DR. PÁNCZÉL GYULA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Részben az elõttem szólókhoz, Székelyhidi doktorhoz, illetve Csehák Judit képviselõnõhöz csatlakozva, talán egy-két egyéb aspektust is hozzátéve szeretnék egy kérdéssel foglalkozni az általános vitának megfelelõen, nevezetesen a társadalombiztosítás és a gyógyító-megelõzõ munka kapcsolatával. Fontos elem, hogy az önkormányzatok 1991-tõl közvetlenebb kapcsolatba kerülnek a társadalombiztosítással és igaz az, hogy a biztonságos mûködés érdekében a gyógyító-megelõzõ munkában még fenn kell tartani a költségvetési jellegû intézményfinanszírozást. Ezen kényszermûködési forma fenntartása azért szükséges, hogy biztosítsuk az egyébként is igen sok zökkenõvel járó átmenet mûködõképességét a gyógyító munkában. Ez azonban nem tarthat sokáig, megváltoztatásához máris hozzá kell fognunk. Igen fontosnak tartom, hogy a fokozatos teljesítményfinanszírozásra való áttérésnek ne csak a lehetõségét vessük fel, mint az a törvényjavaslat elõterjesztésének indoklásában található, hanem igenis fokozatosan tegye kötelezõvé az egészségügyi kormányzat bármilyen nehézségek árán is, hogy ebben a döntõ kérdésben feltétlenül lépjünk elõre 1991-ben. Ugyanis ez az az út, amelyen racionalizálhatjuk a gyógyító-megelõzõ munkát, mert jelenleg bizony sok más ágazathoz hasonlóan igen drágán mûködik, nagyon sokat dolgozik felesleges, pazarló átfedésekkel. Ugyanakkor rendkívül rossz hatásfokkal is mûködik a társadalom jogos elvárásaihoz képest. A társadalom egyre elégedetlenebb az egészségügyi ellátással, érthetõen, hiszen a fentiekkel egy idõben húsbavágóan érintik az egyedülállóan relatíve magas elvonások. Ez a hatékonytalan mûködés táptalaja egészségügyünk egyik legnagyobb rákfenéjének, a paraszolvenciának is, ami még tovább fokozza a társadalmi elégedetlenséget. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársak! Tarthatatlan az a még mindig meglévõ gyakorlat, hogy az egészségügyben dolgozók a rájuk szoruló betegekre legyenek rászorulva. Tudjuk azt, hogy sok egyéb, a gazdaság súlyos helyzetébõl következõ teher is kockára teszi a társadalom tûrõképességét. Ezért a Kormány számára stratégiai kérdés kell hogy legyen elmozdulni ebbõl az áldatlan helyzetbõl. Persze, mint bõséges kudarctapasztalatainkból tudjuk, nem adminisztratív eszközökkel. A továbblépés lehetõsége az egészségügyi ellátás és ennek kapcsán az egész társadalombiztosítási rendszer, annak minden összetevõjére fokozatosan kiterjedõ teljesítmény-finanszírozás. Talán hitelesebb, ha orvosként mondom el, hogy addig is, amíg ez megvalósulhat, innen is kérjük azokat az orvos kollégákat, akikre ez vonatkozik, hogy válságos idõnkben ne növeljék, hanem inkább csökkentsék hálapénz-tarifarendszerüket, legalább ennyiben vállaljanak áldozatot az ország és a lakosság nehéz helyzetében. Kérem õket, hogy a törvények kötelezõ betartásán túl mostanában jusson gyakrabban eszükbe a hippokrateszi eskü. El kell kezdenünk, majd fokozatosan, egyre gyorsabban el kell érnünk az egészségügy költség-haszon rendszerben való mûködtetését. Ez az útja annak, hogy az említett, egymással szoros ok-okozati összefüggésben lévõ, lehangolóan negatív sorozatot visszafordítsuk, és elérhessük, hogy a költség-haszon elvének bevezetése után az egészségügy olcsóbban mûködjön. Tudnunk kell, hogy a legésszerûbb gazdálkodás mellett is az egészségügy mindenütt a világon a legdrágább ágazat, ugyanis rengeteg pénzt igényel. Ugyanis nálunk rengeteg azonban a belsõ tartalék. A költség-haszon elve alapján sok pénzt feleslegesen felemésztõ, elsõsorban az egészségügyi középkádereket sújtó és azok elégedetlenségét tápláló munkát lehet megspórolni. Ennek következményeként tudunk megtakarítani a társadalomnak olyan súlyos terheket, amelyek nem is kerülnek pénzbe. A közismerten lehangoló bánásmódról van szó, arról, hogy tárgyként - vagy még akként sem - kezeljük a betegeket. A felszabadult összegekkel hatékonyabbá tudunk válni, minõségi munkát tudunk végezni, ebben leszünk érdekeltek - hiszen csak ilyen mûködés után emelkedhet a jövedelmünk az egészségügyben. Az egészségügyi dolgozók széles köre érdekeltté tehetõ az olcsóbb, nagyobb hatékonyságú munkában, és az is elérhetõ, hogy az orvos keresi a beteg kegyeit, nem fordítva, amint az még mindig kiterjedten mûködik - tisztelet, persze, a kivételnek. A költség-haszon elvének bevezetését és összekapcsolását a társadalombiztosítással én nemcsak a gyógyítással közvetlenül összefüggõ tevékenységek tarifarendszerében képzelem el, hanem minden egészségügyi intézményben, a gyógyító-megelõzõ munkához szükséges összes infrastrukturális és vonzati költségtényezõk beszámításával - beleértve az intézmény energiafogyasztását, állagmegóvását, gyógyszer- és egyéb, közvetlen dologi ráfordítását, vizsgálati igényeit, egyéb intézetekhez irányított vizsgálati igényeket, munkaerõ-igényt, a mûködéssel járó beteg-táppénz-vonzatot stb., illetve mindezek megtakarítási rátáit a korábbi mûködési, gazdaságossági, szakmai, emberi hatásfokának tükrében. Ezek az összetevõ tényezõk ugyanis mind-mind mérhetõk. Ezen számos mûködési tényezõ össz-kihatásainak költség- haszon végmérlegéért az egyes intézmények vezetõi lennének vagy legyenek felelõsek, saját és munaktársaik bõrén - illetve zsebén - érzett anyagi konzekvenciákkal. Ennek megvalósítása, persze, óriási munka lesz, és rengeteg ellenállásba is ütközhet, egyebek között két alapvetõ okból - ami részben magyarázat is azon felszólalóknak, akik kérdezik, miért nem mozdul elõre máris a társadalombiztosítás. Egyrészt igen komoly erõk szeretnék konzerválni az egészségügyön belüli, már megrögzött, számukra jól bevált, magas jövedelmekkel járó, de a továbbiakban tarthatatlan rendszert, akik új szemlélet, új energiák bevetésére nem képesek vagy nehezen hajlandók, nem érdekük a változtatás. Tisztelet, persze, a máris és mindig is meglévõ, szintén nagyszámú kivételnek, ugyanis a kialakult helyzetért alapvetõen a rendszer volt felelõs, a rendszer szégyene volt, nem az egészségügyé. Másrészt a gyors, kellõen át nem gondolt változtatás is veszélyt rejthet magában. Ez pedig az, hogy bizonyos, éppen magasan kvalifikált csoportok az új szemléletre hivatkozva és annak égisze alatt, jelenleg pontosan még vissza nem kontrollálható, olyan aránytalanul magas összegeket hasíthatnak le az átszervezõdõ társadalombiztosítás kasszájából, amelyek esetleg annak költségvetési egyensúlyát veszélyeztethetik. Kidolgozzák önállóan kiragadott tarifarendszerüket - ami alapvetõen nem baj, de a rendelkezésre álló diagnosztikai és terápiás technikák közé csoportosulva esetleg zavarba hozhatják a költségvetést. Ne értsenek félre, tisztelt Képviselõtársaim! Mindannyian tudjuk, hogy az egészségügy mûszerezettségének, technikai fejlettségének fokozása alapvetõ feladat, hiszen ebben is erõsen el vagyunk maradva. De nem fordulhat az elõ, hogy jut ugyan pénz a magas költségigényû, modern mûszeres vizsgálatokra, de esetleg nem jut majd vakbélmûtétre vagy arra, hogy mandulagyulladásra beszerezzük a penicillint. Márpedig tudni kell, hogy a betegségcsoportok gyakorisági összetétele nem változott a rendszerváltással. Továbbra is a rutinbetegségek teszik ki a betegségek döntõ többségét, nem is beszélve arról, hogy a szociális típusú betegségek - mint például az alkoholizmus és következményei, vagy az egyre nehezebb élet következtében kialakult életmód- és környezet-hatású betegségek - száma legalábbis a következõ években még tovább emelkedik. Ezek, valamint az, hogy emberhez méltón bánunk-e minden beteggel, továbbra sem komputer-tomográfiás vizsgálatokat igénylõ, ugyanakkor a fõ tömeget képviselõ betegségek, illetve szükségletek. Azért is tartottam szükségesnek, hogy ezekrõl a problémákról beszéljek, hogy láthassuk, milyen kemény munka vár az egészségügyi kormányzatra, az egészségügy vezetõire, dolgozóira és a társadalombiztosításra, hogy az új társadalombiztosítási rendszer bevezetésekor sikerüljön elérni azt az optimális arányt, amely biztosítja a gyógyító-megelõzõ munka egészének mûködését az egész társdalom megelégedésére úgy, hogy közben a technikai fejlõdést preferálni lehessen. Akkor még nem is beszéltünk a társadalombiztosítási rendszer átalakulásának talán legnagyobb akadályáról, a fõleg indulási pénzügyi nehézségekrõl. Tisztelt Országgyûlés! Csakis a társadalombiztosítás önkormányzatának kialakulásával, a költség-haszon elvének megvalósulásával érhetõ el, hogy a jelenlegi drága, sokat és rosszul dolgozó, mind az egészségügyi dolgozók, mind a társadalom tagjai elégedetlenségével terhelt egészségügy fokozatosan átalakulhasson, és létrejöjjön a takarékosabb, gazdaságosabb, kevesebbet és jobban dolgozó, a betegek anyagi és emberi kiszolgáltatottságát automatikusan fölszámoló egészségügy, amely valós anyagi érdekeltségek révén az egészségügyi dolgozók fokozatos megelégedésének irányába is hat. Ezért ehhez a nehéz, az egészségügyi kormányzatot, az egészségügyet, a társadalombiztosítást nyomasztó, de az egész társadalom aktív közremûködését és megértését nem nélkülözõ, embert és rendszert próbáló munkához máris hozzá kell kezdeni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)