DR. ORBÁN VIKTOR (FIDESZ): Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Vegyes érzelmek, de már csak a viharos elõjáték miatt is nagy várakozások elõzték meg a kárpótlásról szóló törvénytervezet benyújtását. A várakozások egyfelõl annak szóltak, hogy ezzel az Országgyûlés végre-valahára végérvényesen lezárhatja az új magyar demokrácia politikai és gazdasági életét egyaránt nyomasztó tulajdonviszonyok kérdését; másfelõl attól is lehetett tartani, hogy a kormánykoalíció ebbéli buzgó tevékenységében esetleg felbomlik. A jelenlegi helyzet lényegében a kormányalakítás során elkövetett és lassan jóvátehetetlenné váló ballépések terméke. A miniszterelnök úr ugyanis - ki tudja, miért - májusban egymásnak ellentmondó elképzeléseket hirdetõ pártokat, a Magyar Demokrata Fórumot és a Kisgazdapártot házasította össze kormányában, holott akkor a ma legnagyobb ellenzéki párt készen állt a nagykoalícióra, amely meggyõzõdésünk szerint a jelenlegi erõviszonyok mellett az egyedüli életképes megoldás lett volna. Pedig a józan szemlélõ már akkor is láthatta, hogy a Magyar Demokrata Fórum és a Független Kisgazdapárt álláspontja nem részletkérdésekben különbözik egymástól, hanem éppen a kisgazdák számára legfontosabb ponton, a privatizáció, reprivatizáció és a földtulajdon kérdésében. Ezért a Magyarországot ma irányító kormánykoalíció megalakulásának pillanatától kezdve alá van aknázva, és bármelyik pillanatban felrobbanással fenyeget. Nem véletlen, hogy a koalíció álláspontja a földkérdésrõl az elmúlt hónapokban állandóan és követhetetlenül változott. Volt már itt szó 1947-es állapotok visszaállításáról, majd az 1947-es viszonyok szimbolikus elismerésérõl, de gyakorlati visszaállíthatatlanságáról, a teljes reprivatizációról, privatizálásról, alkotmányosságról, és a végén már csak azt találgathattuk, hogy kinek kit sikerül majd rászednie. Ennek az áldatlan huzavonának a terméke az elõttünk fekvõ törvényjavaslat is. Sajnos, egyre inkább azt kell gondolnunk, hogy akit végül rászednek, az az ország lakossága lesz. Senki sem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy a privatizációt, a földkérdést és a többi súlyos problémát, amelyek miatt még ma sem indulhatott meg a gazdaság egészséges mûködése, ez a törvény most megoldja. Azt pedig még kevésbé, hogy a törvényjavaslat képes lesz véget vetni a koalíción belüli csatározásoknak. A két párt konfliktusa nem oldódott fel, jelzi ezt a törvénytervezetben megjelölt 1949-es idõhatár. További törvények várhatók - fenyeget az elõterjesztés -, és mi kellõképpen meg vagyunk ijedve. Nem fér kétség ahhoz sem, hogy valójában nem kárpótlási, hanem csak annak álcázott földreprivatizációs törvényjavaslat fekszik elõttünk. A pártok elõttem szóló szónokainak álláspontjai, bár több ponton is eltértek egymástól, egy valamiben közösek voltak: elfogadták a kárpótlást mint az új tulajdonviszonyok létrehozásához vezetõ egyik lehetséges megoldást, valamint legtöbbjük tárgyalásra alkalmasnak tartotta a törvényjavaslatot. A FIDESZ-frakció álláspontja alapvetõen eltér az elõttünk szólóktól. Mi úgy véljük, hogy az igazi kárpótlás nem lehetséges, és ezen az úton nem juthatunk el az általunk is kívánt mûködõképes, magántulajdonra épülõ gazdasághoz. Ezért mi elutasítjuk a kárpótlás koncepcióját. Továbbá elvetjük az elõttünk fekvõ törvényjavaslatot is, mert nem tesz eleget egy törvénnyel szemben támasztandó legminimálisabb kodifikációs elvárásoknak sem. Ha valaki véleményt akar formálni a beterjesztett törvényjavaslatról, nem kerülheti meg, hogy világossá tegye, miképpen viszonyul a kárpótlás gondolatához általában. A kárpótlás mellett, illetve ellene felhozható érvek három különbözõ csoportba sorolhatók. Ezek pedig a következõk: igazságossági, jogszerûségi és gazdaságossági érvek. A tisztánlátás megköveteli, hogy ne keverjük össze az eltérõ természetû érveket. Ezért elõször: a társadalmi igazságosság mellett szóló érvek kétségtelenül súlyosak. Felhozható, hogy az emberek tulajdontól való megfosztása egyéni és családi tragédiákat idézett elõ, nemzedékek munkájának eredményét semmisítette meg. Feltehetõ továbbá az a kérdés is, hogy épülhet-e törvénytelenségek elfogadására jogállam. A társadalmi igazságosság szem elõtt tartása azonban érveket ad azok kezébe is, akik a kárpótlást nem fogadják el, hiszen mások életében is okozott tragédiát a bolsevik diktatúra, nemcsak a volt tulajdonosokkal szemben történtek igazságtalanságok az elmúlt 40 esztendõben, hanem a privilegizáltakat leszámítva az egész társadalommal szemben. Gondoljunk csak arra, hogy az állam polgáraitól, tõkésektõl, földbirtokosoktól, zsidóktól, németektõl, gazdáktól, kisiparosoktól, és kereskedõktõl, politikailag gyanúsaktól, osztályidegenektõl, stb. nemcsak vagyontárgyakat vettek el. Életek, szabadság, állások, elõmeneteli és tanulási lehetõségek: ezek a hátrányok az igazságosság szempontjából legalább olyan súlyosak voltak, mint a vagyontárgyak elkobzása. Súlyos érv az is, hogy az elmúlt négy évtizedben a megtermelt nemzeti vagyon már az állami tulajdon keretei között jött létre és ehhez a volt tulajdonosoknak semmivel sincs több joguk, mint bármelyik magyar állampolgárnak. Feltesszük a kérdést: Miért kellene igazságosnak elfogadni a negyven évvel ezelõtti tulajdonviszonyokat? Miért éppen az 1949-es állapotot fogadjuk el vízválasztónak, miért nem az 1947-est vagy az 1945-öst, vagy esetleg a tulajdonviszonyokba történt elsõ, igazolhatatlan beavatkozást jelentõ II. zsidótörvény esztendejét: 1939-et? A legfontosabb érv ebben a körben, amely elfogadhatatlanná teszi számunkra a kárpótlás koncepcióját, valójában az, hogy mérhetetlenül igazságtalan lenne a ma élõ és a kisajátításokban teljesen vétlen nemzedékek rovására végrehajtani az egykori tulajdonosok kárpótlását. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kárpótlás költségeit nem az állam, hanem az egyre rosszabbul élõ adófizetõ polgárok fogják viselni. Az érvek második csoportját nevezzük jogszerûségi érveknek. A jogszerûség szempontjából felhozható, tagadhatalanul legsúlyosabb érv az, hogy a tulajdon szent, és a tulajdonjog nem évül el. Emellett azért sem mehetünk el szó nélkül, mert a tulajdon a társadalom alapvetõ intézménye, az egyéni szabadság és a társadalmi gyarapodás biztosítéka. A liberalizmus klasszikus megfogalmazói szerint a tulajdon az egyén életét, szabadságát és javait foglalja magában, a tõle való megfosztás az alapvetõ szabadságjog megsértését jelenti. Zárójelben megjegyzem, hogy a tulajdon történetét vizsgálva az is világos, hogy e jog soha nem volt korlátok nélkül. Elsõ pillantásra a tulajdon szentségének az érve tûnik a kárpótlás mellett érvelõk legerõsebb állításának, bár valóságban ezen a ponton sebezhetõek leginkább. Elõször is azért, mert nem konzekvensek a régi rend jogrendszeréhez való viszonyukban. Nehezen magyarázható ugyanis, hogy kedvükre mazsolázgatva nyilvánítanak egyes rendelkezéseket jogszerûtlennek az elmúlt negyven évbõl, más szabályokat azonban az esetek többségében nem kérdõjeleznek meg. A jogszerûség talajáról csak abban az esetben igazolható kárpótlás iránti igény, ha az elõzõ rendszer minden rendelkezését és jogszabályát hatályon kívül helyezzük. A döntõ érv azonban, amiért a kárpótlást a jogszerûség szempontjából éppen a tulajdon szentségének az elve alapján nem fogadhatjuk el, valójában az, hogy a kárpótlást követelõk egy része e tekintetben nem jogszerûen tett szert arra a tulajdonra, amelyért most kárpótlást szeretne kapni. Ez pedig azt jelenti, hogy az 1945. évi földosztás kedvezményezettjei a tulajdonjog szentsége elvének éppoly megsértésével jutottak tulajdonukhoz, mint amilyen megsértése volt ezeknek az elveknek a kollektivizálás. (Nevetés, zaj.) A jogszerûség szempontjából nincs különbség a két helyzet között. Az érvelésnek ezt a gyenge pontját kísérlik meg elfedni akkor, amikor igen gyakran igazságossági és jogszerûségi érveket kevernek össze egymással. Így alakul ki az a tarthatatlan álláspont, amikor igen gyakran igazságossági és jogszerûségi érveket kevernek össze egymással. Így alakul ki az a tarthatatlan álláspont, hogy bár az 1945 utáni tulajdonszerzésük egy része nem volt jogszerû, ám igazságosnak tekintendõ, és most, amikor tudják, hogy igazságtalanságot fognak okozni másoknak kárpótlási követelésükkel, a jogszerûségre hivatkoznak. A kárpótlási igény sokak esetében éppen az érvként használt tulajdon szentségének az elvébõl következõen nem igazolható a jogszerûség szempontjából. A kárpótlás elvének elfogadása mellett, illetve ellene gazdasági érdek is felhozható. A kárpótlás koncepciójának az alátámasztására gyakran hangzott el ebben a Házban is az a képtelen állítás, amely szerint a mezõgazdasági termelés megélénkülése húzhatja ki az országot jelenlegi válságából, és bár a mezõgazdasági termelés megélénkülése valóban fontos kérdés, mindenki jól tudja, hogy ma már a mezõgazdaság Európában sehol sem húzó ágazat, és szinte minden országban támogatásra szorul, arról nem is beszélve, hogy általában az ágazatban alkalmazottak száma a fejlett országokban negyede-ötöde a magyarországinak. Az MDF-Kisgazda javaslat ellen az a gazdasági megfontolás szól, hogy kárpótlás esetén a tulajdon szétosztásának a szempontja nem a hatékonyság, hanem valamiféle történelmi jog. A döntõ gazdasági megfontolástól vezettetve el kell utasítanunk a kárpótlás gondolatát felettébb egyszerûen; nincs rá fedezete Magyarországnak egy olyan pillanatban, amikor a külsõ államadósság eléri a 22 milliárd dollárt, amikor milliók élnek az életszínvonal alatt, amikor meredeken növekszik a munkanélküliség, csökken a szociális kedvezmények értéke, egyszóval nincs száz milliárddal mérhetõ anyagi tehetsége ennek az országnak a kárpótlásra. A kárpótlás költségei ugyanis, tisztelt képviselõtársaim, óriásiak. Szakértõk számítása szerint a kifizetendõ kárpótlás összege hozzávetõlegesen azonos az egy évben kifizetésre kerülõ nyugdíjaknak mintegy harmadával, vagy más összehasonlításban az összes magyar állampolgár által egy évben fizetett jövedelemadó felével, de akkor még nem beszéltünk a kárpótlási ügyeket intézõ állami bürokrácia mûködtetésének a költségeirõl, amelyek akár meg is duplázhatják az elõbb említett milliárdokat. Kárpótlás tehát csak úgy lehetséges, ha a többségében kárpótlásra nem jogosult adófizetõ polgárok befizetéseinek egy részét a kárpótlási igények kielégítésére fordítja a Kormány. A másik esetünkben is alkalmazott megoldás, ha a Kormány fedezetlen értékpapírt bocsát ki, ami törvényszerûen erõsen növelni fogja az inflációt. A vitában több párt is amellett érvelt, hogy a kárpótlás, illetve annak kiterjesztett változata megéri a fent említett költségeket, mert ezzel a módszerrel gyorsan megteremthetõ a piac mûködtetéséhez szükséges magántulajdonosi réteg. A FIDESZ frakciójának a véleménye szerint azonban a kárpótlási jegy kibocsátása nem fogja szélesíteni a magántulajdonosok körét. A kibocsátott kárpótlási jegyeket ugyanis a tõkével már ma is rendelkezõ réteg töredékáron fogja tömegesen felvásárolni, ezért akik a kárpótlási jegy mellett érvelnek, valójában nem új magántulajdonosok megjelenését támogatják, hanem egy, már tõkeerõvel rendelkezõ réteget részesítenek állami támogatásban, és ezt a kiváló közgazdászokkal rendelkezõ pártok pontosan tudják. Mintegy ráadásképpen a kárpótlást szorgalmazók bizonyos monopolhelyzetek megszilárdítását is támogatják, és ezzel az elõzõ rendszert, a monopolhelyzetbe került csoportok érdekeit szolgálják ki, ha tudják, ha nem. Összegezve tehát a kárpótlás mellett és ellen szóló érveket, azt a következtetést kell levonnunk, hogy az igazságossági, jogszerûségi és gazdasági megfontolások nem támasztják alá a Magyar Demokrata Fórum, a Kisgazdapárt, a Magyar Szocialista Párt és az SZDSZ által szorgalmazott megoldásokat. Természetesen nem hitegethetjük magunkat azzal, hogy igazságossági, jogszerûségi és gazdasági érveink mindenkit meggyõztek volna azok közül, akik egykori vagyonuk visszaszerzésében reménykedtek. Sokan lehetnek olyanok, akik az elõadott érvek ellenére várnak valamit ettõl a törvénytõl. Ne tegyék! Az elõttünk fekvõ törvény fillérekkel szúrná ki az egykori tulajdonosok szemét. Kizárólag az egykori földtulajdonosok juthatnának jelentõsebb vagyonhoz. Ez is jól mutatja, hogy a kárpótlási törvény álnéven beterjesztve egy földreprivatizációs törvényt készül elfogadtatni a Kormánnyal. Azt is tudnunk kell azonban, hogy szándéka alkotmányellenes, mert ütközik az Alkotmánybíróság ide vonatkozó 1057/B 1990. évi 2-es határozatával. Alig hihetõ, hogy a kormánypártok ne ismerték volna fel, hogy javaslatuk gyakorlatilag végrehajthatatlan. Tisztázatlan ugyanis, hogy ki és milyen eljárásban állapítja meg a tulajdon elvételkori értékét. A felállítandó hivatalos szabályozásokban kidolgozatlan a hatáskör, az illetékesség, a felügyelet kérdése. Ezekre nincs válasz. Jogviták ezrei várhatók, végeláthatatlan pereskedések fognak következni. Az OTP-lakáskamatok visszafizetésekor a napokban tapasztalható tumultuózus jelenetek békés teadélutánoknak tekinthetõk a még fel sem állt hivatalokban majd eluralkodó káoszhoz képest. A kárpótlást támogatóknak azt is nagyon jól kell tudniuk, hogy jelenleg nem folyik Magyarországon olyan típusú privatizáció, amelybe be lehetne kapcsolódni a kárpótlási jegyekkel. A felfokozott várakozás lázában égõ egykori tulajdonosok használhatatlan vagy ki tudja, mikor használható papírokat tartanak majd a kezükben a várt vagyon helyett. Amennyiben a kárpótlás megvalósul, mindenki elégedetlen marad: a várakozásaikban csalatkozó egykori tulajdonosok és a kárpótlás költségeit fedezõ adófizetõ állampolgárok egyaránt igazságtalannak érzik majd. Teljes joggal. Mindezek alapján a kárpótlás gondolatait elutasítjuk, és azt tanácsoljuk a Kormánynak, hogy más irányban keresse a megoldást. Meggyõzõdésünk szerint nem lehet a Kormány által vállalt összes célt egyetlen törvénnyel megoldani. A koalíciós pártoknak fel kell adniok a föld burkolt reprivatizációjára vonatkozó álláspontjukat, és külön kellene választaniok a privatizáció és a jóvátétel kérdését. Még egyszer le kell szögeznem: a privatizáció és a jóvátétel kérdését egymástól el kell választani. A volt tulajdonosok vagyonhoz juttatását nem kárpótlással, hanem néhány fennálló törvény könynyen és gyorsan elvégezhetõ módosításával kell elindítani. A szövetkezeti törvények, a társasági törvény, az átalakulási törvény néhány szakaszos módosításával ez a folyamat megindítható lenne. Ezzel egyidejûleg - megítélésünk szerint - deklarálnunk kell, hogy a tulajdontól való megfosztás egyike volt az elmúlt rendszer emberi életeket derékba törõ intézkedéseinek. Ezért dolgozzon ki a Kormány az eddigi részleges jóvátételi rendelkezéseket követõ, átfogó jóvátételi törvényt, amely a volt hadifoglyokon, politikai üldözötteken kívül a még élõ, volt tulajdonosokat is bevonja a jóvátételre jogosultak körébe. A jóvátétel mértékének megállapításában azonban ne az egykori tulajdon nagysága, hanem a jelenlegi élethelyzet legyen a mérvadó. Így olyan szimbolikus jóvátételt kaphatnak, amely hozzásegítheti õket az emberhez méltó életfeltételek megteremtéséhez. Ezt követelik etikai elveink. Köszönöm szépen megtisztelõ figyelmüket. (Nagy taps.)

Homepage