DR. FREUND TAMÁS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Társadalombiztosítási Alap 1991. évi költségvetésének a gyógyító-megelõzõ ellátásra tervezett összege reálértékében mintegy 20 %-os csökkenést irányoz elõ. Ez így önmagában azért is elfogadhatatlan, mert a nemzeti jövedelembõl az egészségügyre fordított kiadások eddig is alacsonyabbak voltak, mint a világ más részein. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy igen sok olyan feladat is az egészségügyre hárul, amely nem egészségügyi vagy nem tisztán egészségügyi funkciójú. A magyar lakosság egészségi állapotának jelzõszámai és tendenciái aggasztóak. A születéskor várható élettartamunk Európában a legalacsonyabb: a férfiaknál alig több, mint 65 év. Kiugróan magas a baleseti halálozások és az öngyilkosságok száma. Pusztítóan terjed a gyógyszer- és kábítószer-függõség. Szinte valamennyi mérhetõ egészségügyi paraméterben egyértelmû a romlás. Az egészségügyre fordított összeg reálértékének 20%-os csökkenése már a rendszer mûködõképességét veszélyezteti. Ez a rendszer azonban rendkívül pazarlóan mûködik. Semmiképpen sem fogadható el, hogy az egészségügyi ellátások reálértéke úgy csökkenjen, hogy az egészségügyi rendszernek és finanszírozási rendszernek átfogó reformja irányába ne történjen semmi érdemleges. Már ennél a költségvetésnél is meg kell tenni olyan lépéseket, melyek kikényszerítik a mindenképpen indokolt reformot, vagyis az egészségügy valódi rendszerváltását. Az egészségügy állami nagyüzemként mûködik, tele rugalmatlanságokkal, alkalmazkodási képtelenséggel, diszfunkcióval. Igazán azonban azok a lékek adnak aggodalomra okot, melyet az új finanszírozási ütött benne. Ez önmagában nagyon örvendetes fordulat, hogy a teljesítményfinanszírozás irányába mozdul el, hogy a biztosító szerzõdéses kapcsolatba lép a kórházakkal, és az is, hogy csúcstechnológia kerül bevezetésre az intézményekben. Ha azonban egy átfogó rendszerreform nélkül lokálisan valósul meg, ez olyan mértékben elhúzza a költség felhasználását, amit utólag nagyon nehéz lesz korrigálni. Különösen aggasztó, hogy az alapellátásra fordítódik a legkevesebb pénz, valamint az, hogy az alapellátás rendszerének a megváltoztatásáért történt eddig a legkevesebb. Hiszen olyan szakellátás, különösen kórházi szakellátás, amely mögött nincs megalapozott alapellátás, igen törékeny és végül is igen drága mulatság lesz. Budapesten mára az a helyzet állt elõ, hogy az egyik legköltségesebb orvosi berendezésbõl, a közel 100 millió forintba kerülõ komputer-tomográfból szinte jobb az ellátottság, mint Japánban, de közben az alapellátásban nincs elég vérnyomásmérõ vagy egyszer használt fecskendõ. Nem idegen ez az itt ülõ képviselõtársak közül azoknak sem, akik nem otthonosak az egészségügyben, hiszen szóról szóra ilyen az ipar vagy a mezõgazdaság is, ahol egy-egy csúcstechnológia rátelepülése egy rossz, szegényesen ellátott alaptevékenységre nem kellõ hatékonyságú. Rosszul mûködött az egészségügy addig is, ameddig állami egészségügyi szolgálat volt, de nem javult meg attól, hogy a forráscsere következtében a társadalombiztosítás finanszírozza. Tulajdonképpen romlott, hiszen az egészségügy finanszírozása körül nincsen egyáltalán szervezet. Nincsenek kidolgozott szakmapolitikai koncepciók, nincsenek kidolgozva az irányelvek, a finanszírozó és a kórházak közötti kapcsolat tele van esetlegességekkel, melyben dominál az egyéni érdek és a lobbyzás. Ez még hónapokra is kockázatos állapot, pedig már így folyik két éve, igen nagy károkat okozva. Áldatlan a viszony a minisztérium és a társadalombiztosítás között, aminek nem az az oka, hogy gonosz emberek ülnek itt vagy ott, vagy mindkét helyen, hanem az, hogy két különbözõ szemléletû és különbözõ felelõsséggel bíró intézmény között szemléletileg össze nem hangolt együttmûködésrõl van szó. Az egészségügy mûködõképességének fenntartása érdekében feltétlenül szükséges, hogy ez az áldatlan állapot végetérjen. A társadalombiztosítás 1991. évi költségvetése a táppénzkiadásokra a megelõzõ évhez képest 20%-os növekményt irányoz elõ. Megítélésünk szerint ez indokolatlanul sok. A táppénz korábbi fergeteges ütemû növekedése már 1989-ben lelassult. A megelõzõ évhez képest tavaly mindössze 5%-os volt a növekedés, 23 milliárdról 24 milliárdra nõtt a kiadás. Az 1990. év inflációját is figyelembe véve nincs okunk feltételezni, hogy ez jelentõsen emelkedjék. Táppénzrendszerünkben különben is rengeteg tartalék van. A táppénz sok tekintetben nem azt szolgálja, amire való, hanem mindenféle más szociális feszültséget finanszíroz, amely szociális feszültséget is meg kell oldani, de más eszközökkel. A táppénzt gyakran háztáji, alkalmi, idénymunka, munkanélküliség, felmondás elõli menekülés átmeneti finanszírozására használják. Ezek létezõ és igen komoly élethelyzetek, orvoslást várnak, sürgetõ, hogy a Kormány ezekre nézve valamilyen intézkedést dolgozzon ki. Az nem megengedhetõ, hogy a betegség idején kiesõ jövedelem pótlására szolgáló táppénzt, amelyet mindenki azért fizet kötelezõ érvénnyel, hogy ilyen irányú biztonságot teremtsen a társadalomnak, ezt egy másik funkció finanszírozására használják. Különösen kényes ez az ügy azért is, mert nincs is világosan kimondva, hogy az igen magas járuléknak mely része mire szolgál, így joggal mondhatja a beteg dolgozó, hogy miért olyan alacsony táppénzt kap, amit a tavalyi fizetése alapján számítanak ki, amikor ezt az igen magas járulékot fizeti. Miért olyan alacsony nyugdíjat kap, hiszen fizette a munkáltatója és önmaga is azt a magas járulékot, és ha beteg, akkor miért nem kezelik õt jobban, miért nem kap jobb ellátást? Ilyen helyzetben különösen lényeges, hogy a táppénz a valódi funkciójának megfelelõen szolgáljon. Szükségesnek látjuk, hogy a táppénzrendszerben rejlõ mély ellentmondások feloldásához kezdjen hozzá a kormányzat, de addig is indokolt a költségek korlátozása. A munkanélküliség megjelenésével más, ugyancsak a táppénz csökkentésére irányuló negatív tendenciák is észlelhetõk. Egyre gyakrabban esik meg, hogy szorító helyzetben lévõ dolgozók nem merik igénybe venni a táppénzt, mert veszélyezteti állásuk biztonságát. Ez aggasztó tünet, mely rosszul befolyásolja a lakosság egészségi állapotát. Összegezve: a munkanélküliségtõl való félelem, illetve maga a növekvõ munkanélküliség nem indokolja, hogy a táppénzek nagymértékû növekedésére számítson a társadalombiztosítás. A társadalombiztosítás 1991. évi költségvetésében több mint 30 %-kal emelkedik a gyógyszerár-támogatásra szánt összeg. Természetesen elõttünk is ismertek azok a tények, így a konvertibilis elszámolásra való áttérés, vagy a tavalyi át nem hárított gyógyszeráremelés áthúzódó hatása, melyek a növekedés irányába hatnak, de megítélésünk szerint a tervezet nem számol azzal, hogy a gyógyszerpazarlást csökkentõ intézkedések életbeléptetésével jelentõs megtakarítást lehetne elérni a felhasználásban. Amikor azt mondjuk, hogy a gyógyszerkiadásokat meg kell fogni, akkor legkevésbé sem arra gondolunk, hogy a gyógyszerárakat jelentõsen fel kellene emelni, hiszen ez a költségek lefaragásának egyik és legkevésbé elfogadható módja. De igenis úgy gondoljuk, hogy a társadalombiztosítás költségvetésén belül szûk keresztmetszetet kell adni a gyógyszerkiadások növekedésének. Ha nem nyúlunk hozzá a gyógyszerforgalmazás, -felhalmozás eddigi rendszeréhez, akkor ezek a költségek semmiféleképpen sem csökkenthetõk. A Kormány azt állítja, hogy a tervezett kiadások növekedése mögött már nagyon jelentõs spórolási hajlandóság mutatkozik meg. Megítélésünk szerint ez azonban messze nem elegendõ. Ma a valóság az, hogy ma Magyarországon a hiány és az elképesztõ méretû pazarlás egyszerre van jelen. Az egészségügyi kormányzat és a társadalombiztosítás feladata, hogy radikális reformokkal vágja el a pazarlási érdekeltségi rendszer szövevényét. A monopolhelyzetben lévõ gyógyszeripar eddig nem nagyon ismert költségkorlátokat. Remélhetõen a feltétlenül szükséges importversenyeztetésnek meglesz az árcsökkentõ hatása. Tisztában vagyunk azzal, hogy a magas gyógyszerfogyasztás mögött a szomszéd országok mienkénél is rosszabb gyógyszerellátottsága is jelen van. Elsõsorban a Szovjetunióban és Romániában különbözõ csatornákon keresztül, de a társadalombiztosítás támogatásával jutnak el a gyógyszerek, annak a kiadásait jelentõsen emelve. Ha a területünkön kívül élõ magyar lakosságot humanitárius okokból gyógyszertámogatásban kívánjuk részesíteni, akkor arra külön összeget kell elkülöníteni, de az megengedhetetlen, hogy a ténylegesen szükséges gyógyszertámogatásokkal ez összemosódjék. A költségvetés racionalizálása áremelésekben csapódik le, tehát a legkisebb ellenállás felé megy a végrehajtás. Ahogy ezt helytelenítjük, ugyanúgy helytelenítenénk azt, hogy ez gyógyszeráremelésben csapódna le. A gyógyszerforgalmazás és -felhasználás racionalizálása az egyetlen esély arra, hogy valóban a járulékfizetõ állampolgár kapja a TB-támogatást és ne az elosztó vagy gyártó ágazat. Ez az egyetlen eszköz a gyógyszerárrobbanás elkerülésére. A Szabad Demokraták Szövetsége a költségvetés megszavazását csak az alapok azonali elválasztása esetén tartja lehetségesnek. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ soraiból.)