DR. FODOR ISTVÁN (független): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A köztudatban röviden csak kárpótlási törvényként ismert elõterjesztés parlamenti vitájának megkezdése elõtt a házbizottságban azt kellett jeleznem, hogy a vita elsõ, koncepcionáis kérdésekben egyes képviselõcsoportok többségi álláspontját ismertetõ szakaszában a független képviselõknek nem állt módjukban szónokot állítani. Nem állt ez módunkban azon egyszerû oknál fogva, mert a kárpótlás kérdésében szóba jöhetõ megoldások egyikének sem sikerült elnyernie a csoport többségének támogatását. A pártokhoz nem tartozó képviselõk egymástól eltérõ álláspontjának ismeretében nem volt tehát meglepetés, hogy hat frakció és a kérdésben jelentõsen érintett rétegek képviseletét ellátó Agrárszövetség álláspontja mind különbözött egymástól. Nem volt ez meglepetés, még akkor sem, ha a korábban ismertté vált programokon túlmenõen néhány esetben egyfajta kompromisszum irányába való elmozdulás szándékát érzékelhettük, máshol taktikai megfontolásokat vagy éppen az adott párt sajátos érdekeit szolgáló, nagyon is praktikus szempontokat hallhattunk. A parlamenti vitában a kárpótlás kapcsán eddig ismertté vált álláspontok ilyen sokféleségébõl vagylagosan két következtetést lehet levonni. Az egyik lehetséges következtetés az, hogy az elhangzott javaslatok egymásnak megvalósítható alternatívái, így kisebb módosításokkal vagy azok összegyúrásából a társadalmi közmegegyezést bíró változatot meg lehet találni. Ilyen következtetésre azonban legfeljebb a változatok nagy száma alapján lehet jutni. Tartalmi kérdések ismeretében, nevezetesen hogy a kárpótlás módját tekintve négy olyan markáns álláspontot hallottunk, amelyek mindegyikének viszonya a másikhoz tûz és víz, teljesen más következtetés vonható le, mégpedig az, hogy a kárpótlás kapcsán ismertté vált megoldásokban olyan egymásnak feszülõ, összeegyeztethetetlen érdekellentétek öltenek testet, amelyek egymást vagy kioltják, vagy éppen a társadalmi robbanásig felkorbácsolják. Mint ahogy a jelen esetben összeférhetetlenek mindazok a kategóriák, jogszerûség, igazságosság és gazdaságosság, amelyek az egyes elképzeléseket igazolni hivatottak. A tulajdont ért sérelmek orvoslásának a jogszerûség, igazságosság és gazdaságosság oldaláról történõ megközelítése azért is járhatatlan út, mert igaz ugyan, hogy a sérelmek elkövetése következtében kialakult helyzet egy feje tetejére állított rend szüleménye, ám itt nem egyszerûen a dolog talpra állításáról van szó, hanem arról is, hogy a történelmi tótágas egyéb következményeit, fájdalmasan kitapintható társadalmi és gazdasági bajainkat nem lehet nem létezõnek vagy a tulajdont ért sérelmektõl független tényezõnek tekinteni. A társadalom egészséges fejlõdésének ellene ható rend torzszülöttet hozott létre. Sziámi ikrekké nõttek össze mindannyian, akiket tulajdonukban, munkaerejük, szellemi vagy kétkezi munkájuk ellenértékében, egészségükben vagy éppen szabadságukban rövidítettek meg. Vállalható-e olyan mûtéti megoldás, amelynek eredményeként bizonyosra vehetõ, hogy a szétválasztás után az egyik rész életképtelenné válik? Szabad-e a jog eszközével operálni, a társadalmat nyertesekre és vesztesekre osztani? A régi és új jogrend, a mindig is viszonylagos, már majdnem elvont, de mindenképpen szubjektív igazságosság, a száraz számsorokkal könyörtelenül alátámasztott tények és az összekuszálódott gazdasági és társadalmi viszonyok antagonizmusát lehet-e egyáltalán jogszabállyal feloldani? Válaszom a három kérdésre az, hogy nem, nem és nem. A jelen helyzetben más módját kell találni a közmegegyezésnek, amely ez alkalommal véleményem szerint is csak a Szabó Iván képviselõtársam által már említett társadalmi szerzõdésben ölthet testet, ahogy ez nemzetek sorsfordulóin ugyan különbözõ helyzetekben, különbözõ módon, de már sokszor megtörtént a történelem folyamán. Ha ebbe az irányba akarunk elmozdulni, akkor azt is tudnunk kell, hogy társadalmi szerzõdést nem köthetünk olyan alapon, hogy a hatalom gyakorlói a törvény erejével éppen saját maguknak és - illetve vagy - a társadalom meghatározott részének juttatnak javakat. Ami a hatalomtól ered, de kirekeszt és privilégiumokat biztosít, az nem társadalmi szerzõdés, hanem feudális diktátum. Társadalmi szerzõdést egyfajta megközelítés alapján lehet kötni. Nevezetesen az esélyegyenlõség alapján. Tisztelt Országgyûlés! Két évvel ezelõtt a politikai egyeztetõ tárgyalásokon megírtuk nemzeti sorsfordulónk, új honfoglalásunk társadalmi szerzõdésének elsõ fejezetét. Nem volt törvény a pártállam lebontására. Nem a hatalmi elit hamis összekacsintása, hanem csak belsõ késztetés és lelkiismereti parancs motiválta egy olyan politikai intézményrendszer alkotmányos kereteinek megteremtését, amely többek között a továbbiakban nem gátja már a piacgazdaság felé történõ elmozdulásnak. Jól megkomponált volt a két évvel ezelõtt elfogadott program a tekintetben is, hogy az új rend alapjait jelentõ gazdasági alkotmányunkat már az új politikai intézményrendszer keretei között kellett elfogadni. Több mint sajnálatos, hogy háromnegyed év alatt nem sikerült azt a kormányprogramot megvitatni, amely gazdasági alkotmányunk három, egymással nagyon is összefüggõ fejezetét egységes keretbe foglalná. A tulajdonviszonyokat érintõ privatizáció, földkérdés, vállalati és szövetkezeti törvény, a pénz- és értékpapírpiacot érintõ jegybanki és számviteli törvény, az elosztási viszonyokat magába foglaló társadalombiztosítás, egészségügy, szociálpolitika és mûvelõdéspolitika alapelveit felölelõ, átfogó koncepció ismerete hiányában részkérdéseket ragadunk ki egy-egy fejezetbõl, az összefüggések ismerete, alapkérdések tisztázása nélkül. A kárpótlás olyan részkérdés, amely következményeiben egyaránt érinti a tulajdonviszonyokat, a monetáris szférát és az elosztási viszonyokat. A tulajdonviszonyok alapkérdése tekintetében a kárpótlás választás elé állít bennünket. Választanunk kell. Az-e a gazdaság elõtt álló legfõbb feladat, hogy a ténylegesen elszenvedett sérelmeknek materializálható részét egy megkérdõjelezhetõ igazságszolgáltatás jegyében kárpótlásban részesítjük, újraélesztve, konzerválva megkövesedett, a valódi piacgazdaság kialakulását gátló formákat? Vagy a jövõbe mutató vonalvezetéssel életerõt injektálva a civil társadalom minden sejtjébe egy határozott, gyors ütemû privatizáció eredményeként a társadalom legszélesebb köreibõl verbuválódó, a gazdaság szilárd bázisát jelentõ, a nemzetek kegyetlen versenyében a fennmaradás esélyével induló, polgárosodó vállalkozói réteg kialakításán fáradozzunk? Választanunk kell. Azokat az 1945 elõtti provinciális viszonyokat akarjuk-e újjáéleszteni, amelyek már akkor sem tarthattak lépést Európával, vagy Nyugat- Európa polgári társadalmainak mintáit akarjuk követni? Választanunk kell. Szakadékká kívánjuk-e mélyíteni a társadalmat máris jelentõsen megosztó törésvonalakat, vagy nem többel, mint az esélyegyenlõség biztosításával hidat építve, erõsíteni akarjuk a nemzeti összetartozás érzését mindazokban - és ez szerintem tízmillió magyart jelent -, akiket az elmúlt rendszer bármilyen formában megrövidített? Tudnunk kell, a kárpótlási törvény mindezen alapkérdések tisztázása nélkül determináló tényezõ. Trójai faló, amely a félresikerült modernizációs elképzelés zsákutcájából egy másikba, a korszerûtlen termelési viszonyokkal és gyenge, húzóerõ nélküli polgársággal rendelkezõ, az örök békétlenség, a meghatározó társadalmi mozgások alkotmányos kereteken kívülre kerülésének veszélyét magában hordozó Magyarország zsákutcájába vezet. Kizárt dolognak tartom, hogy a Kormány ne számolna a kárpótlási törvény elfogadásának lehetséges következményeivel, többek között a fentebb vázolt veszélyekkel. Ha így van, akkor pedig egyenesen megdöbbentõ annak a szándéknak a törvénybe iktatása, hogy más idõszakban elkövetett sérelmek hasonló felfogásban történõ orvoslásának ígéretével megterhelve folytassuk a gazdaság átalakításának gyötrelmes keresztútját. Tisztelt Ház! A jövõ érdekében a múltat le kell zárni. Két évvel ezelõtt a parlamentáris demokrácia által biztosítottnál jóval nehezebb körülmények között azért is sikerült rövid hónapok alatt az elképzelt politikai intézményrendszer alkotmányos kereteit megteremteni, mert a résztvevõk nem a múlttal foglalkoztak. A politikai egyeztetõ tárgyalássorozatnak nem képezte tárgyát az anyagi kártérítés vagy kárpótlás, de az alkotmányosság három dolgot elõrevetített. Az erkölcsi rehabilitációt, az anyagi javak megszerzésében az esélyegyenlõséget és a rászorultaknak a szociális biztonságot. Ez volt akkor a régi hatalom legjobbjainak és az új hatalom várományosainak, a többségében itt ülõknek, közösen felvállalt szent ügye. Ezen közösen vállalt ügyünk mellett leadott voksával juttatott bennünket mandátumhoz a nemzet java része, errõl szól a mandátumunk és nem másra. Köszönöm figyelmüket. (Kis taps.)