próbálkozott a kérdésre válaszolni, hogy körülbelül annyit, mint a korábbi, sokak által ismert - nekem nem volt szerencsém gyakorlatilag megismerni, csak hírbõl ismerem -, a sokak által korábban ismert békekölcsön. Vagyis nem túl sokat. (Zaj középen.) Ez enyhén van megfogalmazva. Én azt hiszem, hogy a beterjesztett törvényjavaslat ennél egy kicsit rosszabb, ugyanis amíg a békekölcsönhöz annak idején nagyon könnyen lehetett hozzájutni, addig azok, akik kárpótlásban kívánnak részesülni, illetve igénybe kívánják venni majd a kárpótlási törvény nyújtotta lehetõségeket, hosszú-hosszú hónapokig kell, hogy utánajárjanak annak, amit végül nem fognak megkapni. Ez az utánajárás, azt hiszem, már most megkezdõdött. A kezemben van egy idézõ végzés, amely a Veszprém megyei bíróságtól származik, és a Veszprém megyei bíróság március 14-én már megkezdi egy kárpótlási beadványnak, egy kárpótlási pernek a tárgyalását, akkor, amikor még nincs is kárpótlási törvény errõl. Tehát én úgy gondolom, hogy ehhez a jellemzéshez túlságosan sokat hozzátenni nem kell, e jellemzés találó. Az SZDSZ-nek az álláspontja - és ezt már többen részletesen kifejtették itt a vitában, de azt hiszem, nem árt ezt újra megismételni - nem ez. Az SZDSZ azt mondja, hogy amennyiben kárpótolni akarunk, akkor tényleges kárpótlásra kerüljön sor, adjunk is valamit azoknak, akik a múltban elszenvedett sérelmeikért kárpótlásban kívánnak részesülni, kárpótlásra jogosultak. Ezért egyértelmûen azt javasoljuk, hogy a kárpótlások mértékét fel kell emelni, és a másik nagyon lényeges dolog, hogy ki kell terjeszteni mindenkire, nemcsak azokra, aki 1949 júniusa után szenvedtek sérelmet, hanem mindenkire, akik az elmúlt rendszerekben - és nem rendszerben - anyagi és más típusú károkat szenvedtek. A javaslatunknak a másik lényeges eleme az, hogy a kárpótlásnak a privatizációt kell egyértelmûen segíteni. A kárpótlás ne öncélú legyen, ne csak az öncélú kárpótlásért hozzunk törvényt, hanem azért hozzunk törvényt, hogy az országban végre megindulhasson az a privatizációs folyamat, amelyet mindannyian várunk, amelytõl mindannyian azt várjuk, hogy a gazdasági kibontakozás elinduljon. Ezért az SZDSZ nem kárpótlásként, hanem vagyonjegy kiosztásaként újabb javakat juttatna az állampolgároknak. Azt még egyszer kívánom hangsúlyozni, mert az elmúlt heti vitában Kõrösi képviselõtársam is azt mondta, hogy mi csak húszezer forintot kívánunk mindenkinek adni. Mi a kárpótláson felül kívánunk mindenkinek egy vagyonjegyet adni, amellyel részt tud vállalni az ország privatizációjában, a privatizációs folyamatokban. (Moraj a jobb oldalon.) Természetesen nyitottak vagyunk! Hogyha úgy gondolják a tisztelt kormánypárti képviselõk, hogy az a húszezer forint, amit az SZDSZ javasol, kevés, nyitottak vagyunk, és nyilvánvalóan föl lehet emelni, és nagyobb részt is lehet adni az állampolgárok számára! (Moraj a jobb oldalon, szórványos taps a bal oldalról.) A mondandóm lényegére szeretnék most áttérni, ez pedig a kárpótlásnak az idõbeni korlátozása. A beterjesztett kormányjavaslat azt mondja, hogy 1949. június 8. utáni kárt szenvedettek jogosultak kárpótlásra. Kérem szépen, én azt hiszem, hogy ez alapvetõen hibás elképzelés! A kárpótlás tekintetében véleményem szerint kétfajta kiindulási pont van: vagy adunk kárpótlást, és ha adunk, akkor mindenkinek adunk, vagy nem adunk kárpótlást, és akkor senkinek nem adunk. Ez a beterjesztett javaslat egyik kitételnek sem felel meg, ugyanis véleményem szerint eléggé törvénytelen módon kizár egy nagyon lényeges és nagyon jelentõs réteget a kárpótlás lehetõségébõl. Én a magam részérõl hajlandó lettem volna azt is elfogadni, hogy senki ne kapjon kárpótlást, semmilyen alapon. Sem szociális alapon, ahogy ezt a FIDESZ tisztelt képviselõi ecsetelték, sem semmilyen más alapon. Én azzal is megelégedtem volna, ha azt mondják, ismerjük el, hogy mindenki kárt szenvedett. Különösen sérelmes az, amit Zimányi képviselõtársam említett, politikai károkat is szenvedtek, politikai bûncselekmények is történtek, börtönbe is kerültek emberek, megkínoztak, megöltek embereket, elhurcoltak embereket, kényszermunkatáborba vittek embereket - ezeket mind erkölcsileg, politikailag rehabilitálni kell! A társadalom elvárása, úgy tûnik - legalábbis a hangosabb részének az elvárása -, nem ez. A társadalom nagyobb része kárpótlást kíván, anyagi kárpótlást. Mi ezt az igényt teljesíteni kívánjuk, ezt az igényt az SZDSZ támogatja - de hangsúlyozom, valós kárpótlást kíván az SZDSZ, és kárpótolni kíván mindenkit, nem +49-tõl, hanem visszamenõleg, úgy gondolom, +38-ig visszamenõleg, minden olyan réteget, amely kárt szenvedett az elmúlt rendszerekben, kárpótolni kell! (Moraj a jobb oldalon.) Úgy gondolom, a múltban elkövetett igazságtalanságokat nem lehet újabb igazságtalanságokkal helyrehozni, nem lehet azzal helyrehozni, hogy azokat a rétegeket, akiket +45 után kitelepítettek, azokat, akiket +45 után elhurcoltak, azokat, akiket 1945 után vagyonuktól megfosztottak, azokat, akiket az 1938. évi zsidótörvények után és a háború alatt vagyonuktól megfosztottak, meghurcoltak, megaláztak és megöltek, nem lehet kizárni a kárpótlás körébõl! Úgy gondolom, kormányunk most arra készül, hogy egyfajta igazságtalanságot kövessen el ezekkel az emberekkel szemben! Ez az igazságtalanság egyértelmûen ellentmond, azt hiszem, az Alkotmányunknak és minden jóérzésnek! (Taps a Kisgazdapárt soraiból.) Ha el akarjuk kezdeni a kárpótlást, akkor azt mindenkire kiterjedõen kell elkezdeni, még egyszer hangsúlyozom, de hogyha azt mondjuk, hogy nincs elég pénz, akkor pedig az elején kell elkezdeni! A logika azt diktálná, hogy akkor azokkal kezdjük el, akik a legkorábban szenvedték el a sérelmeket, és úgy menjünk idõrendi sorrendben tovább. Természetesen, mint hangsúlyoztam, mi nem ezt képviseljük, mi azt szeretnénk, ha mindenkire kiterjedõen egyszerre kerülne sor a kárpótlásra! Az elmúlt héten kormánypárti képviselõtársaink beterjesztettek egy határozati javaslatot, amelyet Szauter képviselõtársam indokolt. Azt hiszem, ez a határozati javaslat körülbelül fedte azt, amit én eddig elmondtam, ugyanis az a határozati javaslat arról szól, hogy kikre kell még kiterjeszteni a kárpótlási törvény hatályát. Én ezzel a kiterjesztéssel teljes mértékben egyetértek. Azzal viszont alapvetõen nem tudok egyetérteni, amit a javaslat idõbeni eltolása eredményezne. A javaslat ugyanis arról szól, hogy szeptember x-edikéig - nem tudom, hányadikáig - az Országgyûlés hozza meg a pótkárpótlási törvényt, amely arról szól, hogy akik most nem kerülnek kárpótlásra, azokat majd akkor kell kárpótolni. Én azt hiszem, ez a javaslat... - most majdnem kicsúszott a számon; nem akarok sértõ megjegyzést tenni (moraj a jobb oldalon) - ... szóval nem igazán azoknak a malmára hajtja a vizet, akiknek az érdekében benyújtásra került! Ugyanis ez a javaslat lehetõséget kínál a Kormány számára, hogy kibújjon a kárpótlásnak ilyen kötelezettsége alól. Én utánanéztem: a Ház eddig 65 határozati javaslatot, törvényjavaslatot és egyebet tûzött napirendre február 7-éig, tehát még mielõtt ezt a határozati javaslatot fölvette. Nagyon könnyû kiszámolni, hogy körülbelül mikor fog sorra kerülni ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalása, ha egyáltalán napirendre kerül, ez elhúzódhat akár több évig is ilyen módon! A másik: Szauter képviselõtársam azt mondta az elmúlt ülésen, hogy õ bízik a Kormány szavában, bízik abban, amit a beterjesztett törvényjavaslat is tartalmaz, hogy késõbb sor kerül az általam említett és az õáltala is említett rétegeknek, csoportoknak a kárpótlására. Én is nagyon szívesen hinnék a Kormány szavában, de elõkerestem néhány dokumentumot a Kormány egyes képviselõinek leírt, illetve elmondott szövegeibõl. Az egyik Balsai István igazságügy-miniszter úrnak egy levele, amelyet február 8-án írt a Magyarországi Németek Szövetségének, aminek utolsó mondata így hangzik: "Arra a kérdésre, mikor kerül sor az 1949. június 8-át megelõzõen sérelmet szenvedettek kárpótlására, felelõsségteljes választ, különösen a magam nevében, jelenleg nem adhatok." A másik idézet, amely itt a Háznak február 5- ei, keddi ülésén hangzott el Kupa Mihály pénzügyminiszter úr szájából, a következõképpen szól: "Itt mindjárt kitérhetek arra a felfogásra, hogy tekintsük a mostani törvényjavaslatot elsõ ütemnek - maga a törvényjavaslat is így fogalmaz -, és késõbb legyen további üteme a kárpótlásnak. Ezt lehet politikailag, etikailag vagy jogilag így értelmezni, de szakmai tisztességem nem engedi meg, hogy avval áltassam Önöket, hogy erre az elkövetkezõ egy-két évben újabb szabad forrásunk lesz." Én úgy gondolom, ez tiszta és világos beszéd, és ezek után nem nagyon tudom elfogadni az olyanfajta érvelést, hogy majd valamikor vissza kell térnünk az általam említett rétegeknek a késõbbi kárpótlására! (Szórványos taps középrõl.) Engedjék meg, hogy ezek után a kárpótlásból kimaradott csoportok, néprétegek, népcsoportok egyikérõl, a magyarországi németekrõl szóljak néhány szót. Magyarországon pillanatnyilag mintegy 250 ezer német anyanyelvû állampolgár él, magyar állampolgár él. Õk azok az állampolgárok, illetve azoknak az utódai, akiket 1945-öt követõen nem telepítettek ki, de megfosztották õket mindennemû ingó és ingatlan vagyonuktól, és megfosztották õket minden politikai joguktól. Az 1945. december 29-ei kormányrendelet arról szól, hogy mindazok, akik 1941-ben német nemzetiségûnek, német anyanyelvûnek vallották magukat, kitelepítésre kerülnek, és teljes vagyonelkobzás lesz a részük. 1945 decemberében nem kommunista kormány uralkodott Magyarországon, mint ahogy azt Kónya Imre úr az egyik felszólalásában hangsúlyozta, hogy a kommunisták által elkövetett sérelmeket kell orvosolni, hanem akkoriban más politikai erõk voltak hatalmon Magyarországon, és ezalatt történt ez a törvénysértés! (Zaj középen.) Én most arról beszélek, hogy olyan embereket vontak itt kollektívan felelõsségre az országban, akik sem háborús bûnösök, sem fasiszták nem voltak, sem pedig más törvénysértést nem követtek el! Egyszerûen azért kerültek vagyonelkobzásra, internálásra, mert németnek vallották magukat egy népszámlálás alkalmával, mégpedig 1941-ben, amikor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz a háború végkifejlete! Úgy gondolom, hogy ez a tény és az a tény, hogy köztük is rengetegen voltak olyanok, akiket Szibériába hurcoltak kényszermunkatáborokba, elsõsorban nõket, 17-18 éves nõket, fiatalasszonyokat, kisgyermekes anyákat, akik részt sem vettek a hadmûveletekben, akiket nem lehetett hadifogolynak tekinteni, és amikor visszakerültek a 49-50-es években, teljesen lerongyolódva, vagyonuktól megfosztva kerültek vissza. Én úgy gondolom, hogy ebben az országban nem lehet olyan jogtalanságot elkövetni újra, hogy õket ismételten megfosztjuk a kárpótlásnak a lehetõségétõl akkor, amikor mások kárpótlásban részesülnek, amikor azok is kárpótlásban részesülnek, akik ezektõl az emberektõl, a magyarországi németségtõl elvett vagyont megkapták, és õket most azért kárpótoljuk, mert a megkapott vagyont késõbb elvették tõlük. Ez a kárpótlás természetesen jogos. De nem hiszem, hogy az eredeti tulajdonost ne kellene - és ne lenne kötelességünk - kárpótolni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)

Homepage