DR. FÜZESSY TIBOR (KDNP): Tisztelt Országgyûlés! Egy rendhagyó bejelentéssel szeretném kezdeni, azzal, hogy a javaslat koncepcionális kérdéseiben pártunk és frakciónk tagjai nincsenek teljesen azonos állásponton. Elõször úgy gondoltam, hogy emiatt a bejelentés miatt szégyenkeznem kell. Meg kell mondanom, hogy az itt elhangzott beszédek nyomán voltaképpen nagy kõ esett le a szívemrõl. Én úgy vélem kiolvasni az elhangzott nyilatkozatokból, hogy azokban is meglehetõsen keverednek és súlyos belsõ ellentmondásokban állnak egymással szemben jelentõs és kevésbé jelentõs koncepcionális kérdések. Úgy gondolom azt is, hogy ha a most elhangzott nyilatkozatokat összevetjük a sajtóban, a tömegtájékoztatási eszközökben az elmúlt, közeli idõszakban elhangzott javaslatokkal, akkor nagyon sok ellentétet, nagyon sok ellentmondást és nagyon sok változtatást fedezhetünk föl - és ez vonatkozik nem csupán a kormánypártokra, hanem a tisztelt ellenzéki pártok nyilatkozataira is. Úgy gondoltam ezért, jobb, hogyha bevezetésképpen elõrebocsátom, hogy pártunk részérõl van egy kisebbségi álláspont is, amelyet a második fordulóban fellépõ szereplõ vezérszónokunk fog kifejteni. Az eltérés nem túl nagy és nem túl lényeges a többségi állásponttól, úgy gondolom azonban, jobb, ha elõrebocsátom, mert ilyen vájtfülû hallgatóság nyilván a legkisebb disszonanciákat is észrevenné, és ezért jobb, ha elõre bejelentem azokat. A koncepciók közül csak kettõvel szeretnék az idõ rövidsége miatt foglalkozni. Az igazságügy-miniszter úr egyértelmûen kifejezésre juttatta a Kormánynak azt az álláspontját, hogy a sérelmeket a Kormány orvosolni kívánja olyan mértékig, amenynyire az ország állapota és az ország anyagi lehetõségei megengedik. Orvosolja annak ellenére, hogy messzemenõen nem azonosítja magát a sérelmek okozóival. Nagy figyelemmel hallgattam Torgyán képviselõtársam és Orbán képviselõtársam eszmefuttatásait az igazságosság, jogszerûség kérdésérõl. Én úgy gondolom, hogy a Kormány, ha tehetné, akkor teljesen mindegy, hogy jogi vagy erkölcsi érvelés alapján nincs erre lehetõség. Azt, hogy a teljes restaurációra, a reprivatizációra nincs lehetõség, elsõsorban nem jogi és nem igazsági, hanem gyakorlati érvek szabják meg. Elvileg volna lehetõség a reprivatizációra. Ha erre lehetõség lenne, akkor úgy gondolom, a kormányzat nem zárkózna el elõle Az elsõ morgást vagy mozgolódást akkor éreztem, vagy akkor véltem hallani, amikor az igazságügy-miniszter úr arról kezdett beszélni: a reprivatizálásnak az az elsõ akadálya, hogy az eredeti tulajdonviszonyok teljes helyreállítása általában lehetetlen. Meg kell mondanom, hogy a mozgolódást a Kisgazdapárt soraiból észleltem. Úgy gondolom, hogy a kisgazdák tudatvilágát nagy mértékben a föld foglalja el. A föld esetében valóban sokkal több lehetõség van az eredeti állapot visszaállítására, mint az egyéb tulajdontárgyak tekintetében - azonban óriási problémákat és megoldhatatlan vitákat jelentene azoknak az ipari üzemeknek a visszaadása, amelyeket az elmúlt negyven év alatt felfejlesztettek, visszafejlesztettek, megszüntettek, amelyeknek a berendezése megváltozott, az üzletek profilja, üzletköre goodwillja csak a legritkább esetekben a régi. Ennél sokkal nagyobb és sokkal súlyosabb akadálynak vélem azonban a másikat, azt, hogy az állam anyagi lehetõségei nem engednek többet. A reprivatizáció hívei gyakran emlegetik az új, az egyesített német államnak az egyértelmûen reprivatizációs törvényét. Ezzel kapcsolatban én csak azt tudom mondani, hogy egy ilyen törvényt nyilvánvalóan egyhangúlag, közfelkiáltással szavazna meg a Parlamentünk akkor, ha - ezt megelõzõen, a múlt év végén, a múlt év decemberében - ugyanolyan költségvetést tudott volna megszavazni, mint amilyen az egyesített német állam költségvetése. (Taps a jobb oldalról.) Az elõterjesztõk figyelmét egy szempontra szeretném felhívni. A törvény szövege nem tartalmaz olyan kitételt, amely a kárpótlás folyamatát egyértelmûen lezárná és akadályozná, hogy a jövõben - ha az állam anyagi helyzete más lesz - további, esetleg teljes vagy legalábbis nagyobb mértékû kártalanításra kerülhessen sor. Úgy gondolom, hogy nyitva kell hagyni, sõt, meg kell erõsíteni ennek a kiskapunak a nyitva hagyását. A törvény záró rendelkezései között, ott, ahol arról van rendelkezés, hogy az 1949 elõtti kártalanítások ügye még nem fejezõdött be, és arra a kormányzat vissza fog térni, ott, a záró rendelkezések között kifejezésre kell juttatni azt, hogy ezzel a törvénnyel a kárpótlásnak csak az elsõ üteme fejezõdik be, és akkor, ha a gazdasági körülmények mások lesznek, következhet egy újabb, olyan kárpótlás, amely közelebb fogja vinni a károk megtérülését a ténylegesen létrejött és megvalósult károkhoz. A másik, a legsúlyosabb koncepcionális kérdés az, hogy ebben a törvényben helye van-e a föld bármiféle megkülönböztetésének. A többségi véleményünk szerint a föld speciális tulajdon, speciális termelõeszköz. Ezt a közgazdászoknak - talán nyugodtan mondhatom - minden árnyalata elismeri; a fiziokratáktól, a liberális közgazdaságtan híveitõl, a marxistákig és az utópista szocialistákig. A gazdasági példaképeinknek tekintett fejlett európai államok mindegyikében speciális szabályok szabályozzák a föld tulajdonjogát, forgalmát, sõt nagyon sok helyütt még a megmûvelésének módját is. A kereszténydemokraták, de azt hiszem, hogy minden, vallásos felfogásból kiinduló ember is a földet életforrásnak és élettérnek tekinti, amelyet az emberiség, és nem az emberiség egy része, hanem az egész emberiség kapott az Istentõl. Ebbõl a kiindulási alapból kiindulva jut el a kereszténydemokrácia ahhoz a koncepcióhoz, amelyhez sokan sok irányból és sok más kiinduló pontból is eljutnak. Ahhoz, hogy a földnek az egész emberiség javát kell szolgálnia, kénye, kedve szerint a földet senki ki nem sajátíthatja, és tulajdonában csak az tarthatja, aki elismeri és teljesíti azt a kötelezettséget, hogy a földet meg kell mûvelnie, vagy annak megmûvelésérõl gondoskodnia kell, és tulajdonosi jogait kizárólag a közjó érdekében gyakorolhatja. Közel áll ez az elgondolás ahhoz a rég ismert és régen sokat hangoztatott jelszóhoz, hogy a föld azé, aki megmûveli. Tévedés az, hogy ez a jelszó a kommunisták jelszava volt, és a kommunista pártnak az elképzeléseit rejtette maga mögött. Ezt a jelszót annak idején valamennyi párt és az egész ország népe is magáévá tette. Tartalmilag nehéz ennek a jelszónak az igazságtartalmával vitatkozni. Azok, akik jobb- és baloldali kommentárok nélkül ismerik a két háború közötti magyar történelmet, tudják, hogy a szociális pápai enciklikákat lobogtató KALOT-legények mozgalma és a más indíttatású népfõiskolai és népi mozgalmak együtt külsõ beavatkozás nélkül is rövid idõn belül szétrobbantották volna a nagybirtokrendszert. Végeredményben tehát pártunk koncepcióját nem tudnám tömörebben és teljesebben megfogalmazni, mint ahogy ezt a második vatikáni zsinat iránymutatása teszi. Így szól: "A körülményektõl függõen a reformokat kell bevezetni ahhoz, hogy megnõjenek a hozamok, hogy javuljanak a munkafeltételek, hogy növekedjék a vállalkozás biztonsága, hogy ösztönzést kapjon a kezdeményezõ kedv. Arra is szükség van, hogy az elégségesen meg nem mûvelt földbirtokokat felosszák azok között, akik képesek lesznek felvirágoztatni." A törvényjavaslat kapcsán pártunk felfogása tehát az, hogy a törvényben meghatározandó felsõ határig, de egyébként a lehetõ legcsorbítatlanabbul kárpótlási jegy közbeiktatásával vissza kell hogy jusson a föld azoknak, akiktõl elvették, és akik képesek és akarják is azt megmûvelni vagy megmûvelésérõl gondoskodni. A többi volt tulajdonost pedig a kártalanítás, illetve kárpótlás általános szabályai szerint kell kárpótolni. E felfogással szemben a leggyakrabban felvetett aggályok az Alkotmánybíróság ismert döntésébõl erednek. Én ebbõl a döntésbõl pontosan azt olvasom ki, hogy az Alkotmánybíróság szándékosan nyitva hagyta a kaput a földdel kapcsolatos pozitív diszkrimináció mellett felhozható érvek számára. Sõt, a legfontosabb érvet maga is elrejtette a határozatban. Ez az érv a modern piacgazdaság, amelynek megteremtése alkotmányos kötelességünk. A példaképpen elõttünk álló országok mezõgazdasága, a földek korlátozott magántulajdonát, a tulajdonosok általi megmûvelését és a szigorúan önkéntes, sokszínû szövetkezetek virágzását mutatja. Az e kép elérése irányában tett elsõ nagy lépés, amelyet ez a törvény jelentene, semmiképen nem lehet alkotmányellenes. Elhangzott a FIDESZ részérõl egy olyan álláspont, amely lényegének azt értelmezem, ami egybecsendül pártunk néhány tagjának véleményével, hogy ebben a törvényben csak a kárpótlási kérdésekkel kellene foglalkozni, és semmiképpen nem hozhatók össze egy törvényen belül olyan rendelkezések, amelyek a földre, a föld sorsára, a föld felosztására, tulajdoni rendszerére vonatkoznak. Úgy gondolom, hogy ezek a nézetek sok igazságot és realitást tartalmaznak. Valóban senki nem gondolhatja azt, hogy a jól mûködõ piacgazdaságot ez a törvény fogja megteremteni, hanem további szabályozások sorozatára, elsõsorban a földtulajdoni, földhasználati és új szövetkezeti törvényre van szükség. Úgy gondolom, hogy a jelen javaslat a kétségtelenül számos módosítással korrigált formájában alkalmas arra, hogy elsõ lépést tegyen, olyan lépést, amely ezzel a koncepcióval nincs ellentétben, és amely lépést meg nem tenni most, a jelen körülmények között az irántunk megnyilvánuló nagy várakozás közepette lehetetlen és óriási hiba lenne. Pártunk földprogramját a szövetségeseink és az ellenzéki pártok nem kísérték olyan figyelemmel és megértéssel, amit az véleményünk szerint megérdemelt volna. A koncepció lényege az lenne, hogy a reális földárak kialakulásáig a földek zömét az önkormányzatok tulajdonába kellene adni, amelyek a helyi és személyi ismereteik birtokában elõbb bérleti szerzõdések rendszerével, késõbb tervszerû és célszerû eladásokkal alakítanák ki a legéletképesebb és legjobban mûködõ birtokformákat. (Mozgolódás, közbeszólások a Kisgazdapárt soraiban.) Úgy gondolom, hogy ez a törvényjavaslat a szükséges és indokolt módosításokkal együtt elfogadás esetén még ez elõtt a megoldás elõtt is nyitva hagyja a kaput. Befejezésül engedjék meg, hogy a várható nagy vitára, az indulatokra és az esetleges személyeskedésekre tekintettel egy idézettel próbáljam alázatra inteni tisztelt képviselõtársaimat. Ebben az idézetben gyermekkorunk kedvenc szerzõje, Jonathan Swift a Gulliver-történetek egyébként valójában vitriolos tollú írója inti a politikusokat alázatra. Így szól az idézet: "Az az ember, adja Gulliver szájába a szót, aki két búzakalászt vagy akárcsak két szál füvet is tud növeszteni ott, ahol eddig csak egy nõtt ki a földbõl, nagyobb dicséretet érdemel az emberiségtõl, és mérhetetlenül értékesebb szolgálatokat tett a hazának, mint a politikusok minden fajtája együttvéve." Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)