DR. GREZSA FERENC (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Sajátos élethelyzetben lévõ emberekkel foglalkozó intézményrendszer fölállításáról dönt az Országgyûlés, amikor ezt a törvényjavaslatot vitatja és majd elfogadja. Erre vonatkozó utalás már a szociális bizottság ülésén is elhangzott Laborczy képviselõtársam részérõl, és a munkanélküliség problémájának lélektani vonatkozásaira az imént Frajna Imre képviselõtársam is utalt. Ezzel kapcsolatban szeretnék én is néhány gondolatot, számomra nagyon fontosnak tûnõ elvet hangsúlyozni. Meggyõzõdésem, hogy a munkanélküliség problematikáját nem lehet azonosítani az állástalanság problémájával. Lényegesen többrõl van szó. Az állástalanság nyilvánvalóan része a jelenségnek, de a két kategória nem azonosítható. Számos lélektani és szociológiai körülmény módosítja, alterálja ezt a helyzetet. Ennek megfelelõen a munkanélküliség kezelése, s ha úgy tetszik, a munkanélküliekkel való foglalkozás egy komplex megközelítést igényel. Az elõttünk fekvõ törvényjavaslat - némi malíciával megállapíthatjuk, hogy olyan helyzetben van az ország, hogy az eddigi, talán legegységesebb törvényjavaslatot éppen egy ilyen problémakörrõl kell hoznia - elsõsorban, véleményem szerint a munkanélküliség kezelésének technológiai oldalával foglalkozik. Szeretnék arra utalni, hogy a szélsõséges individualizmus és a szélsõséges kollektivizmus csõdjét tapasztalva a lélektan és a szociológia körülbelül a 40-es és az 50-es évektõl kezdõdõen fokozatosan vizsgálódási körébe vonta az egyén és az intézmény, általában az egyén és az állam kölcsönhatását, kapcsolatát, és ebben a tekintetben felhívta a figyelmet arra, hogy mindenfajta intézményes munkában rendkívüli a veszélye az intézményhez forduló, a hivatalhoz forduló ügyfelek, kliensek és az intézmény, az intézményben dolgozók közötti elidegenedésnek, a személytelen kapcsolatok kialakulásának. Azt hiszem, aligha lehet közülünk valaki, akinek nem volt ebben a vonatkozásban személyes tapasztalata, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt évtizedekben olyan típusú intézményekben és intézményekkel kapcsolatban éltük az életünket, amelyekben az elidegenedettség és a személytelenség már az intézmény jellege és szerkezete miatt is különösképpen megfigyelhetõ volt. Én magam is hadd osszam meg Önökkel egy hódmezõvásárhelyi személyes élményemet. Közel egy éve jártam az akkori városi tanácson, ahol egy különleges módszerét találták ki a hivatalnok és az ügyfél találkozásának, nevezetesen piros és zöld lámpák felvillanásától függött, hogy a tanácsházra bemenõ polgár találkozhat-e az ajtó mögött ülõ hivatalnokkal. Ez a kép nagyon szemléletes - azt hiszem - az uralkodó viszonyokra. Ezek a vizsgálatok, amelyekre én utaltam az elõbb a lélektan és a szociológia részérõl, felhívták a figyelmet az elidegenedettségre, és egy alternatívát is kínáltak, amelyet humán szolgáltatásnak, illetve a humán szolgáltatásokban megvalósuló ügyfél-hivatal kapcsolat tekintetében személyi központú megközelítésnek nevezhetünk. A személyi központú megközelítés lényege, hogy egy ilyen intézményben dolgozó számára munkaeszköze saját személyisége, valamint a hozzá forduló kliens is úgymond "a munka tárgya", ugyancsak személyiség. Nemcsak ezek az általános megfontolások hangoztatják velem azt, hogy ezt az intézményrendszert humán szolgáltatásként kellene majd mûködtetni, hanem egy másik, sajátosabb meggondolás is, nevezetesen az - és ez a témához már jobban közelít -, hogy nem kell egy õstehetség ahhoz, hogy megpróbáljuk felbecsülni, hogy mely társadalmi csoportokból fog kikerülni a munkanélküliek széles tábora. Nyilvánvaló, hogy eleve a sérülékenyebbek válnak elõször munkanélküliekké; azok az emberek, akik még a teljes foglalkoztatottság idején is a társadalmi beilleszkedés kisebb-nagyobb zavarával küzdöttek, a csökkent teljesítõképességûek, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy elsõsorban õk fogják alkotni a munkanélküliek táborát, legalábbis ebben a csoportban túl reprezentáltak lesznek. Egyrészt ilyen kölcsönhatás érvényesül, másrészt pedig maga a munkanélküliség létállapota az, ami a különbözõ beilleszkedési zavarok elõfordulását stimulálja. Ez a sajátos körülmény is felhívja tehát a figyelmet arra, hogy ne egy bürokratikus hivatalt építsünk fel, hanem egy humán szolgáltatásként mûködni képes intézményt. Mi lehet a garanciája annak, hogy egy ilyen intézményrendszer felállhat? A garancia az lehet, hogy azok a készségek, amelyek egy hivatalt humán szolgáltatásként mûködõ intézményként tudnak mûködtetni, elsajátíthatók, fejleszthetõk. Rendkívül fontosnak tartom tehát azt, hogy ebben a majdan felálló intézményrendszerben ilyen vonatkozásban kiképzett és felkészített munkatársak dolgozzanak. Elsõsorban az intézményrendszernek azokra a munkatársaira gondolok, akik közvetlen napi kapcsolatban lesznek magukkal a munkanélküliekkel. Tehát nemcsak egy diszpécserfunkciót kell ellátni, hanem egyfajta tanácsadó, problémaérzékeny funkciót is. Ennek a javasolt képzésnek megítélésem szerint négy ismeretkörre kell majd szorítkoznia: - a problémafelismerésre, tehát felismerni az ügyfél különbözõ problémáit, - ismerni kell azt az intézményhálózatot, amely speciálisan hivatott a felismert problémák kezelésére ott a terepen, az adott önkormányzatban, - az ügyféllel való kapcsolat személyközpontúságának való megfelelést kell elérnie ennek a kérésnek, és - felhívom arra a figyelmet, hogy a humán szolgáltatásban dolgozó munkatársak személyükben maguk is nagyon megterheltek, tehát saját mentálhigiénés karbantartásukra is feltétlenül hangsúlyt kell fektetni, hiszen ezek az emberek a tapasztalat szerint nap mint nap elégtelenségi és kudarcérzésekkel küszködnek. Meggyõzõdésem, hogy ha a kodifikáció során akár a törvényjavaslat általánosabb fejezeteiben, akár a munkaerõpiaci szervezetet érintõ részletesebb fejezetekben, ha csak egy mondatban, egyetlen utalásként is erre a szempontra hangsúlyt tudunk fektetni, ha ez a szempont, amelyrõl beszéltem, meg tud jelenni ebben a törvényben, akkor európai mércével mérve is példamutató jogalkotást fogunk végezni. Az erre vonatkozó javaslatot majd a részletes vitában fogom megtenni. Köszönöm a szíves figyelmet. (Taps.)