DR. MEZEY KÁROLY (MDF): Tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim! Tegnap nagyon sok szó esett arról, hogy a Társadalombiztosítási Alapnak mintegy 20 %- át képezi az, ami tulajdonképpen az egészségügyet mûködteti. Tudjuk azt is, hogy ez mintegy 26 %-kal több, mint a tavalyi évi, de elhangzott az is, hogy reálértékben az elõttünk álló esztendõben ez csökkenni fog. Márpedig a magyar egészségügy eddigi mûködése az eddigi anyagi ellátottság mellett is nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, igen rossz hatásfokkal mûködött. Be kell látni azonban, hogy szûkös anyagi helyzetünkben anyagiakban többet nem lehet adni az egészségügy részére, azonban a mûködését igenis hatékonnyá lehetne tenni. Többször elhangzott tegnap, hogy a rendszerváltást az egészségügyben a társadalombiztosítási finanszírozási szisztéma bevezetése jelentené, ez az, ami tulajdonképpen az egészségügy hatákonyságát jelentõsen javíthatja. Ennek két oka van, az egyik a teljesítményfinanszírozás, a másik pedig az, hogy az egyébként szûkösen ellátott egészségügyben végbemenõ igen komoly pazarlással szemben takarékosságot jelentene tulajdonképpen. A most folyó költségvetési vita során nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalombiztosítási finanszírozási rendszer ebben az évben még egyáltalán szóba sem kerül, a jövõ évi bevezetéssel kapcsolatban azonban semmiféle elõkészítésnek nyoma a költségvetésben nincs. A részletes vitában egy olyan tényezõre szeretném felhívni a figyelmet, amely ezt az elõkészítést célozná meg. Ez pedig az egészségügyi intézmények súlyos aránytalansága és egyenlõtlensége, amelyet az egészségügyi integrációs politika hozott létre. Egészségügyi integráció alatt tulajdonképpen azt értették, hogy a beteg mindig azon az intézményi szinten kapja meg az ellátást, ahol erre a személyi, illetve a tárgyi feltételek leginkább adottak. Ez nagyon szépen hangzik, emögött azonban tulajdonképpen az áll, hogy a szocialista országok nem tudtak lépést tartani azzal a technikai forradalommal, amely az orvostudományban lezajlott, és így kifejezetten azokat az eszközöket, amelyek már általánossá váltak az orvosi gyakorlatban, csak Nyugatról tudták beszerezni, s valuta pénzeszközök híján ezekbõl csak kevés jött be az országba, ezért kénytelenek voltak csak néhány intézetbe koncentrálni ezeket. Így az valósult meg, hogy a beteget szállították a mûszerhez, nem pedig a mûszert szállították oda, ahol az orvosi ellátásnak meg kellett történnie. Így a kórházhierarchia alján elhelyezkedõ kisebb intézetek nagyon súlyos dilemma elé kerültek, ugyanis a legsúlyosabb betegeket nem lehetett integrálni, azokat épp ott kellett ellátni, ahol a mûszerezettség a legrosszabb és leggyengébb volt. Ez nemcsak egy nagyon súlyos szakmai paradoxont, hanem egy nagyon komoly erkölcsi dilemmát is jelentett ezekben az intézetekben. Ezért fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a társadalombiztosítási finanszírozási rendszer bevezetése elõtt ezeket az egyenlõtlenségeket a Társadalombiztosítási Fõigazgatóságnak, illetve az egészségügyi tárcának mindenféleképpen meg kell szüntetnie, hiszen egy olyan állampolgári esélyegyenlõtlenséget jelent ez a helyzet, amelynek az új társadalombiztosítási finanszírozási rendszer nem mehet neki. Ezért arra kérem a tisztelt Országgyûlést, hogy amikor majd az év közepe táján meg fogja határozni azokat az egészségügyi szakmapolitikai irányelveket, amelyek már a társadalombiztosítási finanszírozási rendszer bevezetését céloznák, akkor ezt a szempontot feltétlenül vegye figyelembe, és kérem a Társadalombiztosítási Fõigazgatóságot és a tárcát, hogy a tervezéskor erre anyagi eszközökkel feltétlenül számítson. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)