GADÓ GYÖRGY (SZDSZ): Bár méltányolom, hogy elnök úr nem óhajtja a kérdésben a széles körû vitát megnyitni, mégsem állhatom meg, hogy a tisztelt Ház figyelmét föl ne hívjam két mozzanatra. Mindkettõ a kisebbségi véleményt támasztja alá. Az egyik az, hogy Litvánia a balti köztársaságokkal együtt nem most esett elõször és csupán agresszió áldozatául, közelebbrõl, a szovjet agresszió áldozatául, hanem már 1940-ben. Amikor tehát elítéljük a jelenlegi agressziót, nem tehetjük meg - amennyiben logikusan gondolkodunk, és az igazságot szem elõtt kívánjuk tartani -, hogy az 1940-ben bekövetkezett agressziót figyelmen kívül hagyjuk. Nyilvánvaló a folyamatosság a kettõ között, azonban az egyik agresszió nem legitimálhatja a másikat, a szovjet hadseregnek és a szovjet hatóságoknak semmivel sincs több törvényes alapjuk a Litvániában és a többi balti köztársaságban való jelenlétre és beavatkozásra pusztán azáltal, hogy már 1940 óta ott vannak, mintha csak ma tették volna be elsõ ízben oda a lábukat. A másik lényeges körülmény, amire felhívnám a tisztelt Országgyûlés figyelmét, az az, hogy - megítélésem szerint legalábbis - hibás az a mérlegelés, amely attól tart, hogy a balti köztársaságok, közelebbrõl Litvánia függetlenségi igényének elismerése, sõt, az 1940-ben törvénytelenül megdöntött függetlenség folyamatosságának feltételezése valamiképpen aláásná az európai biztonságot. Mintha attól kellene tartani, hogy az erõszakos, agresszív politikai lépések elítélése ássa alá a biztonságot, veszélyezteti a békét, nem pedig maguk ezek az agresszív, erõszakos lépések. A magyar tapasztalatok 1956-ot követõen azt hiszem, egyértelmûen meggyõzhettek mind bennünket, mind a Szovjetunió vezetõit, mind pedig az egész világot arról, hogy az az úgynevezett konszolidáció, amely az agresszió dicsérõleges vagy legalább hallgatólagos jóváhagyása nyomán bekövetkezik egy országban, korántsem oldja meg a helyzetet, a problémákat nem elsimítja, csak elleplezi, hogy azután annál veszélyesebb módon, annál inkább elmérgesedett stádiumban törjenek ismét a felszínre. Ha ezt a világ el akarja kerülni, akkor kötelessége, hogy a litván - és vele együtt az észt és a lett - függetlenségi törekvéseket egyértelmûen támogassa. Magyarországnak pedig, amely 1956-ban bõségesen kapott leckét ilyen tekintetben, ez mind létjogát, mind az erkölcsi alapokat tekintve elemi kötelessége. Köszönöm. (Taps.)