PALOTÁS JÁNOS (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én úgy gondolom, hogy olyan törvényjavaslat van elõttünk, mint a piacgazdaság régóta hiányzó jogi szabályozása, ami nélkül elég nehéz lenne megfelelõ keretet adni a további évek gazdasági környezetének. Ezen túlmenõen azt hiszem, most összefoglalva nekem is azt kell mondanom, hogy egy viszonylag jól elõkészített körrõl van szó, már ami az elveit, az egészét takarja. Kevéssé mondható ez el - megítélésem szerint - több apró döntésrõl, amelyben bizony még visszaköszön jó néhány reflex, amelyet az elmúlt évtizedekben fogalmaztak meg. A törvényjavaslathoz módosító indítványt kívánok néhány pontban tenni. Ezek talán nem olyan érdemiek, amik megváltoztatnák az egész törvényjavaslat gerincét, mégis úgy érzem, fontos lenne, hogy képviselõtársaim támogassák ezeket a javaslatokat, mert meggyõzõdésem, hogy azokat nem valamilyen szûk érdek, hanem egy jó mûködési mechanizmus, a nemzetközi tapasztalat, vagy esetenként a biztosításban való nagyobb jártasság támaszt alá. Így megítélésem szerint pontosítani kell a törvényjavaslat néhány alanyi körére vonatkozó megközelítést. Mert nagyon fontos, hogy minden pontja, minden paragrafusa egy megfelelõ összhangot biztosítson. Így nem teljesen fedi át a törvényjavaslat alanyi köre azokat a - ha úgy tetszik - állampolgárokat, akik a törvényjavaslat jogosultságával élhetnek, azokkal, akik a törvényjavaslat forrásául szolgáló biztosítási díjakat fizetik. Azt hiszem, egy teljes összhangot kell mindenképpen a törvényen belül biztosítani, hogy aki a forrásoldalhoz hozzájárul, azaz aki biztosítást köt, annak úgy és nem csorbított formában a biztosításban részesülnie kell. Ez az egyik, amit fontosnak tartok. Szintén a biztosítási elv sérül a törvényjavaslaton belül a korábbi reflexekkel, akár a nyugdíjtörvénnyel összhangban, pedig ott én szerettem volna, ha már kitisztítjuk belõle. De a miniszter úr is úgy mondta, hogy mindenképpen szeretné, ha a nyugdíjtörvény olyan irányba menne el, hogy ha korlátozza, tehát felsõ plafonban meghatározza, hogy meddig jár a nyugdíjbiztosítás, akkor bizony elõbb-utóbb el kell érni, hogy a járulékot, a biztosítási díjat is eddig a szintig szedjük el. Én azt hiszem, ha most alkotunk egy új törvényt, akkor már nem szabad egy késõbbi célként ezt kitûzni, hanem ha fontosnak tartjuk, hogy az öregkori nyugdíj minimumának - azt hiszem - háromszorosában van meghatározva a biztosítási díj, tehát az, amit járadékként kaphat a munkanélkülivé váló, akkor bizony ennek megfelelõen kell a biztosítás elvonási oldalát is szabályozni; ha itt maximálta, akkor az elvonásnál ugyanezt a maximumot, ugyanilyen módon az évek folyamán biztosítani lehet. Tehát csak így szabad a járadékot elvonni. Vagy vállalni kell, és akkor, képviselõtársaim, ez egy döntés kérdése, hogy korlátok nélkül vonok el, de akkor nem szabad társadalmi igazságtalanságnak, a szolidaritás megsértésének tekinteni, ha valaki azt állítja, hogy ha elvontam a magas biztosítási díjat, akkor az ehhez tartozó magas biztosítási szolgáltatást is minden körülmények között biztosítani kell. A magam részérõl nem fogom tudni támogatni, de képviselõtársaim nyilván majd eldöntik, hogy szóba jöhet-e 1991-ben akár munkavállalói oldalról, akár a gazdálkodás oldaláról további elvonás, további centralizálás. Nagyon fontosnak tartom, képviselõtársaimmal egyetértek, de fontos a hangsúlyozása, hogy ez nem szembeállítást jelent, ez nem azt mondja ki, hogy ha nem vonnánk el további forrásokat most a munkavállalótól és a munkáltatótól, akkor biztos, hogy szóba jönne a Társadalombiztosítási Alap, és az például szembeállítaná a nyugdíjasokat és a munkanélkülieket. Én nagyon szeretném, ha olyan Parlamentben dolgoznánk, ahol ilyen fel sem merül. Egy költségvetésnek több száz tényezõbõl áll a bevételi oldala, több száz tényezõbõl áll a kiadási oldala, és csak az alkalmaz ilyen összehasonlításokat, aki ezt valamilyen módon manipulációs céllal vagy szándékosan teszi. Egyszerûen vannak kötelességek a kiadási oldalon, vannak lehetõségek a bevételi oldalon, ezek között kell az összhangot megtalálni. Én azt hiszem, hogy a helyi adóknál is a szavazás megmutatta, hogy képviselõtársaim keményen morfondíroznak: bevezethetõ-e újabb központosítás, újabb elvonás ebben a társadalomban; azt hiszem, hogy a szavazás erre egyértelmû választ adott. Ugyan megszavazta a Parlament, de talán nagyon kevésen múlott, hogy ezt mégsem tette. Pedig nem rossz adónemrõl volt szó, a világ fejlett területe bizonyítja, hogy van rá szükség, sokkal jobban mûködik az adórendszernek olyan területe is, amely a helyi sajátosságokhoz igazodik, a helyi adókhoz. De a mai magyar központosítási mértékekben ezt csak átcsoportosítással lehetett volna korrektül, megnyugtatóan bevezetni. Nyilván egészen más szavazatra került volna sor a Parlamentben. Én itt is ezt hiszem. Egészen biztos vagyok benne, hogy kell nevesített forrás. A munkanélkülivé válónak kell biztosíték arra, hogy a munkanélküliség kezelhetõ legyen, hogy akár az átképzésnek forrásai alakuljanak ki, méghozzá nevesített forrásai. De nem tudom elképzelni a mai központosítási szint növelését, hanem csak úgy tudnám elképzelni ennek a bevezetését, ha egyidejûleg más források csökkennek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a javaslaton belül jónéhány kérdés, méghozzá fontos, vagy a-b variációban van, és ott van olyan variáció, amelyik elfogadhatatlan; vagy nem igazán magyarázza a variációk közötti különbséget, vagy ami mögötte van. Így szerepel, és az elõzõ mondataimmal összhangban van annak felvetése is, hogy például a munkavállaló által fizetett, a tervezet szerinti fizetett járadék összege az adóalapból levonható legyen avagy sem. Pedig nem ilyen bonyolult közgazdaságilag, képviselõtársaim, ez a kérdés. Amennyiben az adóalapból a járadék levonható, akkor a juttatásnak adómentesnek kell lenni, hiszen az adót valamikor megfizettük. Amennyiben úgy dönt a Képviselõház, hogy az adóalapból nem vonható le, akkor megfizetjük az adót, és utána akkor kell a juttatásnak adómentesnek lenni. Ha azt mondjuk, hogy az adóalapból levonható, viszont maga az állampolgár nem jutott a jövedelemhez, akkor pedig a juttatás válik adókötelezetté, mert így mûködik egy adózási mechanizmus. Én természetesen - és azt hiszem, a nemzetközi gyakorlattal is összhangban - ezt az utóbbit javaslom. Nem szabad ugyanis adóztatni olyan jövedelmet, amire az állampolgár - amikor éppen a fizetését vagy a jövedelmét felveszi - nem tesz szert. Tehát ezt a jövedelmet nem szabad megadóztatni. Ellenben amikor a jövedelmet megkapja, akkor a jövedelem forrásától függetlenül kell az általános normatívák, elvek alapján adókötelezettséggel terhelni. Nem tudom igazán támogatni - sõt én nem fogom támogatni - az elõterjesztés azon gondolatát, amely a privatizációs bevételek egyes részének az alapba való átcsoportosítását teszi lehetõvé. Nagyon fontosnak tartom, hogy ennek a társadalomnak, a gazdaságnak ma az egyik nagy gondja az óriási államadóssága, ugyanakkor óriási lehetõség van a nagy államadósság mögött, és van egy nagy társadalmi vagyon is, amit ha privatizálunk, akkor a kettõ kiüti egymást, és már sokkal jobban állunk, mint hisszük, képviselõtársaim. Nagyon sok nyugati állam örülne, akinek egy fõre vetítve kisebb államadóssága van, mint nekünk, örülne, ha az õ államadósságai mögött állna ugyanakkora társadalmi vagyon. A mi adósságaink mögött kétszeres társadalmi vagyon áll, tehát ha egyszer komolyan fogjuk venni a privatizációt, akkor ez önmagát felszámolja. De csak akkor, ha a privatizáció forrásait kizárólag ennek a célnak megfelelõen használjuk fel, tehát nem ott, ahol a költségvetés bajban van, vagy biztosításon belül, a költségvetési forrásokat kellene biztosítani, hiszen akkor feléljük az állam tárgyi vagyonát, és megmarad az adósság, amit valamibõl ki kellene fizetni. Én kizárólag az adósságállománynál is - annak idején javasoltam - a nyugdíjaknál tudtam elképzelni a privatizációs bevétel szembeállítását, hiszen a nyugdíjakból nem képzõdött az az állami alap az elmúlt évtizedekben, az a nevesített alap, ami forrást jelentett volna. Márpedig képzõdött, csak nem lett nevesítve, így elképzelhetõnek, sõt fontosnak tartottam volna ott megfelelõ háttérforrásként felhasználni. Képviselõtársaimtól elhangzott - én lassan a végére érek a gondolataimnak, de képviselõtársamtól elhangzott -, hogy az újonnan alakuló magánszektor milyen lehetõséget biztosít munkaalkalmakként, mennyire kell nekünk a munkanélküliséggel számolni. Én ezt a törvényt úgy kezdtem: nagyon fontosnak tartom. De képviselõtársaimnak konokul állítom, hogy Magyarországon a munkanélküliség rémképe egy kicsit túlragozott, és én bízom benne, hogy képviselõtársaimnak nem lesz igaza, de ezt nem ezen a területen fogjuk túlteljesíteni, a munkanélküliségben a tervet. Tudniillik hiánygazdaság és munkanélküliség együtt, az legalábbis a közgazdászoknak kicsit gyanús fogalom, meggyõzõdésem szerint nem túl jó gazdaságpolitikára utal. Valószínûleg ha a gazdaságpolitika le fogja tudni tenni a garast megfelelõ pontok mellett, ahova szeretnénk, ha ez a gazdaság fejlõdne, akkor ott tömegesen fog tudni alakulni olyan magánvállalkozás, új gazdasági vállalkozás, amely bizony nagyon nagy ütemben képes felszívni a munkaerõt. (A teremben kisebb mocorgás.) Egy kis türelmet kérnék. Csak jelezni szeretném képviselõtársaimnak, nem biztos, hogy felfigyeltek rá, 1982-ben született egy politikai döntés az eddigi tiltás elõtt, hogy létrejöhetnek nagyobb új magáncégek ebben a gazdaságban. Egész irodalma van azoknak az újságcikkeknek +83-ban, +84-ben, amelyekben az akkori állami vállalati vezetõk úgy szidták ezt a politikai döntést, mivel elszívta a munkaerõt ettõl az állami szektortól. Állandó gondjuk volt az a vélt munkaerõhiány, hogy nem tudnak mit kezdeni, hiszen a szakmunkástól, a szakembertõl egészen a vállalatvezetõkig, akik jól értettek a munkájukhoz, elhagyták az állami szektort, és felszívta õket az akkor tömegesen alakuló magánszektor. Ha lesz igazi vállalkozásbarát gazdasági környezetünk, abban az esetben meggyõzõdésem, hogy sokkal gyorsabban tud új munkahelyeket teremteni, mint ahogy még tehetetlenségébõl a nagy monokulturális állami szektor tovább dolgozik. De egy idõben kell az élénkítést és a szerkezetátalakítást végrehajtani, különben csak összeomlik az állami szektor, és az új nem jön létre. Az utolsó gondolathoz kapcsolódva, nagyon örülök annak, hogy ebben a törvényjavaslatban fellelhetõ volt végre egy új, méghozzá rendkívül jelentõs elem, amely a vállalkozói szektornak szól, amely tudomásul veszi a realitást. Bár nem tudom, kik készítették a törvénytervezetet, de az anyag sejteti, hogy vállalkozók, gyakorlati szakemberek is részt vettek ebben a munkában. Ebben a javaslatban ugyanis nagyon elõremutatóan szerepel az a gondolat, hogy ha valaki munkanélküli volt, akkor nem egyetlen alternatívája az, hogy vállalkozóvá váljon, ne mindenképpen legyen az, ha egyszer ezt nem tudja felvállalni. Megfelelõ támogatást kap átképzésre vagy az átmeneti idõszakra. De ha vállalkozóvá válik, akkor ebbõl az alapból ezt a vállalkozóvá válást is segíti a törvényjavaslat. Segíti abban, hogy amikor ezt a vállalkozói tevékenységét elkezdte, akkor az ezzel kapcsolatos rengeteg költségét, például képzést, oktatást, vagy a nem létezõ, fel nem halmozott tõke miatti hitelek esetén a hitelgaranciákat ebbõl az alapból részben át lehet terhelni, elõsegítve a vállalkozói kockázat csökkenését. Tudomásul veszi ez a javaslat, hogy ma bizony az alakuló vállalkozások 40- 50 a igen rövid idõn belül csõdbe megy, hiszen maga az ötlet jó volt, a vállalkozni vágyó hitt benne, de bizony egy szûkülõ keresletû piacon ez egyszerû törvényszerûség, hiába jó az ötlet, hiába hisszük azt, hogy az embereknek erre szükségük van, mégsem lesz a megvalósításból kereslet. Ez a tönkremenõ 40-50 0s szektor számíthat arra a törvényjavaslat alapján, hogy még hat hónapig nem tekintik õt máris sikeres vállalkozónak, hanem tovább kaphatja a juttatást, és ha nem vált be a vállalkozói tevékenysége, akkor társadalmilag nem bukott vállalkozóvá vált a munkanélkülibõl, hanem továbbra is a társadalom által támogatott állampolgárnak számít, hozzá fogják ismét segíteni valamilyen egzisztencia alapításához. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

Homepage