TABAJDI CSABA (MSZP): Tisztelt Ház! Az új magyar külpolitika irányainak meghatározásában, a Nyugathoz fûzõdõ kapcsolatrendszer erõsítésében újabb lépés lehet az Észak-atlanti Közgyûlés társult-tagságának elfogadása. A közgyûléshez fûzõdõ kapcsolati elõzmények után ez fontos lépés, egyelõre azonban társult-tagságról van szó, a mostani döntésünk ezért még nem jelent egyoldalú és végleges elkötelezettséget. Mivel ez a szervezet nem maga az Észak-atlanti Szövetség, nem döntést hozó szerv, ezáltal nem is korlátozhatja a résztvevõ államok szuverenitását. A magyar Országgyûlés számára mérlegelés tárgya most nem annak eldöntése, hogy mennyire korlátozzuk önkéntesen a Magyar Köztársaság szuverenitását. E lépésnél alapvetõen a várható elõnyöket vehetjük számba, azt, hogy az Észak- atlanti Közgyûlés konzultációkat, tájékozódást biztosító, érdekegyeztetésre lehetõséget adó szervezet. Az esetleges társult-tagság alkalmas keretet teremthet annak felméréséhez, hogy a Magyar Köztársaságnak az Észak-atlanti Közösség különbözõ szerveivel való együttmûködését a jövõben milyen formában és milyen mértékben célszerû fejlesztenünk. Az Észak-atlanti Közgyûlés alkalmas fórum lehet arra - miként a külügyi bizottság elõadója is elmondta -, hogy új demokráciánk képviselõi külpolitikai tapasztalatokra és készségekre tegyenek szert, hogy egy nemzeti külpolitika céljainak érvényesítéséhez a törekvések, javaslatok megismertetésére, diplomáciai fogadtatásának elõzetes felmérésére, háttér-tárgyalásokra, jó értelemben vett lobbyzásra van szükség. Az európai viszonyrendszerbe való szerves beépülésünk folyamatában a mostani döntésnél a jövõben lesznek fontosabb elõrehaladási irányok, fõként gazdasági téren. Utalnék az európai közösségeknél megcélzott, részünkrõl szorgalmazott társult-tagságra. Azt is látnunk kell, hogy a nyugat-európai együttmûködésben az eddigi látványos, jelképes lépések helyét egyre inkább a napi aprómunka, a szakértelem, a diplomáciai képességek érvényre juttatása veszi át. Ez a magyar képviselõk valóságos, érdemi tevékenységét igényli. Tisztelt Ház! Elgondolkodtató, hogy az Észak-atlanti Közgyûlés Románia kivételével valamennyi VSZ-államnak felajánlotta a társult-tagság lehetõségét. A kérdés az, hogy az Észak-atlanti Közgyûlés e lépésében a katonai vagy a politikai elem dominál-e. Ha az európai biztonságot nem a blokkszemléletben közelítjük meg, akkor jogosan vethetõ fel, hol marad szomszédaink közül Ausztria, Jugoszlávia vagy az N+N országok közül Finnország és más N+N országok. Elgondolkodtató, hogy nélkülük lehet-e érdemben Európa biztonságát átgondolni, egy kollektív összeurópai biztonsági rendszert megteremteni. Ezt figyelembe véve alapos konzultációt tartanék célszerûnek Ausztria parlamenti képviselõivel, õk miként látják az Észak-atlanti Közgyûlés tevékenységét, s általában is a nyugat-európai atlanti szervezetekhez való közeledést. Arra mindenképpen ügyelnünk kell, nehogy szándékaink ellenére lépéssel külföldön és itthon automatikusan a NATO-tagok sorába sorolják Magyarországot. Erre már csak azért is szükség lenne, mert sokszor mintha azt felejtenénk el, mi valójában egy nemzeti külpolitika célja, és mintha az egészséges tanulási és tájékozódási igényünk túlzott meghatódottsággal párosulna. Ez már régen nem magatartási kérdés, nem valamiféle kisebbrendûségi kérdés, hanem politika: tudjuk-e, merjük-e kellõ határozottsággal képviselni nemzeti érdekeinket. Az utóbbi fogalom az egyik legnehezebben megfogható kategória. Bizony megérne egy beható parlamenti vitát az, hogy mit akar elérni a Magyar Köztársaság nemzetközi színtéren. A választásokon a jelenlévõ pártok jó része Magyarország semlegességének követelésével lépett fel. Ez akkor alapvetõen, de nem kizárólagosan a Varsói Szerzõdésbõl való megszabadulást jelentette országunk számára. Ez az elszakadás folyamatban van, már az igazi kérdés az, miként alakuljon a jövõben a Magyar Köztársaság szövetségi rendszere gazdasági, illetve katonai téren. Megszabadulva a Varsói Szerzõdéstõl, vajon újabb katonai szervezetbe kell-e törekednünk, vagy újabb szövetségi rendszerbe kell-e törekednünk? Belevetjük- e, belevessük-e egy új szövetségi rendszer karjaiba a Magyar Köztársaságot? Kell-e nekünk szorosabb együttmûködés katonai téren annál, mint amilyent például Franciaország kialakított a NATO-ban? A magyar geopolitika, a Magyar Köztársaság és a kárpát-medencei magyar etnikum biztonsága Ausztria, Finnország vagy Svédország biztonsági feltételeihez képest más lényegû kötõdéseket követel-e? Nem a katonai szférán kívül kellene elsõsorban nemzetbiztonságunk garanciáit keresni? Nincs-e kicsit messze az atlanti térség? Elébe állítható-e az úgynevezett atlanti együttmûködés közép-európai függõségi rendszerünknek, szûkebb-tágabb értelemben vett szomszédságunkkal kialakítandó kapcsolatrendszernek? Egy dolog világgazdasági kapcsolatépítésünkben a Nyugathoz való minél teljesebb integrálódás és más dolog a politikai-katonai oldal. A kettõ bizonyos mértékig összefügg, vagyis a gazdasági összefonódás biztonságpolitikai közeledés és garanciák nélkül nem juthat túl egy minõségi ponton. Mérlegelni kell azonban a mértéket. Azt is meg kellene vitatnunk, hogy egykori, múltba tûnt külpolitikai egyoldalúságokat célszerû-e más, még ha hasznosabb, csillogóbb egyoldalúságokkal felváltani? Nem lenne-e célszerûbb a tömblogikától megszabadulva a párizsi charta szellemében összeurópai biztonsági rendszerben végiggondolni Magyarország nemzetközi lehetõségeit? Ideje lenne, hogy a Kormány e fontos kérdésekben alakítson ki egyértelmû és világos álláspontot. Jelenleg rögtönzéseknek és ellentmondó nyilatkozatoknak vagyunk szemtanúi. Külpolitikai állásfoglalásainkban a politikai célszerûség, a várható hatékonyság az elfogadható, elviselhetõ, ezért optimálisnak tekinthetõ függés és a nemzeti méltóság hármas követelményeit kell új dogmatizmus nélkül felelõsen mérlegelni. Tisztelt Ház! Mindezek alapján javaslom, hogy a következõ hónapok során a magyar Országgyûlés vitassa meg külpolitikai-külgazdasági orientációnk alapvetõ stratégiai kérdéseit. Köszönöm a figyelmet. (Az MSZP padsoraiban taps.)