DR. HORVÁTH TIVADAR (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Az elõttünk fekvõ törvényjavaslat arra vállalkozik, hogy a feladat- és hatásköröket, és ennek alapján a velük kapcsolatos ügyek eldöntését a közigazgatás két alappólusa, az állami szervek és az önkormányzati közigazgatás között ossza fel. Ezt a két pólust, ezt a kétféle szervtípust sokféle szempont és sajátosság választja el egymástól, de vannak együttes, közös szempontok is, például az eljárási rend egyöntetûsége, az apparátusok közös szabályozottsága; de a legfontosabb tényezõ, amiért a közigazgatásnak léteznie kell: az emberek és a közösségek. Az állampolgárok, a közigazgatás ügyfelei az alkotmányos különbségek ellenére egységben látják ezeket a szinteket, s amit ma kívánnak, az az, hogy kiszolgálja szükségleteiket, intézze el kérelmeiket, felvilágosítsa, megnyugtassa õket. Eközben pedig a közigazgatási szervekhez forduló állampolgárokat kevésbé a hatáskörgyakorlás miértje érdekli, hanem a közigazgatás teljesítményei és költségei, tehát a közigazgatás eredményessége. A különbözõ feladat- és hatáskörök telepítésénél az egyes ügyek típusai, keletkezésük helye döntõ fontosságú abból a szempontból, hogy állami vagy önkormányzati ügynek tekintendõk. Hiszen sem az önkormányzati törvény, sem ez a törvényjavaslat nem ad meghatározást az önkormányzati hatósági ügyek meghatározására, ahogyan az elõttem szóló képviselõtársaim is rámutattak erre. Azt gondolom, hogy kemény és fáradságos munkák elé nézünk még pro és kontra az önkormányzati és a dekoncentrált szervek közti hatáskörgyakorlás telepítésérõl. A törvényjavaslat elõbbiekben és többek által ismertetett szerkesztési problémái helyett néhány tartalmi részletével szeretnék foglalkozni. A tegnapi vitában Sóvágó képviselõtársam azt mondta, hogy a különbözõ hatásköri telepítéseken és jogszabály-módosításokon túlmenõen bizony érdemi változások is történtek a szervezeti struktúrában. Példaként említette erre a tûzoltóságot. Az én véleményem ezzel szemben az, hogy a tûzoltóság struktúráját és képét illetõen túlságosan nagy változás nem történt, inkább csak homlokzatátfestésrõl lehet beszélni. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a régi struktúra megmarad, annak ellenére, hogy önkormányzati hivatásos tûzoltóságról és állami tûzoltóságról van szó. De ennek a kétfajta megkülönböztetésnek az indokoltsága, az új funkciók elhatárolása világosan nem derül ki a törvénymódosítási szövegbõl. Változatlanul megmarad a Belügyminisztérium TOP, a Tûzoltóság Országos Parancsnoksága, továbbra is megmaradnak megyei szinten a megyei tûzoltó parancsnokságok, annak ellenére például, hogy a megyei területi hivatásos állami tûzoltóságok nem végeznek tûzoltást, nem végeznek mentõ-kárelhárítást; és amennyiben az önkormányzatok fogják fenntartani a hivatásos tûzoltóságaikat, a pénzügyi és anyagi eszközök elosztását sem fogják végezni ezek a megyei tûzoltóságok. A tûzoltósági, tûzrendészeti szabványok és elõírások meghatározásában sincs tulajdonképpen már most sem semmilyen szerepük és jelentõségük. Nem világos tehát, hogy megyei szinten, ahol szintén önkormányzatokat hoztunk létre, és ahol önkormányzati testületek mûködnek, miért kell állami tûzoltóságnak mûködni. Finn példát tudnék erre összehasonlításul hozni, hogy egy centrális hierarchia élén levõ Belügyminisztérium TOP helyett ott a Belügyminisztérium egyik fõosztálya végzi a tûzvédelem szakmai irányítását. A másik, ami aggasztó ebbõl a szempontból, hogy a törvényjavaslat szerint 1991. december 31-ig biztosítani kell a hivatásos önkormányzati tûzoltóságok létesítésével, fejlesztésével, fenntartásával, mûködtetésével kapcsolatos teendõk átadását, költségek fedezését az önkormányzati szervek számára. Nos, a tûzoltóság mûszaki ellátottsága, felszereltsége olyan súlyos problémákkal küszködik ma is, hogy ez a rövid határidõ nagyon súlyos problémákat és következményeket hozhat az ország tûzvédelmének az ellátásában. Másik ilyen terület, amivel foglalkozni szeretnék, a szabálysértési jogterület. Itt is egy olyan szakmai szempontot szeretnék megvilágítani, amely a hatáskör-telepítés eldöntésénél szempont lehet. Az én véleményem szerint a szabálysértési ügyek túlnyomó többsége nem kimondottan helyi érdekû és önkormányzati szabályozás hatókörébe tartozó kérdés. A szabálysértési tényállások jelentõs része például a Büntetõ Törvénykönyvben található meg, például a tulajdon elleni szabálysértések esetében. Ennek kisebb súlyú és a társadalomra csekély veszélyességgel járó alakzatait kodifikálják a szabálysértési kódex keretében. Itt az önkormányzat hivatalnokának, a jegyzõnek a hatáskörébe utalná a törvényjavaslat ezeknek az ügyeknek az eldöntését. Másodfokon viszont a jogorvoslat a dekoncentrált szervként mûködtetett köztársasági megbízottakhoz telepítené, és sajátságos módon egy harmadik hatáskört pedig teljesen az önkormányzatokhoz adna, ugyanis az önkormányzatok képviselõ testületei döntenének a kiszabott pénzbírságnak méltányosságból történõ elengedésérõl. Nos, hogyha teljesen államigazgatási ügyként, közigazgatási ügyként fogom fel a szabálysértést, akkor az önkormányzati törvénnyel ellentétes ennek a hatáskörnek a delegálása a képviselõ-testületekhez, másrészt pedig ellenérdekeltség mutatkozik abban, hogy például a letiltott bírságösszeg - amely jelenleg önkormányzati helyi bevételt képez - ennek a hatáskörnek a gyakorlásával összeférhetetlen volna. Több európai ország például azt mutatja, hogy az úgynevezett szabálysértési vagy kihágási ügyeket kihágási bíróságok intézik, és ítélkeznek ezekben az ügyekben. Még egy terület problémájáról szeretnék beszélni: ez a gyámügyi hatásköröknek a telepítése. A november 29-i kormányülést követõen még arról volt szó, hogy a Kormány az árvaszékeknek a felállításáról dönt. Ez az új jogszabály azonban ezzel ellentétes koncepciót képvisel, mégpedig a korábbi gyakorlatnak megfelelõen az önkormányzati hivatalokhoz telepíti a gyámügyi feladatok többségét. Ezzel kapcsolatban szeretnék rávilágítani ennek a szakterületnek olyan buktatóira, amelyek talán képviselõtársaim elõtt sem teljesen ismertek. Ez a munka a családjogi törvény, a Polgári Törvénykönyv, a büntetõjog, az eljárási törvények és számos kapcsolódó jogszabály alapos ismeretét, értelmezését és alkalmazását kívánja meg. Akkor, amikor a gyámhatóságok a gyermekek családból való kiemelésérõl, másnál történõ ideiglenes elhelyezésérõl, örökbefogadás engedélyezésérõl, elmebeteg emberek gondnokság alá helyezésével kapcsolatos perek megindításáról döntenek, és bíróság elõtti jogi képviseletet látnak el, nemcsak a lelkiismeretesség a legfõbb szempont, hanem legalább ilyen fontos a kellõ hozzáértés, a szakértelem. Most a vállalkozások korát éljük, így szép számban akadnak olyan vagyonos kiskorúak, akik vagyonukat kívánják különbözõ vállalkozási formákba fektetni, és a szülõknek a kiskorúak nevében tett ilyen jognyilatkozatához is a gyámhatósági jóváhagyás szükséges. Azt hiszem, hogy nem szorul különösebb magyarázatra, hogy az ilyen döntéseket nem lehet szakértelem nélküli emberekre bízni. Amit azonban ezen a területen évtizedek óta látunk, az az, hogy a terület évek óta fokozott túlterheltséggel és állandó fluktuációval küzd. A legjobb és a legfelkészültebb szakemberek egy idõ után sorozatban hagyják ott a gyámügyi munkát, és jelenleg az a helyzet, hogy az ügyintézõk alig egyharmada rendelkezik a megfelelõ szakképzettséggel. Gyõr városban csak 30 darab környezettanulmány, tehát úgynevezett dömpingügy-típusnak az intézése hárul egy ügyintézõre a napi munkáján keresztül, és tessék elképzelni, hogy az elõbb említett nagy fontosságú ügyeknek a feldolgozásához, elintézéséhez mennyi energiája, kedve marad ezek után! Természetesen nem vonom kétségbe azt, hogy a védõ-óvó intézkedések nagy száma és a segélyezés továbbra is önkormányzati feladat maradna, hiszen pont az önkormányzat tud segíteni lakásügyekben, szociális problémák megoldásában, legjobban ott ismerik a helyi lehetõségeket, és ott áll rendelkezésre az az anyagi erõforrás, amivel rászoruló embereken és családokon segíteni tudnak. A gyámügyi munka szükséges szakmai színvonalának emeléséhez azonban véleményem szerint a jelenlegi és a hatáskört módosító jogszabályok szerint is változatlan struktúrának átgondolását tartanám szükségesnek. Említést tennék még a kisajátítási ügyintézéssel kapcsolatban. A korábbi, már tavaly márciusban hozott deregulációs törvény nagyon helyesen a kisajátítás érdemi tárgyában hozott határozat bírósági megtámadását lehetõvé tette az állampolgárok számára. Ez a törvényjavaslat - a hatáskör-telepítési törvényjavaslat is - megadja ezt a jogorvoslati lehetõséget a tulajdonelvonás tekintetében, én azonban itt zavart látok: ugyanis a kártalanítási összeg mértékével kapcsolatos pert egybemossa ezzel a tulajdonelvonás elleni döntés kapcsán indított perrel. Ez az ügyeknek az elhúzódását, késedelmes befejezését eredményezné és nagy károkat is, hiszen ezek a kisajátítási, kártalanítási perek több évig is elhúzódnak a gyakorlat szerint. Ennek az ügynek a tisztázására a magam részérõl módosító indítványt is benyújtottam. A másik, amit nem tartok megnyugtatónak: az, hogy bár a törvényjavaslat 50. §-ának (3) bekezdése a PTK módosításánál, a kisajátítás részletes szabályainál külön törvény rendelkezését írja elõ, de - sajnos - a tárgyalt törvény más fejezetei még mindig csak arra vállalkoznak, hogy a jelenleg is hatályos törvényerejû rendelet módosítását végezzék el. A tulajdoni biztonság megteremtése és az állampolgári jogok garantálása érdekében minél elõbb szükség volna egységes, törvényi szintû szabályozásra ezen a területen. Hiányolom, hogy a lakás- és helyiséggazdálkodással a hatásköri szabályok egyáltalán nem foglalkoznak. Bár a Kormánynak április 30-ig be kell nyújtania a lakástörvény ügyében egy törvényjavaslatot, de addig is mindenképpen szükségesnek tartom, hogy az ezen a területen keletkezõ hatásköri és hatósági ügyek eldöntésére, a jogorvoslatokra tisztázzuk a fórumrendszer egyes fokozatait. Úgy érzem, hogy az általam elmondott kérdéseket elõbb vagy utóbb mindenképpen tisztázni kell, akár sor kerül ennek a törvényjavaslatnak a részletes vitájára, akár egy késõbbi törvényalkotás menetében kerülnek ezek a problémák terítékre. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)