DR. TÖLGYESSY PÉTER (SZDSZ): Köszönöm, Elnök úr! Hölgyeim és Uraim! Én úgy látom, hogy a múlt héten ebben a vitában négy határozott és világos álláspont hangzott el. Az egyik a Kormányé volt, a másik a Kisgazdapárté, a harmadik a Fiatal Demokratáké és a negyedik a Szabad Demokraták Szövetségéé. (Szórványos derültség.) Röviden, és talán a lényeget nem sértve, én a négy álláspontról a következõket mondanám. A Kormány keveseknek kevés kárpótlást ígér, méghozzá lehetõleg úgy ígéri ezt a kárpótlást az 1949 után kárt szenvedetteknek, hogy azok az ígéret szerint lakjanak jól, de azért a káposzta a kincstáré maradjon. (Derültség. Taps az SZDSZ soraiban.) A Kisgazda álláspont azt mondja: mindent vissza, lehetõleg természetben, azoknak, akik valamikor hajdanán tulajdonosok voltak. A FIDESZ álláspontja, mint mindig, világos és velõs, senkinek semmit. (Derültség.) A Szabad Demokraták azt mondják, hogy mindenki jusson valami kicsi (Zaj.), valamekkora kicsi kárpótláshoz, valamekkora kicsiny részhez a nemzeti vagyonból, és ezen túl a károsultak - lett légyenek azok akár börtönviseltek vagy a tulajdonukban károsultak - kapjanak nagyobb és több kárpótlást, mint ahogy ezt a Kormány ígéri. Most hogyan, milyen szempontok alapján kell megítélnünk ezt a négyféle álláspontot? Azt hiszem, ez a kérdés. Kisgazda képviselõtársaink azt mondják, hogy alapvetõen itt a kárpótlásról vitatkozunk. Arról vitatkozunk, hogy valamikor régen embereket igazságtalanul megbántottak, megsértettek, elkobozták a vagyonukat, és a vita arról folyik, hogy mennyire és miként lehet õket kártalanítani. Én azt hiszem, hogyha ezt a kérdést tesszük fel, akkor csak rossz választ kaphatunk. Szerintem az igazi vita arról szól, hogy mi legyen azzal a vagyonnal, ami jelenleg a köztársaságé, valamennyi magyar állampolgáré, kik jussanak ehhez a vagyonhoz, milyen jogcímen, és milyen eljárásban. A vita alapvetõen ez. Most azt hiszem, hogy elvont morális, igazságossági szempontoknak kisebb szerepe lehet ebben a vitában. Jó elõre látnunk kell, hogy nem valószínû, bármelyik megoldást választjuk, hogy megnyugtató, és mindenkit kielégítõ, mi több, igazságos megoldást fogunk találni. Én azt hiszem, inkább két szempontot kéne figyelembe venni a döntésnél: az elsõ a közgazdasági, a második pedig egy politikai szempont. Kezdjük talán a közgazdaságival. A közgazdasági szempont azt mondja, hogy azok legyenek Magyarországon tulajdonosok, akik a lehetõ leghatékonyabban tudják hasznosítani ezt a vagyont, alapvetõen maguk javára, de az adókon keresztül a köztársaság javára. A politikai szempont valami mást mond. A politikai szempont azt mondja, hogy olyan tulajdonosok legyenek ebben az országban, akiket a társadalom elfogad legitimnek, elfogad olyan tulajdonosnak, akire nem gyújtják rá a házát, aki tulajdonos lehet, és nem kelt túl nagy társadalmi feszültségeket. Én azt hiszem, itt egy óriási problémával kell szembenéznünk. A köztársaság, én úgy vélem, legalább két-három nehéz évre számíthat, amikor az állampolgárok millióinak, mondhatni, majd mind a tízmilliónak az életnívója csökkenni fog, ezután jó esetben sikerül megállítani az életnívó csökkenését, de azt lehet állítani, hogy aligha valószínû, hogy tíz éven belül gyors életnívó-növekedésre számíthatna bárki is Magyarországon. Ugyanekkor ez idõ alatt, ha végrehajtjuk a magántulajdonba adást Magyarországon, egy szûk csoport, néhány ezer, néhány tízezer ember hihetetlenül gazdag emberré fog válni. Sehol a világtörténelemben ilyen gyors tõkefelhalmozódás valószínûleg még nem volt, mint ami elé mi nézünk. Képzeljék el, az ország zöme egyre szegényebb lesz, vagy legalábbis stagnál az életnívója, és ekkor néhányan rakétasebességgel válnak milliomosból milliárdossá. Ez óriási feszültségeket fog kelteni már pusztán a tény miatt, ezért óriási jelentõsége van annak, hogy a tulajdonosok olyan személyek legyenek, akiket a társadalom elfogad tulajdonosnak. Összegezve én azt mondanám, hogy a közgazdasági és a politikai szempontoknak egyaránt meg kell felelni azoknak a személyeknek, akik tulajdonosok lesznek. Most már ennek megfelelõen próbálnám mérlegre tenni ezt a négy álláspontot, ami elhangzott a vitában. Az elsõ volt a Kormányé. Én attól félek, hogy a Kormány egy se hús, se hal privatizációt hirdet meg, a magántulajdonba adás a Kormány számára úgy tûnik, egy lopakodó privatizációt jelez, ahol részenként és elemenként döntünk a nemzeti vagyonról, ahelyett hogy a döntést lehetõleg egy idõben, a különbözõ igényeket egyaránt mérlegre téve hoznánk meg. Ezt valahogy úgy írnám le, mint egy pályaudvart, ahol a pályaudvaron már hónapok óta, tavasz óta ott van Magyarország lakossága, azok az emberek, akik szeretnének tulajdonossá válni, meg a külföldi befektetõk, már itt a tél, és mindenki toporogva várja, hogy megérkezzék végre a magántulajdonba adásnak a vonata. Ehelyett most, februárban bezötyög egy kopott, ütött-kopott vagon, a kárpótlási törvény, ami azt mondja, hogy azok, akiknek 1949 után tulajdonuk volt, szálljanak fel erre a vagonra, de íziben, mert csak egy percig fog itt állni ez a vagon, és utána kihalad a pályaudvarról. (Taps a balközépen.) Aztán ígéret hangzik el arra, hogy majd valamikor jön egy másik vagon, ahol az 1949 elõtti tulajdonosok jelentkezhetnek, aztán a börtönviseltek, aztán talán az önkormányzatok is, talán a társadalombiztosítás is, talán valamikor lesz dolgozói részvény is, talán valamikor elindul egy gyorsított privatizáció. De mind egyenként, külön- külön, és aztán a végén megjelenik a kincstár õre, és azt mondja, hogy már nincs vagyon, és ti ott 9 millióan, 9,5 millióan menjetek ki csak a rakodópályaudvarra, és vegyétek föl az államadósság batyuját, és ti, magyar állampolgárok, ti mind, 10 millióan vigyétek el ezt a batyut a szebb és boldogabb jövõ felé. Én azt mondanám, hogy így privatizálni nem szabad. (Taps az SZDSZ soraiban.) Így nem lesz valójában privatizációs döntés ebben az országban, hanem részenként döntünk a különbözõ privatizációs lehetõségekrõl, részenként a kárpótlásról és a többirõl. Az egyes igényeket a vagyon egészével állítjuk szembe, ahelyett hogy egymással mérnénk össze, hogy melyik az indokolt igény. Én azt hiszem, hogy elõ kellene készíteni egy olyan privatizációs döntést, ahol valamennyi igényrõl dönthetne az Országgyûlés, mert különben valamennyi utasa ennek a privatizációnak csalódni fog a privatizációban. Azok is, akik fölkerültek ezekre a vonatokra, és azok is, akik csak a terheket fogják viselni. Ebbõl hihetetlen nagy elégedetlenség származhat, és a Kormánynak is súlyos gondjai lehetnek ebbõl. A másik dolog, amit el szeretnék mondani konkrétan errõl a törvényrõl: azt lehet állítani, hogy azok a technikák, amiket javasol ez a törvény, nevezetesen, hogy egy komplikált bizonyítási eljárásban kell bizonyítani az egykori vagyont, nagyon rövid idõ alatt ahhoz fognak vezetni, hogy a mostani, OTP elõtt álló sorok idilli állapotot fognak képezni ahhoz képest, ami várható a földhivataloknál és másutt. Amikor nagy nehezen megszerzik ezt a kárpótlási jegyet az ország polgárai, a jogosultak, akkor jön csak el az igazi csalódás, mert kiderül, hogy nincs privatizációs kínálat, és ezek a jegyek gyorsan értéküket vesztõ értékpapírok lesznek. Itt jön elõ a másik probléma: azokkal a privatizációs technikákkal, azokkal az eljárásokkal, amelyeket a Kormány eddig javasolt, aligha lehet a köztársaság vagyonát gyorsan privatizálni. Egy centralizált vagyonügynökséges rendszerrel azt lehet elérni, hogy igen lassú, hosszú-hosszú évekig tartó privatizációs folyamat lesz, ahol a korrupció fog hódítani, és mindenki elégedetlen lesz ezzel a privatizációval. A magam részérõl úgy hiszem, bölcsebb volna, ha a Kormány az összes magántulajdonba adási folyamatot egyszerre áttekintve egy új javaslatot terjesztene a köztársaság Országgyûlése elé, amikor dönteni lehet valamennyi jogcímrõl és valamennyi privatizációs eljárásról. A másik markáns álláspont a Kisgazdapárté volt; természetben visszaadni a régi tulajdonosoknak lehetõleg mindent. Mit jelent ez politikailag? Azt jelenti, hogy ebben az országban lehetõleg azok legyenek tulajdonosok, akiknek az édesapjuk, nagyapjuk is tulajdonos volt valamikor. (Mozgás.) Az a benyomásom, hogy ez közgazdaságilag annyiban kérdõjelezhetõ meg, hogy nem biztos, hogy az egykori tulajdonosok unokái hasznosítani tudják kimagasló szinten ezt a tulajdont. (Zaj. Közbeszólások.) Nagyon valószínûtlen, hogy a tulajdon természetben visszaadható, hiszen majd két megyényi földterület eltünt az országban, utak, városok, gyárak vannak a helyén, az ipari tulajdon gyökeresen átalakult, a kereskedelmi tulajdon hasonlóképpen átalakult. (Mozgás.) Azt gondolom, hogy az a válasz, hogy a tulajdonos jórészt az egykori tulajdonos legyen, politikai feszültségeket is fog kelteni. Ugyanakkor a kisgazdajavaslat, mint egy privatizációs elv, mint egy privatizációs lehetõség, hogy az egykori tulajdonos is vagyonhoz jusson, elfogadható; annyiban elfogadható, hogy a magyar polgárosodás folytatását jelentheti, az egykori tulajdonosok bizonyos értékeket hordoznak magukban, és jó, hogyha ezek az elvek az új polgári osztályban is megjelenhetnek. A FIDESZ javaslata: most senkinek semmit. Az elsõ látszatra ez merõ negatívum. Mégis azt hiszem, hogy ennek egy nagyon komoly pozitív tartalma van, nagyon komoly döntést jelent a FIDESZ javaslata a tulajdonosok személyérõl. Nem hiszem, hogy a FIDESZ azt javasolná, hogy végtelenül lassú privatizáció legyen, hiszen nyilvánvaló, nem javasolja ezt. Nem hiszem, hogy a FIDESZ külföldieknek akarná eladni a köztársaság javait, a külföldieknek is bizonyára részben, de aligha állítható, hogy túlnyomó részét külföldiek kezébe akarná adni. A FIDESZ valószínûleg arra gondol, hogy egy gyors privatizációban azok legyenek tulajdonosok, különbözõ hitelekkel és más eszközökkel, akik ma tulajdonosok Magyarországon. Meg kell nézni, kik azok, akik ma tulajdonosok Magyarországon, kik azok az emberek, akik egy ilyen privatizációban részt vehetnek. Úgy érzem, ez a társadalmi csoport három részbõl áll. Az elsõ rész a múlt apparátusának az emberei, akik politikai tõkéjüket tudják átváltani valódi anyagi tõkére. (Mozgás.) Úgy érzem, hogy ez a csoport egy kontraszelektált réteg több tekintetben, sajátos tudások, sajátos alkalmazkodási készségek kellettek ahhoz, hogy valaki valamikor az apparátusok ranglétráján magasra jusson és most tulajdont tudjon szerezni. Egyáltalán nem biztos, hogy ez a tulajdonos hatékonyan tudná mûködtetni a vagyonát egy piacgazdaságban, és egészen biztos, hogy a társadalom nem fogadná el boldogan legitim tulajdonosnak az egykori párttitkárt, az egykori munkásõrparancsnokot és a többieket. (Taps a balközépen.) A másik ilyen csoport az ügyeskedõ vállalkozóé. A magyar vállalkozók igen nagy része (mozgás, közbeszólások) a korlátozott piacon (közbeszólás a bal oldalról: osztályidegenek) különbözõ vállalkozói húzásokkal jutott vagyonhoz, és így még nagyobb vagyonhoz fog jutni ezen megoldás szerint. (Zaj, közbeszólások.) A harmadik csoport a szolid vállalkozóknak a csoportja, akik valóban minden további nélkül egy új magyar piacgazdaságnak legitim, egyben hatékony tulajdonosai lehetnek. Rendkívül fontos, hogy ez a csoport juthasson vagyonhoz Magyarországon, mert ez a csoport hatékonyan fogja tudni mûködtetni ezt a vagyont, és az a benyomásom, hogy a magyar társadalom el is fogadná ezt a csoportot tulajdonosként. Ezért a FIDESZ által javasolt elvet fel kell használni a magántulajdonba adáskor. De ez sem lehet kizárólagos elv, ez a javak magántulajdonba adásának csak egyik eszköze lehet. És végül: úgy érzem, hogy a negyedik markáns javaslat a Szabad Demokratáké volt. (Derültség a jobb oldalon.) Azt hiszem, hogy ez egy világos és markáns véleményként fogalmazódott meg, amelynek lényege nem abban foglalható össze, megítélésem szerint, hogy adjunk legalább 20 ezer forintot a csecsemõktõl az aggastyánokig mindenkinek, hanem ez az álláspont alapvetõen abban foglalható össze, hogy valamennyi magántulajdonba adási technikát, eljárást és jogcímet alkalmazzuk és lehetõleg egyetlen döntésben vagy egyetlen egy döntési csomagban döntsünk róla. A magam részérõl úgy érzem, a Szabad Demokrata javaslatnak ez a lényege. Vegyük sorra ezeket a technikákat. Ugye eléggé egyértelmû, hogy a külföldiek jó áron juthassanak magyar tulajdonhoz és mûködtessék ezeket. Ennek elõnyeirõl aligha hiszem, hogy beszélnem kellene. A másik lehetõség a belföldiek készpénzért való vagyonhoz jutása, de aligha állíthatja valaki ebben a teremben, hogy ily módon a nemzeti vagyont magántulajdonba lehet adni, hiszen a megtakarítások szintje Magyarországon alacsony, más magántulajdonba adási technikákra is szükség van. Nagyon jó lenne, ha a társadalombiztosítás olyan javakhoz juthatna, amelyeket tõke módjára tudna kezelni és ezen az úton meg lehet találni: a magas, 430s társadalombiztosítási járulék is csökkenthetõ lenne. Elképzelhetõ, hogy javakhoz juthatnának a különbözõ funkcionális önkormányzatok, egyetemek, Akadémia és más hasonló testületek és persze párhuzamosan csökkenthetõ lenne az õ folyó állami költségvetési támogatásuk. Rendkívül fontos volna, hogy az önkormányzatok kellõ tulajdonhoz jussanak ebben a privatizációs folyamatban. Végezetül valamiképpen, ha gyors privatizációt akarunk, akkor nemcsak a privatizáció meggyorsításának a technikáit kell kimunkálni, nemcsak azt az infrastruktúrát kell létrehozni, amely ezt a gyors privatizációt meg tudja teremteni, nagy kínálatot tud nyújtani, hanem privatizációs keresletet is kell teremteni. Ezen kereslet technikái lehetnek a különbözõ hitelkonstrukciók, amelyeket több tekintetben támogatnánk, és ilyen technikák lehetnek a dolgozórészvényeknek a meghatározása és az általános állampolgári jogon való vagyonjuttatás is. Amirõl röviden szólni kell: Kónya Imre beszélt a dolgozói részvényrõl, hogy lehet-e az állampolgárok vagyonhoz juttatásának kizárólagos eszköze a dolgozó részvény. Azt hiszem, nem. Ez egy hasznos intézmény, ugyanakkor hihetetlenül igazságtalan. Egy rövid példával azt lehet állítani - vegyünk egy szakmát, a körorvosi szakmát. Egészen más méretû vagyonhoz jut az az orvos, aki egy jól menõ, nagy tõkével dolgozó gyógyszergyárban dolgozik, máshoz egy lepusztult textilgyárban dolgozó orvos és semmihez egy körzeti orvos. Az a benyomásom, hogy alkalmazható a dolgozói részvényprogram, de nem lehet kizárólagos eszköze az állampolgárok privatizációs bevonásának. Ezért szükség lehet egy olyan eljárásra, hogy valamennyi állampolgár részese lehessen a privatizációnak, bizonyos állami javak átengedésével. Sokan mondták erre, hogy ez egy léggömb, politikai léggömb, amely apró kis pukkanással nemsokára ki fog pukkanni. Mi több, a köztársaság miniszterelnöke, Antall Józsa (derültség) a minap - elnézést - azt mondta, hogy ez a javaslat nemcsak gazdaságilag abszurd, hanem nehezen tudja elképzelni, hogy miféle politikai nyomás révén tudtuk rávenni Tardos Mártont arra, hogy ezt a javaslatot elmondja. (Taps a jobb oldalon.) Én azt mondanám a miniszterelnök úrnak, hogy ez az ötlet az utcán hevert. (Közbeszólások: Olyan is!) Csak fel kellett venni. (Közbeszólások: Ez a baj!) A javaslatot kiváló közgazdászok találták ki, nem utolsósorban Milton Friedmann liberális közgazdász, aki bizony nem kevesebbet állított, mint hogy az egész nemzeti vagyont ilyen típusú eljárásokkal kell privatizálni. Nem tudom, miniszterelnök úr hogyan minõsíti Milton Friedmann munkásságát. Egy dolgot biztosan tudok, hogy a Nobel-díj Bizottság 1976-ban Nobel-díjat adományozott neki. (Taps az SZDSZ padsoraiban.) (Közbeszólások, többek között Bethlen István: Számot kérek, hol írta?) De hagyjuk az amerikai közgazdászokat. Miniszterelnök Úr mondhatja+ (Mindenki beszél.)

Homepage