ANNUS JÓZSEF (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A részletes vitához illõen olyan parányi részlettel szeretnék foglalkozni, amely - hogy némiképp abszurd módon fogalmazzak - szabad szemmel nem is nagyon látható a költségvetési tervezetben. Ez pedig kultúránk egyik tartóoszlopának, az irodalomnak, tágabban értelmezve az immár 550 éves nyomtatott magyar könyvnek, líraibban fogalmazva az ólomba öntött gondolatnak a jövõje. Errõl szeretnék néhány gyalogjáró szót ejteni, tényleg csak a részletrõl, hiszen az általános vitában többen emlegették már a kulturális támogatásnak a gondjait. Éppen Kósa Ferenc képviselõtársam volt az, aki beszámolt azokról a naiv találgatásokról, amelyek szerint az a 440 millió forint, amely kulturális mecenatúra címén szerepel a költségvetésben, olyan összeg, amelyrõl mindenki azt hiszi, hogy az övé. A színháziak is, a filmesek is, az írók is, a képzõmûvészek is. No, én azt mondom, nem kell kapkodni, ez valószínûleg mindannyiunké. De a dolog még ennél is szomorúbb, hiszen úgyszólván senkié, miután ez új támogatásként nem létezik. Erre a költségvetés indoklása ad magyarázatot, idézem: ez az összeg az idei adókedvezmények megvonása miatt vállalati pozícióromlás ellentételezéseként szerepel a tárcánál. Semmi baj, mondhatnánk, hiszen a Kormányhoz csoportosított pénzek között is találunk 256 milliót, ez az úgynevezett Kulturális Alap, amely - ismét idézek - általában a kulturális járulékot jelenti, amelyet a különbözõ kulturális jellegû termékek és szolgáltatások elõállítása, illetve értékesítése után kell a gyártóknak és forgalmazóknak befizetniük. Mire jut ebbõl a 256 millióból? Mert ez aztán már igazán a miénk, a kultúráé. Megvan a magyarázat, a II/3-as kötet 54. oldalán: az alap célja a színpad-, zene- és táncmûvészet, a közösségi mûvelõdés, a szórakoztatás, a filmgyártás, -forgalmazás, a könyv- és lapkiadás, a közgyûjteményi, mûvészetoktatási feladatok megoldása és értékesebb hangszerek vásárlása stb. Gondolom, hogy ami ezek után a 256 millióból megmarad, azon nem fogunk összeveszni, miután ez takarékosan számítva nagyjából három játékfilm ára. De térjünk vissza a magyar könyv ügyéhez, tudniillik errõl akartam beszélni. Én nem akarom dramatizálni a helyzetet, önök saját szemükkel gyõzõdhetnek meg róla, nem kell most már az aluljárókban szétnézni, elég, ha a korábban a kultúra kápolnájaként tisztelt könyvesboltokat nézzük végig, már oda is beszüremkedett a kulturális szemét. Nem akarok kiáltozni, hogy kizárólagosságot követeljek a minõségi kultúrának, de talán föl kell emelnünk a hangunkat, ha nem is kiáltanunk kell, ha eszünkbe jut, hogy itt jövõre senki nem fogja már kiadni Babitsot és Jókait, Illyés Gyulát és Kosztolányit, mert hogy az nem üzlet. A magyar könyv végveszélybe kerül, hogyha nem kap erõs támogatást. Miféle támogatásra gondolok? Képviselõcsoportunk több tagja 1187-es számon jegyezve adott be egy módosító javaslatot, amely arra keres megoldást, lehetne-e a kultúra számára mégis valamiféle pénzeket összeszerezni. Itt egy nagyon csinos összeget találok, több más megtakarítás mellett, 373 millió forintot. Azt hiszem, ez olyan, amellyel a magyar minõségi könyv- és folyóiratkiadást megmenthetnénk. Miként lenne ez lehetséges? Az én ajánlatom az, hogy most, amíg még nem késõ, nagyjából három nagyobb kiadónkat úgynevezett nemzeti kiadóként kellene kezelni. Egyik, amely klasszikusaink kiadója, a másik, amely a jelenkori magyar irodalmat próbálja életben tartani, a harmadik pedig, amelyik a világhírû magyar gyermek- és ifjúsági irodalomnak próbál segítséget nyújtani. Ha ezeket alkalmassá tesszük ezekre az értékmentõ feladatokra, bizonyosan jó úton járunk. Még ma, bár inogva, léteznek ezek a szellemi mûhelyek, de nagyon nehezen állnak a lábukon, néhány hét alatt összeomolhatnak. Ezeknek a mûhelyeknek olyan szerkesztõi vannak, olyan literátorok, akik a nehéz idõben is mindenkor a minõségért harcoltak, érdemesek a támogatásra. Csak zárójelben jegyzem meg, bár egyáltalán nem mellékesen, hogy a határokon túli magyar kiadók sorsa is éppen a közös kiadások révén igen szorosan kötõdik ezekhez a kiadókhoz. Ha nem tudjuk õket megsegíteni, sorra lehetetlenülnek el, elõbb a kárpátaljai és csehszlovákiai, késõbb a többi hasonló mûhelyek is. Kerülni szeretnék én itt minden hamis összehasonlítást. Nagy figyelemmel hallgattam az általános vitában Kulin Ferenc barátom, a kiváló irodalomtörténész és író fejtegetéseit és a javaslatát, hogy a Magyar Televízió költségvetését további ötmilliárddal meg kellene segíteni. Nagyon szép pénz, kell az ott bizonyosan, de én azt hiszem, hogy nem az lenne a nemzeti tragédia, ha - mondjuk - a televízió mûsorát egy fél órával csökkenteni kellene. Az lenne inkább a nagyon nagy nyereség, hogyha a magyar könyvkiadást ennek az emlegetett összegnek az egytizenketted részével meg tudnánk nyerni, meg tudnánk menteni. Tudniillik én nagyon tisztelem a képi kultúra kiváló képviselõit, Ráday Mihály urat is, de azt bizonyosan õk is elismerik, hogy valódi élményt és igazi, rendszerezett mûveltséget nem a varázsdobozból szereznek a felnövekvõ nemzedékek, hanem csak könyvekbõl. De mondhatnánk Gárdonyival is, a könyvre adott pénz látszólag kidobott pénz, mint a vetõmag. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)