PALOTÁS JÁNOS (MDF): Köszönöm Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mielõtt részletekre térnék ki, szeretném a képviselõtársaimnak elõrebocsátani, hogy speciális helyzetben vagyok, mivel két napirendi pontról kell beszélnem. Tudom, hogy a hozzászólásom jelentõs része a második napirendi pontot, az országgyûlési határozatot érinti, de mivel az elõterjesztésnek éppen az a lényege, hogy a társadalombiztosítási törvénybe emelné be a nyugdíjak értékállóságának a biztosítását, ami a második napirendi pont, ezért e törvény kapcsán kell elmondanom ezen véleményemet és érintenem az országgyûlési határozat néhány részletét. Ennek kapcsán talán még azt kell elõre kiemelnem, amikor a törvénymódosítási javaslatomat munkatársaimmal és Fejes Attila képviselõtársaimmal együtt megfogalmaztuk, akkor egy új feladatot határoztunk meg önmagunknak, egy olyat, amelyet szerintem a világon alkalmaznak és amely jelentõs szemléletváltást kér a törvényhozástól, kér képviselõtársaimtól. Évek óta a társadalombiztosítás és a nyugdíjbiztosítás kapcsán ebben az országban lehetõség szerint igyekeztek valamit a nyugdíjak értékállósága kapcsán tenni, mindig az ország lehetõségeire hivatkozva. Magyarul: úgy fogalmazódott meg minden esetben a kérdés a Parlament elõtt - ha ott döntöttek -, a Kormány elõtt - ha ott döntöttek -, hogy meddig terjed a költségvetés vagy a Kormány, vagy a Parlament lehetõsége a következõ évben annak érdekében, hogy a nyugdíjak értékállóságát valamilyen módon biztosítsák. Ilyen kérdést a nyugati világban nem tesznek fel. Ez a kérdés nem kérdés, ez egy biztosítási forma, még akkor is, ha az emberi megközelítésébõl adódóan sajátos, azaz garanciákat képvisel. Ha a biztosítás egyik oldalát az érintettek az életpályájuk során teljesítették, azaz jövedelmük, a keletkezett jövedelmek után biztosítási díjat fizettek, akkor a biztosító lehetõsége nem kérdés a másik oldalon, amikor a szolgáltatást kell nyújtania. Mind a Parlamentnek - ha õ dönt -, mind a Kormánynak ebben a kérdésben - én szeretném elérni, hogy a jövõben úgy fogalmazódjon meg a feladat - a nyugdíjak értékállóságát biztosítania kell és kezdjen el azon dolgozni, javaslatokat tenni arra, hogy ennek ennyi és ennyi a költségvonzata, akkor azt mibõl teremti elõ. Az nem válasz ugyanis, hogy erre nincs fedezet. Ezt egy társadalom nem engedheti meg magának, hiszen egy biztosítási szolgáltatásról van szó. Éppen ezért el kell térni attól az évek óta alkalmazott gyakorlattól, amely ezen a területen is - én szociális demagógiának nevezem, bár nem biztos, hogy Parlamentbe való a szó - egy ilyen megközelítésbõl mindig azt mondta ki, hogy a lehetõségek kapcsán a lehetõ legkisebb nyugdíjaknál kell biztosítani a lehetõ legjobban ezt az értékállóságot. Ez ugyanis nem biztosítási oldal, erre ma már képeztünk is - ha korlátozott mértékben is - az önkormányzatoknak alapokat a vonatkozó tárgyévre is, ahol abban az esetben, ha nem biztosításról van szó, hanem más társadalmi okok miatt érintett állampolgárok megélhetése a minimum biztosítását követeli, akkor ezt szociális segély formájában vagy más módon tegye meg. Ami viszont a nyugdíjbiztosítást érinti, ott nemcsak a minimumot kell biztosítani, annak az értékállóságát, hanem folyamatosan fenn kell tartani a nyugdíj teljes értékállóságának a meglétét. Amikor a különbözõ kormány-elõterjesztéseket olvastam, nagyon sok kérdés fogalmazódott meg bennem, többek között, hogy miért alkossak ebben az érintett napirendi pontban egyáltalában álláspontot, mint törvényhozó, miért fogadjam el a Társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény 2. §-áról, mint módosított paragrafusról véleményt, amely azt mondja ki, hogy a nyugdíjat a szolgálati idõ és az átlagkereset kapcsán kell megállapítani. Miért mondjam ezt ki, amikor ma Magyarországon 2,4 millió nyugdíjas van és a legutóbbi hetekben nyugdíjba vonultak közül képviselõtársaim egyetlen egy olyan nyugdíjast sem tudnak mutatni, akinek a nyugdíjából megállapítható lenne, hogy a nyugdíja ebbõl a két rendezõ elvbõl indult. Miért fogadjak el egy ilyen 2. §-t, amely meghatározza a nyugdíjat, ha a 3. §-ban pedig kimondom, hogy ezt követõen minden évben a lehetõségek+ stb. kapcsán a Kormány jogosult módosítani egyszeri rendezéssel vagy többszöri intézkedéssel ezeket a nyugdíjakat. 30 % körüli inflációnál ez azt jelenti, hogy egy éven belül már nem is hasonlít a 2. § szerinti rendezõelvre az akkor nyugdíjba ment nyugdíjas kérdése. Megítélésem szerint nincs tehát lehetõség arra, hogy a 2. § elvét feladjuk. Ha minden esetben meg kell õrizni a nyugdíjfolyósítás egész idõtartama alatt, ezért én a következõ paragrafus módosítását, illetve ilyen megközelítési elhagyását javaslom a módosító javaslatomban és a törvényben. A Kormány feladata helyett - ott csak a javaslattétel maradna meg - törvény mondja meg, hogy milyen elv szerint és hogyan kell a következõ év nyugdíjrendezését elõkészíteni. Szeretnék néhány dolgot a három kormányzati javaslat kapcsán kiemelni. Az egész társadalom nem visszautasította, de már nagyon nagy a társadalmi feszültség attól a rendezõelvtõl, ami mindig a legkisebb nyugdíjak értékállóságára irányul. Szeretnék áttérni arra - hiszen ezt várja el tõlünk a társadalom -, hogy a szolgálati idõ és a kereset alapján mûködjön a nyugdíj. Miért nem tesszük ezt meg képviselõtársaim? Miért maradunk ma ugyanabban a körben, amit tegnap a napirend elõtti felszólalásomban kritizáltam, hogy nem döntünk, nem merjük felvállalni, hogy erre a másik variációra térjünk át, hanem döntöttünk arról, hogy a második napirendben egy köztes, azaz döntést nem tartalmazó variációról fog dönteni a Parlament, tehát egy olyanról, amelyik kicsit figyelembe veszi azt is, hogy a legkisebbek értékét õrizzem meg, de egy kicsit már belenyúl a szolgálati idõbe. Ezzel - gondolom én - az elõterjesztõk szándéka az volt, hogy minden területnek adjanak valamit. Az élet az én tapasztalatom szerint nem így mûködik. Ez az lesz, hogy 2,4 millió nyugdíjas nem lesz elégedett azzal a határozattal, amit a Parlament hoz, az sem, akinek nagyon alacsony a nyugdíja és azt szeretné, hogy a lehetõség szerint minden forrást erre fordítsanak, és az sem, aki a társadalom egyik legnagyobb igazságtalanságának tartja, hogy az õ négy évtizedes munkáját, kiemelt tevékenységét devalváljuk valamilyen társadalmi lehetõség vagy szociális háló szempont megközelítésébõl. Tessék eldönteni, hogy mit akarunk, melyik elvet fogadjuk el. Én azt hiszem, hogy a hozzászólásomban jeleztem, nem tartom jónak, ha a javaslat olyan kompromisszumokat tartalmaz, amely a legkisebb nyugdíjak különös emelését fogalmazza meg. Módosító indítványt teszek a C változathoz, amirõl a Parlament tegnap döntött, abból a megközelítésbõl, hogy legalább a javaslatból a 2.000 forintos felsõ határ mindenképpen kerüljön ki, amely maximált emelésként jelenik meg. (Közbeszólások: 3000.) 3000 forint. Ennek egyik oka nyilván az, hogy önmagában a korlátozásnak a ténye felesleges. Az elõttem felszólaló képviselõtársam elmondotta, hogy milyen kis létszám, akit érint, a megtakarítás belõle nagyon kevés. A másik: már a C változat elsõ pontjában is szerepel egy nehezen igazolható kompromisszum vagy korlát, amely a magasabb nyugdíjak esetében alacsonyabb egy összegû kiegészítést tartalmaz. Ha bevezetjük még ezt a második korlátot is, az már egyértelmûen a szolgálati idõ figyelembevételével korlátozza, ha bárhol életbe lép. Én azt hiszem, hogy mind a kettõ korlátot fenntartani - külön-külön is megkérdõjelezhetõ, de a kettõ együtt semmiképpen sem jó. Szeretném azt is elmondani, hogy a kormányzati elõterjesztést összességében egy 23-25 %-os rendezést ígér a társadalomnak a nyilvánosság elõtt. Ha ezt ígéri, akkor legalább ezt - az én javaslatommal ellentétben, amely 30 %-os nyugdíjemelést tartalmaz, abból az elvbõl kiindulva, hogy kötelezõ megõrizni az értékállóságot - a 23-25 %-ot tényleg adja is oda. És ne tegyen bele olyan csapdákat, amelyek a különbözõ korlátok alapján meghatározott nyugdíjas körben ezt egyértelmûen elhagyja! Nagyon erõsen figyeltem a javaslatokat, igyekeztem megnézni, megérteni, hogy csak énnekem tûnik-e a számítás némiképpen megkérdõjelezhetõnek. A javaslat ugye azt mondja, hogy 23-25 %-kal rendezik a nyugdíjat, de általam nem elfogadható érvek miatt azt mondja, hogy majd júliusban tegyünk 8%-ot, most pedig körülbelül 15 %-os nagyságrendet. Én azt hiszem, valamennyi képviselõtársam tudja, de a 2,4 millió nyugdíjas egész biztosan tudja, hogy ha most kap 8 %-ot, amit júliusban akarnak adni, akkor az 8% erre az évre vonatkozóan; ha ezt júliusban kapja, akkor ez 4% erre az évre vonatkozóan, mert az egyik esetben tizenkétszer kapja meg ezt a 8%-ra vonatkozó összeget, a másik esetben pedig hatszor. Tehát ha valóban nincs más megoldása a Parlamentnek, mint mindössze ennek a 23-25%-nak a biztosítása, akkor azt kérem, egy összegben január 1-jén tegyék meg. Azt hiszem, emellett mások is szóltak, de különösen indokolják azok a lépések, amelyek kimondták, hogy a központi árintézkedéseket is egészében és most rögtön januárban meghozták. Bár szerintem nem az ideiekhez kell igazítani a nyugdíjak reálértékõrzését, mert azok ezt az értékvesztést tavaly szenvedték el, ezért külön is úgy kell tekinteni, hogy január 1-jén végre rendezni kell, különben két év halmozott inflációjával kellene számolni. Szeretném, ha képviselõtársaim nem támogatnák azokat a javaslatokat - akárhol jelennek meg -, amelyek az átlagkeresetek esetében degressziót vezetnek be. Nem így mûködik a világ! Az a kérésem, ha valamit még igazán nem rontottunk el, akkor továbbra se rontsuk el. Azt szeretném, ha mihamarabb rátérne Parlamentünk, hogy meghatározza, mi az a biztosítási szint maximum, amely a nyugdíjbiztosítást mint szolgáltatást nyújtani fogja a társadalom, mint akár egy kötelezõ maximum az állampolgári minimum mellett. S akkor ebben az esetben eleve a maximumhoz kell igazítani a járulékelvonást is, és nincs helye semmiféle degresszió bevezetésének. Ne lépjünk bele ebbe az utcába, mert még a reményüket is elvesztik az emberek arra, hogy valaha is át fogunk térni egy olyan biztosítási formára, amely nemcsak a szolgáltatás oldalán gondolkozik azon, hogy igazságos-e egy ilyen társadalmi környezetben ilyen magas nyugdíjat adni, hanem abban is gondolkodik, hogy nem kívánok nyugdíjat adni ebben a magasabb jövedelemszférában, akkor nyugdíjbiztosítási díjat se szedjek el ebbõl a körbõl! És ezt a kettõt egyszerre és egy idõben kell bevezetni. Tehát a törvénymódosítási javaslatom átemeli, törvényi szintre emeli a nyugdíjak évenkénti értékállóságának rendezését, erre vonatkozik. Ha ezt képviselõtársaim ebben a törvényben támogatnák, abban az esetben nem lesz értelme országgyûlési határozatot hozni, hiszen egyértelmûvé válik a nyugdíj értékállóságának biztosítása. Ez a javaslat megfogalmazza, hogy ezt a 30%-os emelést a mindenkori öregségi nyugdíj minimumának négyszeresében, egy mai 20- 25 ezer forintos nagyságrendben javasolja végrehajtani, tehát egyszerre és ebben a sávban. Ezzel is utalva arra, hogy bízom benne, az év folyamán vagy a következõ évben megszületik az a nyugdíjtörvény, amely meghatározza ezt a maximumot - a kötelezõ biztosítás maximumát -, és én gondolom azt valahol, hogy társadalmilag ezen a szinten kell meghatározni, tehát ez sem egy hasraütött gondolat, hanem ebbõl ered. Nem érinti a javaslat az ezt meghaladó nyugdíjak rendezését. Ebbõl adódóan az élet az ennél magasabb nyugdíjakat behozza majd ebben a rögzített és mindenkori védelemben ellátott sávban. Még egy lényeges pontja van a javaslatomnak. Kérem képviselõtársaimat, ha az elõzõeket nem fogadják el, akkor is gondolják át ennek a pontnak a tartalmát. Az én megítélésem szerint 1991-nek nem mehet neki úgy a Parlament, hogy nem készül fel arra, hogy esetleg - remélem, nem lesz ilyen, de reális esélye van - elszabadul ebben az évben az infláció. Én nem hiszem, hogy lesz idõnk akkor összeülni új nyugdíjtörvényen gondolkodni, megvitatni a lehetõségeinket és intézkedni, mert ezt a nyugdíjasaink tartalékai nem bírják el. Ezért a törvénymódosítási javaslat határozottan intézkedik arról, hogy a folyamatosan mért, elõzõ évhez viszonyított infláció esetén 35%-os inflációszintig évente kell újrafoglalkoznunk a nyugdíjjal vagy rendezni a nyugdíjat; 35-50%-os inflációszint várhatósága között félévente kell ezt újrarendezni a leírt elvek szerint; 50 és 100%-os infláció között háromhavonta; s ha a 100%-os inflációértéket eléri, akkor bizony havonta biztosítanunk kell, hogy a következõ hónapban is legalább a legalapvetõbb élelmiszereket megvehessék a nyugdíjasaink. Az elõterjesztés egyébként két modellt ajánl a Kormánynak, hogy erre õ tegyen javaslatot bármelyik évben, de akkor az év folyamán tartsa fenn. Az egyik modell, hogy az inflációhoz igazítsa az értékállóságot, a másik modell, hogy a jövedelmekhez. De ha elkötelezte magát, akkor ezt tartsa is meg, mert ma olcsóbbnak tûnik a jövedelmekhez való hozzáigazítása a nyugdíjaknak, de abban a pillanatban, ha a társadalom meglendül és az inflációt meg fogja haladni az aktív dolgozók jövedelme, akkor is illik fenntartani ezt, és akkor a nyugdíjasoknak is meg kell hogy haladja, évrõl évre reálértékben is növekednie kell a jövedelmének. A másik megoldás, ami az inflációhoz igazít, az a nyugdíjasoknak nagyobb biztonságot ad, hiszen mindig megõrzi a nyugdíjukat. Ellenben ha a társadalom relatív javuló pályán van - és remélem, hogy hosszabb idõt ez a társadalom javuló pályán lesz -, akkor a nyugdíj ezt nem követi, hiszen csak értékállóság van mögötte. Ezeket a javaslatokat fogalmazza meg törvénymódosítási javaslatom. Kérem képviselõtársaimat, gondolják át, támogassák. Talán nem illik mondani a Parlamentben, mégis megteszem - ilyen idõket élünk -: képviselõtársaim, szeretném, ha valamennyien, Önök közül mindenki idõsebb korában körülbelül olyan elvek szerint kapna nyugdíjat, amilyen elvek mellett ma a voksát leteszi. Ha most azt mondjuk, hogy nem tudjuk biztosítani, hogy a nyugdíjasaink élete tovább ne romoljon, akkor én elõre vállalom, hogy amikor õ nyugdíjban lesz, minden nyugdíjszelvénye mellé odateszek egy gazdasági indokot, hogy miért nem kap nyugdíjat. Jó? Szeretném, ha valamennyien értenénk, hogy az aktív lakosságnak még csak- csak van lehetõsége valami többletmunkával az életét fenntartani; ha úgy tetszik - bár nem szép szó -, az inaktív lakosságtól ilyet elvárni nem lehet. Ugyanúgy nem lehet elvárni tõlük, hogy legyen négy-öt év türelmük - vagy három év -, amíg a gazdaság helyzete rendezõdik, mert ebben a korban ezt a türelmet kérni ettõl a korosztálytól etikátlan. Köszönöm szépen. (Taps.)

Homepage