VITÁNYI IVÁN (MSZP): Igen tisztelt Országgyûlés! Kedves Képviselõtársaim! Tóth Sándor képviselõtársammal együtt módosító javaslatot adtunk be, amely a kultúrának egy ágazatával foglalkozik, egy másikkal, ami eddig szóba került, vagyis a közmûvelõdéssel. Tehát a mûvelõdésnek azon ágával, amellyel a lakosság és a laikusság, a társadalom nem mûvész, nem tudós, nem kultúrának felszentelt része kapcsolódik a mûvelõdéshez. Erre van egy intézményrendszer Magyarországon és szerte a világon a kiskönyvtárak, a helyi múzeumok, a mûvelõdési házak, faluházak, népházak, olvasókörök, népfõiskolák, szabadidõközpontok és számos névvel illetett intézményrendszer. Errõl az intézményrendszerrõl nincs szó a költségvetésben, illetve paradox módon egészen speciálisan van szó róluk, a honvédelmi tárcához tartozó mûvelõdési intézményekrõl van szó, és szó van az eddig szakszervezetekhez tartozó házaknak a megsegítésérõl, amelyik szintén fontos része, de csak kisebbik része ennek az intézményhálózatnak. Több ezer mûvelõdési ház, több ezer közmûvelõdési könyvtár, több száz múzeum, helyi múzeum, bemutatóterem van, amelyek munkája az egész lakosság, az egész kultúra szempontjából fontos, javaslatunk tehát azt célozta, hogy maradjon benne a költségvetésben, kapjon helyet a költségvetésben. Ellenvetések ezzel szemben elhangzottak - ha nem is itt a házban, de el szoktak hangzani -, ezekrõl szeretnék röviden szólni. Van egy kimondatlan - legalábbis a vitában kimondatlan - ellenvetés, amit hallottunk már máskor, hogy ez az intézményrendszer valamiféle, a pártállamhoz tartozó sztálini intézményrendszer, amit a Szovjetunióból vettünk át, az elmúlt negyven évben építettek ki. Ezzel szemben az igazság az, hogy maga az intézményrendszer is és a közmûvelõdés gondolata a reformkorból, Széchenyitõl, majd Eötvös Józseféktõl táplálkozik, és hogy ez a közmûvelõdési intézményrendszer Klebelsberg idején körülbelül annyi intézménnyel rendelkezett, mint amivel most rendelkezik! (Szórványos taps.) Igaz, hogy nagyon sokat építettek az elmúlt idõszakban, de nagyon sok meg is szûnt! Tehát egyáltalában nem állunk valami különösen rózsásan ahhoz, hogy ezt odadobhassuk a regressziónak! A másik ellenvetés az, itt hagyni kell, hogy az önkormányzatnak a szabadsága érvényesüljön. Semmit sem tartok fontosabbnak az önkormányzatok szabadságánál és függetlenségénél, azonban azt hiszem, hogy hibás és farizeus dolog lenne, ha eljuttatnánk oda, hogy az önkormányzatok függetlenségét szembeállíthatnánk a kultúra tevékenységével! Ha valamire szüksége van az önkormányzatoknak, az az, hogy a településeiken egészséges kulturális élet folyjon; olyan egészséges kulturális élet, amely nem pusztán kulturális, hanem a lakosság közéleti tevékenységének is az alapja, és ilyen volt az elmúlt években is, a legnehezebb idõben is! Másrészt semmi sem fontosabb a kulturális tevékenységnek, minthogy szabad és önálló önkormányzatokra támaszkodjék, amely azt tudja biztosítani, hogy a kultúra magát szervezze és magát tudja irányítani - tehát olyan önkormányzatra, amely nem kormányozni akarja a kultúrát, hanem a kultúra önkormányzatát biztosítja. Ezért azt hiszem, a kettõt nem lehet egymással szembeállítani, hanem együtt kell kezelni, és éppen ezért biztosítani kell ennek az intézményrendszernek a további létezését. Azt is szokták mondani, hogy egy modernebb Európához való csatlakozás érdekében+, hát ezzel most már nem is kell annyira foglalkozni, mert az állam ne szóljon bele ezekbe a dolgokba! Nekem mint szakértõnek volt alkalmam tanulmányozni a nyugati helyzetet a közmûvelõdés szempontjából, részt vettem idén is, évekkel ezelõtt is az Európa Tanács hasonló vizsgálataiban, amely országonként vizsgálja a kultúrpolitikát, és ott azt lehetett megállapítani, hogy a kultúrpolitika szempontjából valóban más ezeknek az országoknak a költségvetési tevékenysége. A különbség azonban nem abban áll, hogy az állam nem segíti állami eszközökkel, pénzeszközökkel a közmûvelõdést. A különbség abban áll, hogy a segítés - hogy úgy mondjam - garanciális; magyarul: pénzt ad garanciálisan, de nem szólnak bele abba, hogy tartalmában mire használják. Nálunk ami kifogásolni való volt, az az volt, hogy az állam azt az elvet vallotta, amit a közmondás mond: aki fizet, az muzsikáltat. A modern felfogás szerint a kultúrában, aki fizet, az nem muzsikáltat, hanem maga a lakosság, az igénybevevõk fogják megszabni, hogy mit akarnak benne zenélni! Ez az alapvetõ különbség, nem pedig az, hogy az állam kivonulhat ebbõl! Ugyanakkor azt lehetett tapasztalni, hogy minden nyugati ország költségvetésében jelentõs pénz fordíttatik ezeknek az intézményeknek a fenntartására, állami eszközökbõl csakúgy, mint helyi önkormányzati eszközökbõl. Mindezek alapján azt javaslom, hogy egy normatíva érvényesüljön, mint sok más országban. Svédországban például ez a normatíva lakosonként 468 svéd korona. A mi, Tóth Sándorral közösen tett javaslatunk szerint 300 forintos normatíva érvényesüljön ennek az intézményrendszernek a fenntartására, amely ebben az esetben nem jelentené a költségvetési támogatás megemelését, hanem az önkormányzatok céljára juttatott 142 millióból lehetne ráfordítani. Vannak más javaslatok is, amelyek csatlakoznak ehhez a javaslathoz. Az egyik a szocialista párt javaslata, amely 100 forint normatívát ír elõ, de úgy, hogy ezt költségvetési támogatásként biztosítsuk. Azonkívül csatlakoznak ehhez Bánffy Györgynek és Varga Jánosnak a javaslatai is. Én ezeket nem kívánom részleteiben ismertetni vagy szólni róluk, csak azt az elvi kérdést kívántam kiemelni, hogy nem szabad ennek a közmûvelõdési rendszernek elengedni a kezét, hanem állami eszközökkel is biztosítani kell a fennmaradását, bármiféle gazdaságilag nehéz helyzet idején is! (Taps.)