PREPELICZAY ISTVÁN (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Itt az alapkérdés az, hogy melyik variációt fogadjuk el. Szerintem a szociális bizottságnak az álláspontja az, ami meghallgatásra érdemes. Ettõl függetlenül lényegesnek tartom azért, hogy pár dologhoz kifejtsem a véleményemet. Tudniillik ezzel az egész törvényjavaslattal kapcsolatban csak rezignáltan állapíthatom meg, hogy 1991-ben nincs mód az infláció teljes mértékét követõ nyugdíjemelésre; mindössze 23, egyes verziók szerint 24%-os mértékû ellentételezésrõl szól a javaslat. Így folytatódik az a tendencia, hogy a nyugdíjkiadások gyors növekedése ellenére a megállapított egyedi nyugdíjak reálértékét talán csak a legalacsonyabb kategóriában sikerülhet megõrízni. Még akkor is, ha kelletlenül bár, de belenyugszunk ebbe a helyzetbe, nagy nyomatékkal szeretném felhívni a Kormány és az önkormányzatok figyelmét az egyedül élõ nyugdíjasok nagyarányú helyzetromlására. Ez szükségszerûen bekövetkezik , hiszen e rétegnél a lakásfenntartást érintõ áremelkedés következtében megnõtt rezsiköltség nem osztódik el: kevéssé ellensúlyozható, ezért e csoport köré különösen gyorsan kell kiépíteni a szociális hálót. Más összefüggésben nem kisebb aggodalomra ad okot, hogy miközben a nyugdíjaknál az alacsonyabb nyugdíjak gyorsabb emelése következtében erõteljes nivellálás érvényesül, az átlagnyugdíj és a társadalmi létminimum egyre közelebb kerül egymáshoz. Becslések szerint 1990-ben mintegy 1 millió lakos jövedelme nem haladta meg a létminimumnak számító havi 5000 forintot. Ugyanebben az évben az átlagnyugdíj havi 6300 forint volt. 1991-ben a létminimum az infláció indexével felfelé korrigálva mintegy havi 7000 forint, az átlagos havi nyugdíj pedig csak 7800 forint lesz a benyújtott javaslatok alapján. Eme egyszerû becslésszámítás alapján tehát megállapíthatjuk, hogy míg tavaly az átlagnyugdíj mintegy 26%-kal, idén már csak 11%-kal haladja meg a társadalmi létmimimum színvonalát. Ez az elszegényedési tendencia immár oly mértékû, hogy a kereslet oldaláról komolyan veszélyezteti mind a vállalkozások kibontakozását, mind az egész gazdaság mûködõképességének biztonságát, következésképpen megkérdõjelezi a gazdaság élénkülésének megindulását. Alapvetõ kérdés tehát, hogy szinten tudunk-e tartani egy olyan fogyasztói réteget, amelynek kiesése nemcsak lelkiismereti kérdés, szinten tartása nemcsak humanitárius kötelesség, de a kibontakozás elemi gazdasági feltétele is. Ha a létminimum alá került több mint 1 millió lakos, akkor választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy megvonjuk-e tõlük a villanyt, a fûtõanyagot, és mi történik az amúgy is túltermelõ mezõgazdaság alapvetõ élelmiszer-termelõ szférájával, ha radikálisan visszaesik a fizetõképes kereslet. A költségvetési javaslat körülbelül 35%-os inflációval számolt. Ehhez mérten állapították meg a minimális nyugdíj összegét. Véleményem szerint egészen biztos, hogy a várható infláció ennél több lesz. Inkább az a kérdés, hogy 50% alatt tudja-e a kormányzat tartani, vagy óhatatlanul 50% fölé emelkedik. Feladatunk tehát a nyugdíjminimum olyan mértékû emelése, mely a várható infláció mértékét kielégítõ szintre kerül. Ez bizonyos, hogy 7000 forint feletti nyugdíjminimumot jelent. Engedtessék meg nekem, hogy a Fiatal Demokraták talpraesett megállapítását továbbfejlesztve kimondjam: nyugdíjasnak lenni éppúgy, mint fiatalnak lenni, állapot. Ma több mint 2,5 millió állampolgárnak közös jellemzõje ez az állapot, és a nyugdíjasok többsége számára pénzben kifejezhetõ reménytelen állapot. Ez például egy középiskolai tanár 41 éves munkaviszonya után 7800 forintos állapota, egy borsodi bányász 42 éves munkája után 7600 forintos állapota, egy vezetõ jogtanácsos ugyancsak 42 évi munkaviszonya után 9200 forintos állapota, és nem utolsósorban a volt kulák tsz-nyugdíjas 42 évi munka után - amelybõl 20 évet, közismert, körmöstraktoron töltött - 5800 forintos állapota. Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy a példában szereplõk állandó orvosi ellátásra szorulnak. A falvakban a legrosszabb a helyzet, hiszen a nyugdíjak átlaga 6000 forint körül mozog, valószínûleg annak hatására, hogy az ilyen állapot kialakításáért felelõsek kissé cinikusan értelmezték azt a népi bölcsességet, hogy ebben az országban utolsónak a paraszt és az egér fog éhen halni. Persze a mi feladatunk nem abból áll, hogy dramatizáljuk a helyzetet, mert a részvét és az együttérzés önmagában kevés. Nekünk javítanunk kell ezen a állapoton úgy, hogy javuljon a közérzet is. Tudatosítani kell mindenkiben, hogy csak a társadalmi termék lehet a szociális biztonság alapja. Tudatosulni kell mindenkiben, hogy a gazdasági törvénykezés minõsége nyomán jöhet lendületbe a magántulajdonon alapuló gazdaság, és mindaddig, amíg az általános bizonytalanság, a hitelválság, a tulajdontalanság, a vállalkozásokat demoralizáló gazdasági közérzet bénítja a piaci résztvevõket, addig nem jut több két és fél millió nyugdíjas állapotának javítására, mint a törvényjavaslat variánsaiban szereplõ létminimum - mely csak résztvétnek sok, a megélhetéshez, az elmúlt negyven év megpróbáltatásaihoz mérten kevés. Véleményem szerint közérzetjavító hatása lenne annak is, ha egy nyugdíj- maximumot is megállapítanánk, annál is inkább, mert mint példáim mutatták, egy végigdolgozott életet nagyon ritkán honoráltak tízezer forint fölötti nyugdíjjal. Ilyennel néhány mûvész és tudós kivételével a volt rendszer pártmunkásai és gazdasági vezetõi rendelkeznek, márpedig a jelenlegi helyzetnek elsõdlegesen õk a felelõsei. Így különösen méltánytalan megszerzett elõjogaiknak érintetlenül hagyása. Köszönöm a figyelmet. (Taps a jobb oldalon.)